Kommenzalizmus (Lat. asztalközösség)

Szerényi Gábor

2004. február 29. 23:57

Elemi populációs kölcsönhatástípus, melyben a gazdapopulációra gyakorolt hatás nem jelentős, a kommenzalista populáció számára a gazda jelenléte pozitív hatású.

A szaprofiták életmódja tipikus kommenzalizmus, de sok predátor mellett fordulnak elő kommenzalista fajok, melyek a zsákmány meghagyott részét hasznosítják.A magasabbrendű állatoknál ilyen például a sakál és egyéb ragadozó viszonya. ~nak tekinthető pl. a bükkösök aljnövényeinek árnyékkedvelő fajai és a bükk populációs kölcsönhatása is. A populációdinamika által eddig kevéssé vizsgált kölcsönhatástípus. (A Környezetvédelmi Lexikon címszava) Az egy élőhelyen, együtt élő populációk a jelenlétükkel, élettevékenységeikkel hatnak egymásra. Az előző számunkban olvashattunk a mindkét populáció számára valamilyen formában előnyös kölcsönhatásokról, a szimbiózis különböző formáiról. A populációs kölcsönhatások egy másik, ugyancsak elterjedt és nagyon sokféle formában jelentkező viszonya az, amelyben a két populáció közül az egyik számára előnyös a másikkal való kapcsolattartás, a másik számára a viszont közömbös, sem előnye sem hátránya nem származik belőle. (Az ökológiában +, 0 kapcsolatként jelölik). Az ilyen viszonyok legtipikusabb példái a táplálékszerzésben jelentkeznek, erre utal a kommenzalizmus név, amely egy latin eredetű szó, a magyar ökológiai szaknyelvben megfelelőjeként az asztalközözösség kifejezést szokták használni.. Ugyanakkor a fogalom erős leszűkítése lenne csupán a táplálékszerzésben meglévő populációs kapcsolatokra alkalmazni, tágabban értelmezve a fogalmat kiderül, hogy sokkal többröl, van szó, a + , 0 kölcsönhatások típusai az élettevékenységek szinte minden körében megfigyelhetők. A szó szoros értelmében vett asztalközösségi kapcsolatok elsősorban a nagyobb ragadozók és a körülöttük élő, azok zsákmányának maradékait fogyasztó populációk között alakulnak ki. Afrikában például az oroszlánok táplálkozási maradékait rendszeresen fogyasztják a keselyű és sakál fajok, a foltos hiéna, a marabu, stb. Ez a könnyű táplálékszerzés az utóbbi fajok számára nyilván előnyös, hiszen nem sok energiájukba kerül a terített asztal, az oroszlánok számára azonban lényegtelen, hogy az általuk ott hagyott, számukra felesleges „morzsákat” kik csipegetik fel. Nyilvánvaló azonban hogy a „morzsacsipegetés” csak addig nem jelent hátrányt az oroszlánok számára, amíg valóban csak morzsákról van szó. A nagy számban fellépő kommenzalisták ugyanis akár táplálékkonkurrenciát is jelenthetnek, és ebben az esetben már az oroszlánok számára a viszony egyértelmű hátrány. (Még akkor is, ha csak például a zsákmány megszezésének fáradságán túl a keselyűk szüntelen elijesztése plusz energiát igényel ). A +; 0 kapcsolat +; — kapcsolatba csúszhat át. A növényevőknek is lehetnek sajátos kommenzalista kísérői. Például a tarándszarvasok egyik fő táplálékát a tundrán a különböző zuzmófajok jelentik. A tarándszarvasok a hó alól is kikaparják a zuzmókat, amelyek fontos táplálékul szolgálnak a hófajdok számára is. A hófajdok azonban a zuzmók kikaparására a nagy hó alól nem képesek. Ezért csapatostul kísérik a tarándszarvasokat és az ott hagyott maradékok jelentenek táplálékot számukra. Tankönyveinkben szívesen szerepel a gólyafészkek oldalában költő verebek példája. Ez egyrészt valóban egy szűkebben értelmezett, táplálékszerzésben megnyilvánuló asztalközösség, hiszen a gólyafészkek táplálkozási maradékai gazdag és változatos táplálálékot jelentenek a verebeknek, másrészt viszont több is annál. A verebek számára lakóhelyül, sőt költőhelyül is szolgál a gólyák által épített fészek oldala. Ebben az esetben már egy tágabban értelmezett +, 0 populációs kölcsönhatásról is szó van, ez pedig a beköltözés, szünókia. Beköltözésről akkor beszélünk, ha egy populáció lakó- költő-peterakó stb. helyéül más állatfajok által készített építményeket használja fel.Ez lehet fészek, faodu, termeszvár, föld alatti járatrendszer stb. A kékvércsék például nem építenek fészket, hanem költésre a vetési varjak elhagyott fészkeit használják. Mivel a vetési varjak telepesen fészkelnek a kékvércsékre is a kolóniákban való költés a jellemző.A zöld küllő faodvakban neveli a fiókáit, és noha a harkályalkatúak rendjébe tartozik a csőre lágyabb, odvát rendszerint nem maga készíti el, hanem más harkályfajok által vájtakba költözik. Hasonló a helyzet a kék galambbal is, legszívesebben a fekete harkály odúit lakja. A szünókia kilakulásához nem szükséges évezredekig tartó evolúciós összecsiszolódás, a bütykös ásólúd a Fríz szigeteken ma már kizárólagosan az ember által betelepített üreginyulak vacokbejáratait használja „fészekaljnak”. A beköltözés egy különleges esetének tekinthető a remeterákok üres csigaházakba való bebújása. Adott esetben a szünókia is akár + ; — kapcsolattá válhat. A denevérek között számos olyan faj van, amelyik nyáron szívesen költözik faodvakba, kiszorítva onnan eredeti lakóját. Különbséget kell azonban tennünk a szünókia és a kommenzalizmus egy másik formája, a parőkia között. Ez utóbbi együttlakást jelent, igazi társbérleti viszonyt. Az együttlakó populáció úgy húzódik egy másik fajhoz tartozó populáció közvetlen közelébe, hogy közben a másikat semmilyen formában nem károsítja, az rendszerint tudomást sem szerez róla. A parőkia oka rendszerint az, hogy a tartós vendégeskedésre berendezkedők védelmet, az esetek többségében azonban inkább megfelelő mennyiségű táplálékot remélnek gazdájuknál. A nagyobb madárfészkek rendszerint nyüzsögnek a benne élő rovaroktól. A tollal, bőrmaradványokkal, száradó csontok inas maradványaival táplálkozó Trox-bogarak túlnyomó többsége hazánkban is csak ragadozómadarak fészkeiből vagy gólyafészkekből kerül elő.Hasonlóa a helyzet porvákkal is. Ezeknek az apró bogaraknak a lárvái szerves törmelékben fejlődnek és ugyancsak közönséges fészeklakók. A megfigyelések szerint a magányosan költő pehelyrécék fészkeiket rendszerint a csértelepekre közvetlen közelébe rakják, mert védelmet remélnek a zajos kolónia éber és harcos madaraitól. A tengerekben számos apró rák és halfaj szívesen keresi a helytülő csalánozók védelmet nyujtó közelségét. A parőkia szélséséges formájának tekinthető az a kapcsolat, amikor az egyedek egy másik faj testének belsejében találnak menedéket. Ez az entőkia. Egyes rákok, sőt kisebb tengeri halak — például a bújkálóhalak (Fierasfer fajok) stb. - tengeri uborkák belsejében tartózkodnak, vagy oda menekülnek veszély esetén. (Szemben bizonyos hasonló jellegű szimbiotikus kapcsolatokkal, ebben az esetben a tengeri uborkának, amely a vízből kiszűrt szerves törmelékkel táplálkozik, semmiféle előnye nem származik a kapcsolatból). A kommenzalizmus növényvilágba és állatvilágban egyaránt elterjedt formája a rátelepedés, epőkia. A trópusi esőerdőkben önálló szintet képeznek a rátelepedett életmódot folytató epifiton fajok. Közülük legismertebbek a broméliák és ilyen életmódot folytat az orchideák. egy része is. Az elágazó hajtásrendszerek mélyedéseiben felhalmozódó szerves törmelékben telepszenek meg, csak aljzatul használják a fák törzséz és az ágait. Elsősorban az éltető fényért folytatott harc eredményeképpen telepszenek meg a fénykedvelő epifitonok a magsabb régiókban. Vannak árnyéktűrő is közöttük, számukra a jobb vízellátás reménye a megtelepedés oka. Ők lényegesen alacsonyabb magasságokban élnek. Leveleik tölcsérszerűen helyezkednek el, így a növény belseje felé vezetik a vizet. A mi éghajlati körülményeink közötti is élnek epifitonok, különböző kéreglakó (kortikol) zuzmó és mohafajok. Nálunk is sokkal inkább a jobb vízellátás mintsem a fény hiánya kényszeríti egyre magasabbra populációikat, hiszen a lombkoronából az ágakon keresztül összegyülő eső bőséges vízmennyiséget biztosítva csorog végig a törzseken. Az epőkiának ez a formája ugyancsak azok közé a kommenzalista kapcsolatok közé tartozik, amely hátrányosságá is válhat. A lucfenyőkre rátelepedő szakállzuzmótelepek tömege akár az ágak letörését is eredményezheti. A tengerek életközösségeiben helytülő életódot folytató állatok gyakran használják aljzatul egyes - rendszerint lényegesen nagyobb testű - állatok kültakaróját vagy külső vázát. Természetesen egy ilyen jellegű populációs kapcsolat nem szükségszerűen kommenzalizmus. Lehet szimbiotikus jellegű és parazita jellegű is, ennek megítélése a két egyed egymásra gyakorolt kölcsönhatásától függ. A rátelepedés egy sajátos formája a forézis, a vitetés.Szűkebben értelmezve ebben az esetben egy aktív mozgásra képes állat egy másik fajjal viteti magát. A testméretek miatt azonban ez a fuvar semmiféle hátrányt nem jelent a szállítónak, észre sem veszi azt. Gyakori, hogy a tengerek gályatartó halai más, lényegesen gyorsabb mozgású fajokra kapaszkodva vitetik magukat. Tágabban értelmezve forézis minden olyan kapcsolat, amelyben egy populáció egy másikat valamilyen formában szállít. Ebben az értelemben vitetés az emlősök szőrébe beleakadó termés, a malária kórokozójának, a lázállatkának a terjesztése a foltos maláriaszúnyog áltak stb. A fontos itt is az, hogy a populációs kölcsönhatás mérlegelésével állapítható meg, hogy vajon nem valamilyen szimbiotikus kapcsolatról van-e szó inkább. (Hiszen, ha a madár táplálékként elfogyaszt egy gyümölcsöt és a meg nem emésztett magját az ürülékével terjeszti, akkor a kapcsolat mindkét fél számára előnyös, tehát szimbiotikus jellegű.) A kommenzalista viszony legtágabban értelmezett kapcsolata, ha egy populáció puszta létével egy másik populáció számára biztosítja az életfeltételeket. Ebbe a csoportba sorolható a Környezetvédelmi Lexikon szócikkében példaként szereplő bükkfa-aljnövényzet viszony is.

hirdetés

hirdetés

hirdetés

hirdetés

hirdetés

hirdetés

hirdetés