Növénytársulás

Szerényi Gábor

2004. március 01. 00:24

A növénytakaró kutatásának alapegysége, a növénytársulás vagy asszociáció. A növénytársulás állandó megjelenésű, állandó fajösszetételű növényegyüttes, és ennek megfelelően csak meghatározott körülmények között alakul ki. Elnevezésük az uralkodó vagy jellemző növény nevének felhasználásával történik.

A növényzet alaptípusai egy-egy területen első pillantásra nagymértékben megegyeznek. A természetet járva találkozhatunk erdőkkel, mezőkkel, mocsarakkal, vagy éppen nagy füves pusztaságokkal. A hasonló megjelenésű növényzeti típusok a formációcsoportok. Ilyen formációcsoport például a lombos erdők csoportja. Kicsit figyelmesebben szemlélődve könnyen észrevehetjük azonban, hogy a lomberdők valójában nem egyformák, gyakran sok mindenben különböznek egymástól. Egész más megjelenésű egy ezüstszürke, sudártörzsű bükkfákból álló, nappal is félhomályba burkolódzó, aljnövényzet nélküli hegyvidéki bükkös erdő, mint egy napfénymozaikos, nyáron virágokban gazdag melegfekvésű tölgyes, és egészen más benyomást kelt bennünk egy, a „csizmaszárig” vízben álló égeres. Egy formációcsoporton belül külső megjelenésük, valamint egy-egy uralkodó növényfaj alapján különítjük el a növénytakaró formációcsoporton belüli egységeit, a formációkat. Ilyen formációk például a lombos erdőkön belül a bükkösök vagy a tölgyesek. A formációk sem nyújtanak azonban pontos lehetőséget a növényzet tanulmányozására, hiszen a tölgyeseknek is számos eltérő fajösszetételű típusa alakulhat ki különböző helyeken. A növénytakaró kutatásának alapegysége, a növénytársulás vagy asszociáció. A növénytársulás állandó megjelenésű, állandó fajösszetételű növényegyüttes, és ennek megfelelően csak meghatározott körülmények között alakul ki. Elnevezésük az uralkodó vagy jellemző növény nevének felhasználásával történik. Például a meszes homokpuszták jellemző növénytársulása a magyar csenkeszes homokpusztagyep. A magyar csenkesz latin neve Festuca vaginata, ennek megfelelően az asszociáció tudományos neve Festucaetum vaginatae. Az azonos növénytársulások területileg külön-külön élő, egymással összeköttetésben nem lévő csoportjai az állományok. A növénytársulások a rendszertani kategóriák közül a fajjal, a rendszerezés alapegységével állíthatók párhuzamba. Ugyanis a növénytársulások is rendszerbe sorolhatók. A társulások rendszere elsősorban összetételük és szerkezetük alapján készült el és ezáltal könnyen áttekinthetővé teszi őket. A sok szempontból hasonló összetételű növénytársulásokat az asszociációcsoportok foglalják magukba. Tudományos elnevezésük a növénytársulás latin nevéből származik, végződésük mindig -ion. Például a homokpuszták asszociációcsoport neve: Festucion vaginatae. Az asszociációcsoportok a növénytársulások rendszerében asszociációsorozatokat alkotnak. Tudományos nevükben végződésük -etalia . Például a homoki gyepeknél maradva az elnevezés Festucetalia vaginata. A növényföldrajzi szempontból rokon sorozatok még magasabb hierarchikus egysége az asszociációosztály. Végződésük -etea. Például homoki növényzet osztálya Corynephoretea amely már nem a magyar csenkesz, hanem az ugyancsak jellemző gyepképző, az ezüstperje (Corynephorus canescens) nevét viseli. A legnagyobb növénytársulástani egység a divizió, végződése -ea. Például az európai összes lombhullató erdők diviziója a tölgyesek és bükkösök diviziója, tudományos néven Querco-Fagea. Az egyes növénytársulások alapinformációja. a fajösszetételükről készülő teljes lista. Ezek összehasonlításából megállapíthatjuk, melyek azok, amelyek a növénytársulás valamennyi állományában előfordulnak. Ezek az állandó vagy konstans fajok. Egy-egy faj, azonban több társulásban is konstans lehet. Például a kocsánytalan tölgy (Quercus robur) minden állományában alkotója a cseres tölgyeseknek és gyertyános tölgyeseknek egyaránt. Ezzel szemben a karakterfajok egy-egy társulás meghatározó elemei, más társulásokból rendszerint hiányoznak, vagy alárendelt jelentőségűek. A karakterfajokkal a növénytársulások jellemezhetők. Például a mészkövön kialakuló szurdokerdők jellemző karakterfaja a gímpáfrány (Asplenium scolopendrium). Karakterfajai a társuláscsoportoknak,- sorozatoknak, sőt az osztályoknak és a divízióknak is lehetnek. A fajösszetétel mellett az sem mindegy, hogy egy faj milyen egyedszámban részesedik az állomány kialakításában, mekkora az egyedbősége (abundancia). Ennek értékét a gyakorlatban becslik, a becslési skála 1-5 értékek között mozog. Minél nagyobb valamely faj egyedbősége, annál magasabb az értékszáma. Hasonlóan fontos információ a fajok egyedbőségéből következő borításuk (dominancia) is. A borítás az a felületszázalék, amelyet valamely faj egyedei függőleges vetületben lefednek. A társulások jellemzésekor egy-egy állományban ezt is becslik, és ugyancsak 1-5 -ös skálát használnak. Az 1-5 %-os borítást 1-sel, a 75-100 %-os borítást 5-el jelölik. Hazánk növénytársulásait megjelenésük alapján három fő csoportba sorolhatjuk. Vízi társulásokról, valamint két szárazföldi társuláscsoportról, fás társulásokról és fátlan, vagy gyeptársulásokról beszélhetünk. A víziek közül a lebegő hínártársulások növényei a víz felszínén úsznak vagy a vízbe süllyedve lebegnek. Felszínen úszó hínárnövényünk például a páfrányok közé tartozó rucaöröm(Salvinia natans) vagy a békalencse(Lemna)-fajok. A vízbe süllyedve lebeg a rovarfogó aldrovanda (Aldrovanda vesiculosa), vagy a hínáros békaszölő (Potamogeton perfoliatus). A gyökerező hínártársulások sekélyebb vagy part közeli vizekben képeznek változatos összetételű növényegyütteseket. Gyakoriak a viziboglárkák (Ranunculus), a fehér tündérrózsa (Nymphaea alba), és a vizitök (Nuphar lutea). Hazánk legnagyobb része éghajlati adottságai révén – klímazonálisan – a lombhullató erdők övében fekszik. Ennek megfelelően a szárazföldi, természetközeli állapotban lévő társulások egy jelentős része fás vagy más néven erdőtársulás. Az erdők lehetnek klímazonális erdők, abban az esetben, ha alapvetően az éghajlati viszonyok befolyásolják fajösszetételüket és szerkezüket kialakulását. Ez a tengerszinthez számított magasságtól függően bizonyos magasságokban más és más erdőt jelent. Például a dombvidéken nagyjából 250 méter felett a cseres-tölgyes erdők a jellemzők. Uralkodó fáik a csertölgy (Quercus cerris) és a kocsánytalan tölgy (Quercus petraea). Mintegy 400 méter felett őket a gyertyános-tölgyesek váltják fel. Ebben az erdőtípusban uralkodó a kocsánytalan tölgy mellett a második alacsonyabb lombkronaszintet kialakító gyertyán (Carpinus betulus). Többé-kevésbé 600 métertől már egy másik erdőtípus, a bükkösök lesznek a jellemzők. Az egyes magassági értékek nem adhatók meg csak hozzávetőlegesen, hiszen egyéb környezeti tényezők kisebb-nagyobb mértékben ezt a határt módosíthatják. Azok az erdők azonban, amelyek kialakulását nem a klimatikus viszonyok, hanem valamilyen egyéb tényező, határoz meg, intrazonális erdők. Intrazonális erdők elvileg bármilyen tengerszint feletti magasságban kialakulhatnak. Például az alapkőzet minősége alakítja ki homoktalajon a homoki erdőket, szikes talajon a sziki erdőket, vagy savanyú erdőtalajon a mészkerülő erdőket. A domborzati viszonyok hatására alakulnak ki a meredek, köves hegyoldalakon a törmeléklejtő erdők, a szűk, mély völgyekben a szurdokerdők vagy a déli fekvésű, meleg, száraz, köves élőhelyeken a bokorerdőket. Alapvetően a vízellátottság játszik szerepet az árterek erdői, a puhafa-ligeterdők és a keményfa ligeterdők kialakításában, valamint a láperdők létrejöttében is. A példaként említett erdőtársulások más- és más összetételűek és szerkezetűek. A homoki erdők és a sziki erdők uralkodó fája a kocsányos tölgy (Quercus robur), a mészkerülő erdőkre viszont a kocsánytalan tölgy (Quercus petraea) és a bükk (Fagus sylvatica) jellemző, igen gazdag mohaszinttel. A törmeléklejtő erdők jellemzői fái viszont a magas kőris (Fraxinus excelsior) és a kis- és a nagylevelű hárs (Tilia cordata és platyphyllos), a szurdokerdőkben a hegyi juhar (Acer pseudoplatanus), a bokorerdőkben a molyhos tölgy (Quercus pubescens) és a virágos kőris (Fraxinus ornus). A szurdokerdők, sötétek, magas páratartalműak, fái magasak. A bokorerdők alacsony, gyakran csak bokorszerű fákból állnak, napsütötte, meleg erdők. Hasonlóan jól elkülöníthetők a fátlan növénytársulások is. Jellemző rájuk, hogy csak lágyszárú fajokból állnak, legmagasabb szintjük a gyepszint. Kialakulásukban a klíma, a talajösszetétel, a talajvízszint vagy az emberi tevékenység játszanak meghatározó szerepet. Nyíltnak tekintünk egy gyeptársulást, ha az anyakőzet, vagy a talaj a növényzet foltjai között kilátszik. Zárt a gyep, ha a növényzet összefüggő a területen. Alapvetően a kőzet, illetve a rajta kialakuló talaj játszik szerepet a löszgyepek, a homoki gyepek, a szikesek valamint a sziklagyepek kialakulásában. A sziklagyepek fajösszetétele attól is függ, hogy vulkánikus kőzeten, mészkövön vagy dolomiton alakult-e ki. Az északi fodorka (Asplenium septentrionale) nevű páfrány például csak a nyílt szilikát-sziklagyepek, hasadékok növénye, a mészkő és dolomitsziklákról hiányzik. Ugyanakkor az , ezüstvirág (Paronychia cephaloes) ragaszkodik a dolomithoz. homoki gyepek is részben más fajokból állnak meszes és más fajokból savanyú homokon. A gyeptársulások egy másik nagy csoportjának kialakításában a talajvízszint magassága játszik elsődleges szerepet. Közülük a nádasok az álló és lassan folyó vizeket szegélyezik. A magssásosok a sekély vagy időszakos vizek mentén alakulnak ki. A mocsárrétek tavasszal friss víz borította, nyárra már kiszáradó, de magas vízszintű helyeken alakulnak ki. A lápréteket rosszul szellőző talaj, lefolyástalan pangóvizek jellemzik. A patak menti magaskórós társulások a patakok kísérői. A gyeptársulások harmadik nagy csoportja emberi tevékenység hatására jött létre, és fennmaradásuk is ennek a beavatkozásnak köszönhető. Közülük a hegyi kaszálórétek egykori erdőirtások helyén keletkeztek. Rajtuk a legelés vagy a rendszeres kaszálás akadályozza meg a visszaerdősülést. A gyomtársulások a mezőgazdasági művelés alatt álló területeken élő növényegyüttesek. Az egyes növényi kultúrákra a művelés módjától függően különböző összetételű gyomtársulások váltak jellemzővé. .A kukorica és a burgonyatáblák gyomegyütteseit a kapások gyomnövényeinek nevezzük. Ilyen a fekete csucsor (Solanum nigrum), vagy a zöld muhar (Setaria viridis). A kalászosok gyomjai a kék búzavirág (Centaurea cyanus), a pipacs (Papaver rhoeas), a rizsföldek gyomnövénye a vizi hídőr (Alisma plantago-aquatica) és még lehetne folytatni a sort. Számos gyomnövényegyüttes termőhelyi viszonyait az ember úgy teremti meg, hogy települések létrehozásával, gátak, utak építésével, szemétlerakodók létrehozásával teremti meg a feltételeket számukra. A növénytársulások kialakulásának körülményeivel, fennmaradásuk törvényszerűségeivel, összetételükkel és szerkezetükkel a növénytársulástan tudománya foglakozik. Ezen a téren világviszonylatban is úttörő jelentősége volt a magyar botanikusoknak, Rapaics Raymundnak, Soó Rezsőnek , Zólyomi Bálintnak .

hirdetés

hirdetés

hirdetés

hirdetés

hirdetés

hirdetés

hirdetés