A rovat kizárólagos támogatója

Az eurázsiai hiúz (Lynx lynx) magyarországi visszatelepülésének megítélése kérdiíves felmérés alapján

hirdetés

Szerző: Simon Katalin

Év: 2009

Város: Gyöngyös

Egyetem/főiskola: Károly Róbert Főiskola

Tanszék: Agrár és Vidékfejlesztési Kar, Környezetgazdálkodási és Agronómiai Tanszék

Oldalszám: 56

Szakdolgozat letöltése

A mai Magyarország területén őshonos két nagyragadozó, a hiúz (Lynx lynx) és a farkas (Canis lupus) a népsűrűség növekedése, az intenzív vadászat és a tájhasználat változása miatt a XX. század első felére eltűnt az ország területéről, csupán egy-egy, valamely szomszédos országból átkóborolt példányról szóltak a híradások. Változás az 1980-90-es években következett be, amikortól egyre több eseti megfigyelésről lehet hallani, néhol meg is telepedett néhány egyed. Ezzel elindult egy folyamat, melyet a természetvédők örömmel vesznek, ám igen sok társadalmi-gazdasági problémát vet fel. Nagyon leegyszerűsítve: a vadgazdák féltik a vadjaikat, állattartók a jószágot, melyek a két csoport számára a megélhetést jelentik. A laikus pedig a biztonságérzetét, hiszen számára rettegni való erdei veszedelem a kullancscsípés is. Pedig a tényleges ok nem a kár és a veszély, hanem sokkal inkább a „hagyományból” táplálkozó félelem, tudatlanság és kényelem. Személyes érdeklődésem okán a hiúzt állítottam a középpontba, így a nagyragadozók közül kiemelve ezzel a fajjal foglalkozom dolgozatomban. Arra keresem a választ, hogy a három csoport, a két érintett, a vadgazdák-vadászok, valamint az állattartók, és a közvetve érintett, de figyelmen kívül nem hagyható közvélemény milyen ismeretekkel és attitűdökkel rendelkezik a hiúzzal kapcsolatban. A szakdolgozat tervezése során három olyan csoportot képeztem, melyből kettő közvetlenül érintett a hiúz magyarországi jelenlétében, a harmadik pedig általánosságban fontos. Az egyik csoport a vadgazdák, illetve vadászok, akiknek a vadállománya a hiúz prédája, illetve abban a jövőbeni helyzetben, ha a hiúz annyira elszaporodna, hogy engedélyezni lehetne a vadászatát, a bevételét ilyen módon is érintené. A másik csoport az állattartóké, akik állománya, mint azt a külföldi tapasztalatokból is tudjuk, szintén prédája lehet a hiúznak. Bár ennek a csoportnak az érintettsége Magyarországon megkérdőjelezhető, hiszen a hiúz nem a zárt helyen tartott állományokat támadhatná meg, hanem az extenzíven tartottakat. A magyarországi helyzet ismeretében pedig ez a tartási forma meglehetősen ritka, főleg, ha csak a hiúz szempontjából szóba jöhető területeket nézem. Ennek ellenére végül bent maradt ez a csoport is. A harmadik csoport a közvélemény, akik tömegüknél fogva fontos tényezőt alkotnak, illetve mára a civilizáció áldásának köszönhetően mindentől tartanak, ami nem növényevő, és nagyobb egy macskánál. A három csoporton belül azonban véletlenszerű megkérdezést folytattam, így a kutatás semmi esetre sem tekinthető reprezentatívnak. Az elvártnak megfelelően a vadászok, vadgazdák rendelkeznek a legpontosabb ismeretekkel a hiúzról. Várakozásommal szemben azonban az attitűdjük pozitívabbnak bizonyult: viszonylag kis arányban kaptam eredményül, hogy a vadállományban okozott jelentős kár miatt elleneznék a megtelepedését. Ezzel összhangban ha működne az állami kompenzációs és támogatási rendszer, a többségük aktívan részt venne a megtelepedés elősegítésében. Az állattartók csoportja kevesebb ismerettel rendelkezik és az attitűdjük is negatívabb, érthetetlen módon, mivel az állományokat nem veszélyezteti a hiúz, ugyanis Magyarországon nem elterjedt az extenzív állattartás, főleg nem a hiúz számára megfelelő életteret nyújtó, erdős északi hegyvidékeinken. A közvélemény attitűdje volt a három csoportból a legrosszabb, viszont ez nem meglepő, mert a legkevesebb ismerettel is ez a csoport rendelkezik. A három csoportot vizsgálva azt gondolom, hogy az információ hiány első helyen szerepel és a legfontosabb a felmerült problémák között. Feltétlenül szükség van/lenne képzésekre, oktatásra, ismeretterjesztésre. Az emberek attitűdje jelentősen változhat, ha kellő ismeretet, megfelelő tudást kapnak. A másik fontos terület az állami/politikai akarat hiánya. A 2004-ben elfogadott fajmegőrzési terv által előírt tennivalók nehézkesen vagy egyáltalán nem haladnak. Nincs kidolgozva a támogatási és kompenzációs rendszer és nem működik az illegális kilövést és egyéb zavarást szankcionáló rendszer. Bár uniós direktívák és a társadalomban lassan ébredő felelősség érzet a természet iránt egyaránt sürgeti a megfelelő kezelés kialakítását, ennek ellenére az állami szinten való megmozdulás hazánkban gyermekcipőben jár, főleg, ha körülnézünk szomszédainknál, akik lassan 40 éve fáradoznak azon, hogy a nagyragadozók, köztük a hiúz méltó helyre kerüljön az emberek fejében és ennek köszönhetően a természetben.

hirdetés
hirdetés

Bambulás helyett tájékoztottság. Iratkozz fel hírlevelünkre!

Feliratkozás