Kicsi, és szépségversenyt sem nyerhetne, mégis Európa egyik legféltettebb kincse a rákosi vipera, vagy ahogy a köznyelv hívja: a homoki kígyó. Kevesen tudják, hogy a védett hüllő az öreg kontinensen kipusztult, ma már csak Magyarországon él, hazánkban is megfogyatkozott számban. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület viperamentő központban laboratóriumi körülmények közt nevelik a hüllőcsemetéket. Érintetlen tájon át vezet az út a Kiskunsági Nemzeti Park mélyén rejtőző viperamenhelyre. Erdős és füves részek váltják egymást, közönséges turista ide nem teheti be a lábát, csak külön engedéllyel. Mintha Fekete István egyik regénye elevenedett volna meg: kicsiny mocsaras részen kócsag vadászik, a fűszálak közt vipera siklik haláli csendben. Ezt a ritka hüllőt sajnos a kipusztulás fenyegeti, mert sok területet felszántottak, élővizeket lecsapoltak a mezőgazdasági munkálatok miatt. A vipera rejtőzködő életet él, főleg az újszülötteknek kell a rejtekhely, nekik az első perctől magukról kell gondoskodniuk. Ha nem tudnak észrevétlen maradni, bizony hamar a gólyák zsákmányává válnakAz épület felé haladva a központ munkatársai anekdotáznak. Kiderül, hogy a hírhedt diktátor, Rákosi Mátyás nehezen tűrte, hogy az apró kígyó az ő nevét viselje, ezért az ötvenes években a rákosi viperát rákosréti viperának keresztelték át. A házban állatorvosok tevékenykednek, a viperákat egyenként alaposan megvizsgálják. Egy tampon és egy darabka cellux segítségével nézik meg, hogy nem fertőzte-e meg valamilyen baktérium a kicsiket. A belső vizsgálatok után következik a mérés. Egy féléves rákosi vipera átlagosan 18 centiméter hosszú. Ez a kígyófajta nem nő túl nagyra, felnőttkorában is maximum az 55 cm-t éri el. Délre a központban elvégezték az orvosi vizsgálatokat, az elnyűtt viperák pár órácskára lepihennek. Délután nagy feladat várna rájuk, a házból, ami eddig otthonuk volt, szabadtéri terráriumokba költöznének. A jól megérdemelt szunyókálás után a Rákosivipera-védelmi Központ vezetője, Péchy Tamás veszi kézbe az ügyet. Szó szerint a tenyerén hordozza a kis kígyókat, így indul velük új lakhelyük felé. – Nem félek tőlük – nevet. – Elárulom, már ötször megmartak. Ezeknek a kis dögöknek nem halálos a mérgük. A harapás pillanata rettentően fáj, utána zsibbadni és dagadni kezd az ember karja, de egy kis kalciummal könynyen orvosolható – mondja a direktor, aki magabiztos léptekkel halad a terrárium felé, tenyerén a viperával. A kitelepítéssel azonban várni kell, mert a kiszámíthatatlan idő miatt a szakemberek még nem merik kitenni a bébiket a külső ketrecekbe. Talán pár nap múlva, ha már biztos nem lesznek hajnali talajmenti fagyok.
