A rovat kizárólagos támogatója

Menteni kezdték a halászok a Tisza Szolnok és Szajol közötti hullámterében lévő kubikgödörben agonizáló halakat, de abbahagyták a mentést. A greenfon megjelent tudósítás halálosan pontos látleletet ad a mai helyzetről: hogy egy nemnormális rendszerszerben nem találja a helyét, ami normális.

Menteni kezdték a halászok a a Tisza Szolnok és Szajol közötti hullámterében lévő, mintegy másfél kilométer hosszú kubikgödörben agonizáló halakat, de amikor észrevették, hogy tájidegen halak fuldokolnak, abbahagyták a mentést. A komoly holtág méretű, de sekély gödör áradáskor telt meg vízzel és állatokkal, de a szokatlanul meleg és száraz, aszályos tavasz miatt a vízfelület minimálisra zsugorodott, és végül oxigénhiány lépett fel, majd elkezdődött a pusztulás – írtuk pár napja.

A cikkre reagált Balogh Péter geográfus. Íme az írása:

A bűnös kocka – tájidegen tájhasználat a kubikok példáján

A tudósítás halálosan pontos látleletet ad a mai helyzetről: hogy egy nemnormális rendszerszerben nem találja a helyét, ami normális.
És ha nem vigyázunk, úgy látszik, mintha a normális dolog lenne nemnormális, csak azért, mert a rendszer, amihez képest mérjük, amiben megjelenik, többségileg, rendszerszerűen nemnormális.

Tételszerűen az eset tanulságai:

•  A Tisza-táj eredendő működésének egyik csodája, (a)hogy a hidrológia, a morfológia, és a biológia együtt-működik. Az árvíz pont akkor jön, amikor a halak szaporodni szeretnek (ti., tavasszal), és pont oda folyik, ahol a legjobb körülmények vannak a szaporodásukhoz (ti., az ártér mélyfekvésű területeiben a víz hamar felmelegszik, a szaporodásra és ivadéknevelésre ideális körülmények vannak: tápanyag, növényzet, ikrázó- és búvóhelyek). Természetesen mindenféle külső energiaigény, és bürökratikus teendők nélkül, a víz is és a halak is teszik a dolgukat, az embernek csak az lenne a dolga, hogy igazodik ehhez a rendszerhez, és él(vez)i az életet.

•  A töltésépítésekkor keletkező kubikgödrök viszonylag illeszkednek ebbe a rendszerbe: mint ártéri tómedrek értelmeződnek. Sérülékenységüket a kicsi kapacitás (térfogat, víztest) és a hirtelen vízjárás jelenti (a kishalak kikelése előtt, vagy túl gyorsan tűnik el a víz, nem hagyva elegendő menekülési időt). Ebben a helyzetben az ember feladata, hogy zárható módon megteremtse a víz leürülésnek lehetőségét, illetve hogy megoldja a kiszáradásra ítélt kubikokban a halak lehalászását. Ezeket a helyi tájhasználó lakosság tudta és tudná végezni, de a jelenlegi modernkori értékrendben ezen módszerek társadalmilag a szégyellnivaló, jogilag pedig a tiltott kategóriába kerültek.

•  A halászati jogot a helyi közösségek elől bitorló profitorientált külső érdekű tőkés társaságok – az adott szakaszon a jól ismert Halász Kft. – nem képesek ezen feladatok ellátására (az üzemrend, érdekeltség, hatékonyság miatt). Így ezek a területek és tevékenységek gazdátlanul maradtak, s a Természet életadó működése nem hasznot hoz, hanem terhelést – pénzügyi és környezeti értelemben egyaránt.

• A jelenlegi rendszer idétlenségét, öngyarmatosító mivoltát mutatja, hogy eközben a helyi közösségek, a Tisza menti falvak óriási munkanélküliséggel küzdenek, jelentős rétegek nem képesek a saját élelmezésük biztosítására (már-már az ún. élvezeti, valójában függőségi cikkek fogyasztása is alább hagy hó végére). Pedig a tevékenységekhez szükséges tudás még megvan, és az eszközállomány is könnyedén előteremthető lenne. (Vannak már vidékek, ahol a hatóságok már nem tudnak megfelelő hatékonysággal működni, ott a cigány lakosság mai napig használja ezen a módszerek közül a közvetlen hasznot hozókat, pl. a tapogatózást.)

•  Eredendően persze jóval lassabb volt a víz járásának intenzitása, ezt a rendszert is felborította az emberi szabályozás. A modernizáció annyira szeretett koncentrációs és terület-minimalizálási elveinek megfelelően, nincs helye-tere a víznek, hamar kiürül a rendszerből, ezért hirtelen jelennek meg az árvizek, viszont mivel nem töltődik fel a táj vízzel, hamar ki is ürül a rendszer: a hosszan tartó kisvízi, vízhiányos időszakokat hirtelen-hatalmas árvizek szakítják meg. (A rendszer működése szélsőségesedik, kilengései nőnek.)

•  Az eredendő működésben az ember felismerte azt a szerepét, hogy a víz áramlását kell segítenie a főmeder és az árterek között, e célból fenntartotta a medrek és az árterek közti kommunikációt biztosító medreket, csatornákat, vagyis a fokokat. Ilyen csatornák a kubikok esetében kicsi zsilippel ellátva szabályozhatóan meg tudnák oldani a gödrök leürülését . (Az ártéri rendszer működéséhez igazodó tevékenységek és haszonvételek rendszere volt (és lenne) az ártéri gazdálkodás; a vízgazdálkodási módszertana a fokgazdálkodás.)

Kubikprogram a Tisza mentén Nagykörűnél Kubikprogram a Tisza mentén Nagykörűnél

•  A történet másik része, hogy mára a halállomány kicserélődött, és valóban az ártéri élőhelyeket eluralta az ezüstkárász és a törpeharcsa. „Ekkor derült ki” – írja a tudósítás, mintha legalábbis nem lenne teljesen normális ebben a nemnormális rendszerben, hogy ezek a fajok maradtak meg az elposványosodó vízben. Ez a folyamat természet(ellen)esen ugyancsak a modern emberi beavatkozásoknak köszönhető. Egyrészt általában a táj eredendő működését szétziláló modern iparszerű működtetés csinálja a helyet az invazív, tájidegen fajoknak; másrészt az aktív, jószándékú, természetjobbító, azaz hatékonyságnövelőnek gondolt betelepítések, „biológiai fejlesztések” is szerves részei a modern tájszemléletnek és tájhasználatnak. (Külön tanulság, hogy a mai napig nem vonta le a szakmai- és a köztudat a tanulságokat, és még mindig meg lehet jelenni olyan gondolatokkal, hogy majd a kínai császárfa milyen jó lesz a Duna-Tisza-közi sivatagképző projektben…)

•  A rossz beavatkozás mégrosszabb beavatkozást szül elve alapján, persze az eset pontosan bemutatja, hogy milyen idétlen válaszok jönnek ki ebből a rendszerből. Ez a bioprodukció ugyanis ugyanazon működési elvek megnyilvánulása, ami a tiszai árterek sokat emlegetett halgazdagságát létrehozták, mégse az mondatik ki, hogy kezdjük el hát kialakítani azt az emberi működést, szabályozást, amiben hasznosulni tud ez az áldás, hanem hogy függesszék fel a „mentést”. Hát valóban nem menteni kellene ezeket a halakat, hanem hagyni hasznosulni őket: nem betiltani, hanem szabályozottan támogatni az ártéri kisszerszámos halászatot, és megteremteni a lehetőségét, hogy a helyi közösségek megteremthessék azt az infrastruktúrát, ami által a tiszai halgazdagság nem ilyen felemás halmentésekbe torkollana, hanem mondjuk jólétbe, de legalábbis a halfogyasztás jelentős megnövekedésébe…

•  Ezeknek a halaknak persze nagy bűne, hogy az iparszerű kereskedelemben nem jól értékesíthetők, és hogy nincs kiépülve a feldolgozásuk. Felrémlik egy újabb tanulság: a vidékfejlesztésre szánt értelmetlen, pocsékló, látszat, vagy éppen ellenműködő beruházások helyett helyi kisléptékű vidékgazdaságokat kellene teremteni és támogatni, amiknek fontos szintje az ilyesmi feldolgozó kisüzemek (a hal mellett a táj többi szolgáltatásához is kapcsolódóan: hús, tej, gyümölcs, s az egyéb növényekre, malmok, olajütők, stb.). Ez lenne a valódi, a tájban gyökeredző helyi érdek, így lehetne biztosítani a vidék – és így a városok – fenntartását.

•  Végül a teljesség kedvéért megjegyezzük, hogy nem csak a fizikai tájban lenne meg a helye a víznek (az ártéri laposokban), hanem a vízháztartási mérlegben is. Az áradások víztöbblete eredendően alkalmas lenne a Tiszai-alföld rendszerszerű, de erősödő csapadékhiányának pótlására is, hiszen a tavasszal, a vegetációs időszak elején ingyen megjelenő vízkészlet, a téli félév víztöbblete pont ki tudná egyensúlyozni a nyári félév vízhiányát – ha a modern iparszerű emberi tájhasználat biztosítaná a teret a víznek. Ehhez a mindent elborító szántók helyett, a mélyfekvésű, eredetileg ártéri területeken olyan víztartó használatokat kellene bevezetni, mint vizes élőhely, gyep, erdő. És akkor lenne helye a víznek is, a halnak is – hogy ne ez legyen a tudósítás vége: „újabb halpusztulásokra lehet számítani”. Mert ahogy a nemnormális rendszerben a halak pusztulnak, úgy pusztulnak az emberek is – legalábbis a normális emberi élet.


A „kubik”, teljes nevén kubikgödör, kifejezés a latin alapú „kubikméter”, mint köbméter, szóból származik, minthogy 1 méter élhosszúságú kocka köbéről, térfogatáról van szó. A folyószabályozások földmunkásai, „kubikusok” számára, a kitermelendő föld térfogata volt a legfontosabb mutató, ez alapján kapták a munkabérüket is, innen maradtak az elnevezések.

A Nagykörűi Tájgazdálkodási Programban a 2000-es évek elején kiépültek ilyen rendszerek, de fenntartásuk, működtetésük a rendszeridegenségük miatt nem megoldott.

Kapcsolódó anyagok:

Felemás halmentés a tiszai kubikból

Már nem száradnak ki a Tisza-parti kubikgödrök

Sikeresen zárult a Lápi póc Fajvédelmi Mintaprogram harmadik éve

hirdetés
hirdetés
hirdetés

Bambulás helyett tájékoztottság. Iratkozz fel hírlevelünkre!

Feliratkozás

Kapcsolódó hírek