“Két isten kellene ennek a tájnak; egyik, hogy árassza, másik, hogy szárassza” – fogalmazta egy fohászba a Tisza-táji keserveket a régi mondás. A vizes és szárazföldi természeti rendszerek e különös mozaikja időről időre átrendeződve az itt élőket hol szikkasztó vízhiánnyal, hol hatalmas áradásokkal sújtotta. A legutóbbi pusztítások után – mivel a töltések ugyebár hegylánccá nem magasíthatók – új szemszögből bíráltatott meg több mint másfél évszázad folyószabályozása. Elhangzottak romantikus, túlzó nézetek is a Tisza “visszavadításának” szükségességéről. Az ésszerű egyensúlyt, a realitást elemzi szerzőnk.
A Kárpát-medence a honfoglalás idején – annak ellenére, hogy a korábban itt élt népesség a pásztorkodás mellett már szántóföldi gazdálkodást is folytat – természetes tájnak volt tekinthető. Az ember és a víz korai kapcsolatát a szelíd használat jellemezte, mely nem károsította az élőhelyek természeti rendszereit, nem csökkentette biológiai változatosságukat, s nem zavarta a meghatározó ökológiai folyamatokat. Az áradások nyomán dús legelők, kaszálók sarjadtak. Eleink megpróbálták tehát az áradások vizét irányítani, a maguk javára fordítani. Ezt a tudatos, irányított használatot nevezzük fokgazdálkodásnak. Lényege, hogy a “fokokon” kizúduló vizet az árhullám levonulása után nem engedték visszafutni a mederbe, hanem gátakkal útját állva visszatartották a réteken-legelőkön, illetve a szükségletek szerint osztották szét.A tiszai fokok többsége természetes képződmény de akadt néhány mesterséges, úgynevezett ásott fok is. A legnagyobbak – Mirhó-fok, Dobi-fok – létrejöttüket a folyó mederáthelyeződéseinek köszönhették, amelyek átszelték a mellékvizek medreit, s a leszakadt medrek, immáron fokok nagy területek gazdasági életét befolyásolták. A kapcsolódó öblözeteket, medreket már az Árpád-korban halastóként használták, amit több helynév is megörökített. Ásott fokokról sok írásos emlék, helynév tanúskodik. Ezeknek egy része ugyan a vizek visszavezetését szolgálta, de fontosabbak a víz “szétterítését” szolgálók. Napjainkban is létrejönnek kisebb, kifejlődésüket tekintve leginkább a visszafutó árhullámok által kialakított fokokra emlékeztető képződmények. A Felső Tiszán a zátonyok, palajok fejlődését – kialakulását és pusztulását – kísérik ezek a jelenségek. Máshol a növényzettel erősen fedett hullámtéren keres az áradások vize visszautat a mederbe, fokokat alakítva ki a hullámtéri holtmedrek és a folyó között. Ezeket az újabb keletkezésű fokokat a hullámtéri holtmedrek természetes “vízpótló rendszereinek” tekinthetjük.
Azonos elven, de másként
A fokok mai szerepét nem szabad túlértékelnünk!
A “foki gazdálkodás” hajdani, Tiszára jellemző változatai napjainkban már nem állíthatók helyre. Lehetőség van viszont a foki gazdálkodás elvein alapuló hasznosítási formák elterjesztésére a hullámtereken és mentett oldalon egyaránt, ez lehet a Tisza-mente “bölcs hasznosításának” módja. Alkalmazásával nagyszabású rehabilitációs program indítható ezen a környezetileg érzékeny tájon. Ennek meghatározó szerepe lehet a jövő árvízvédelmében, a folyó halasításában, valamint a hagyományos hasznosítási formák felélesztésében. A folyóhoz kapcsolódó vizes élőhelyek rehabilitációja és a természetes erdőállomány arányának növelése teheti teljessé a folyót kísérő “zöldfolyosót”. Mára a természetvédelmi, ökológiai szempontok váltak meghatározóvá. A Tisza árvédelmi töltésének építése után kubikgödrök maradtak vissza, amelyekben az áradásokkal bekerülő hal – a víz visszavonulása után pusztulásra van ítélve. E gödröket átalakítva, egymással és az élő Tiszával összekötve menedékhelyeket, ívóhelyeket alakíthatunk ki a halak számára, gazdagítva a terület élőhelyi változatosságát. A hullámtéri holtmedrek élő kapcsolatát is biztosítani kell “az anyafolyóval”, azaz a fokok működéséhez hasonló rendszert kell létrehozni, melyek mint potenciális ívóhelyek, horgásztavak játszhatnak gazdasági szerepet. Az úgynevezett mentett oldali holtmedrek vízpótlása során is a valamikori áradások hatását kell “utánozni”, s meg kell teremteni a folyóval való élő kapcsolatukat. Rehabilitációjuk fontos feladat, hiszen összeköttetést biztosítanak a folyó valamikori árterének szárazföldi természeti rendszereivel, így fontos elemei a folyóhoz kapcsolódó ökológiai hálózatnak.
Ártéri szántók helyett
A Tisza természeti gazdagsága, biológiai változatossága, ökológiai jellege nem őrizhető meg a folyó mederfejlődését kísérő folyamatok fenntartása nélkül. Sajátos életközösségek kötődnek a szakadó partokhoz, a zátonyokhoz, palajokhoz. A folyó szabályozásával, gátak közé szorításával ezeket a folyamatokat zártuk kalodába. A fokgazdálkodásnak napjainkban a természeti folyamatok szabadságának biztosításában lehet meghatározó szerepe. A nagyobb ártéri öblözetekben – árvízvédelmi szerepükön túl – kitűnő ívóhelyek, halbölcsők alakíthatók ki, ahonnan az ivadékok megerősödésük után – a víz visszavezetésével – a folyóba jutnak, így segítségükkel helyreállítható a Tisza valamikori közmondásos halbősége. A magas parttal védett árterek (Alpári-rét) “nyílt ártérré” alakíthatók, ezeken a helyeken rekonstruálható a folyóhoz kapcsolódó ökológiai rendszerek teljes zonációja, így a szárazföldi élőhelyekkel kapcsolatot teremtő átmeneti élőhelyek sora is. Védtöltések áthelyezésével mesterséges öblözetek alakíthatók ki a mezőgazdaságilag értéktelen, lakatlan területeken. Itt biztosíthatók azok a mederfejlődési folyamatok, amelyek nélkülözhetetlenek a folyó biológiai változatosságának megőrzéséhez. A rehabilitáció fontos eleme a hagyományos, tájra jellemző hasznosítási formák felélesztése, fejlesztése, és a területtől idegen használatok – hullámtéri szántók – visszaszorítása. A hagyományos szántóföldi művelésre biogazdálkodási keretek között a mentett oldalon kialakítandó védőzónában van lehetőség. A valamikori árterek kiterjedt, tájképet meghatározó élőhelyei voltak a változatos kifejlődésű, fajgazdag ártéri rétek. Sokak szerint nagy fűhozamuknak volt köszönhető, hogy honfoglaló őseink baj nélkül alkalmazkodtak az új körülményekhez.
Természetes génbankok
A hullámterek hagyományos használatának egyik ősi – főleg a Felső-Tisza-vidéken napjainkig fennmaradt formáját az úgynevezett “dzsungelgyümölcsösök” testesítik meg. Ezt a hasznosítási formát természetvédelmi és mezőgazdasági szempontból is megőrzendőnek kell tartanunk. A gyümölcsösök ősi tájfajták génbankjainak tekinthetők. Ezek az ellenálló fajták biotermelésre kifejezetten alkalmasak. A hullámtéri holtágak értékes, kiemelt védelmet érdemlő élőhelyek. Megőrizték kapcsolatukat a folyóval, az áradások során vízkészletük rendszeresen megújul. Ezek a holtágak tudták a legteljesebben átmenteni és megtartani az ármentesítés előtti ökológiai rendszereket. Jelenlegi hasznosításuk igen sokrétű. Az árterek tájképet meghatározó élőhelyei az erdők. Gazdasági, természetvédelmi és árvédelmi jelentőségük nem vitatható. Sajnos eredeti sokszínűségüket komoly veszteség érte, a természetes társulási arányok is kedvezőtlenül változtak. A hullámterek turisztikai, rekreációs használata napjainkban gyors fejlődésnek indult. A jelenleginél sokkal szigorúbban kell meghatározni a hullámtéri fejlesztések lehetőségeit. Csak megfelelő korlátozásokkal biztosítható, hogy a hullámterek túlzott beépítése ne szakítsa meg a természeti rendszerek által alkotott “zöldfolyosót”.
Dr. Aradi Csaba Ökológus
