A jövő nemzedékek parlamenti biztosának velünk, ma élőkkel szemben is képviselnie kell az utánunk jövők érdekeit – mondja Lányi András, az újabban már a pártok által is támogatott szószólói intézmény egyik ötletgazdája.
HVG: A múlt héten ön is aláírta a “morális felsőházat” követelő, Csoóri Sándor-féle Márciusi Chartát. Kritikái sokszor feltűnően egybecsengenek a jobboldali kormánykritikákkal. Tulajdonképpen hol helyezkedik el az ökopolitika a magyarországi pártpolitikai palettán?
L. A.: A bal- és jobboldali szervezetekkel egyaránt együttműködésre törekszünk. Az értelmiségi, civil összefogásokat pedig különösen fontosnak tartom. Az ökológiai politika éppen ott kezdődik, ahol a jobb és bal felosztás az értelmét veszíti. Nekünk minden oldal számára van az azonosulást, támogatást megalapozó érvünk. A politika erkölcsi felelősségének hangsúlyozása, az értékőrző mentalitás a konzervatívokhoz visz közel. A liberálisokat viszont arra emlékeztetném, hogy Thomas Jefferson, az amerikai függetlenségi nyilatkozat szerzője igazán liberális volt, mégis – vagy épp ezért – több levelében óva intette attól az elnöki székben később őt követő Monroe-t, hogy olyan adósságot vállaljon, amit egy emberöltőn belül nem tud visszafizetni. Azt vallotta ugyanis, hogy az ennél hosszabb távú kötelezettségvállalás megengedhetetlen mértékben korlátozná az utánuk jövők emberi jogait. A baloldaliaknak pedig azt mondanám: hozzájuk hasonlóan mi is esélyegyenlőséget követelünk. Mégpedig a jogfosztottak legnagyobb csoportjának, a még meg sem születetteknek, akiknek se szavazatuk, se hangjuk nincs. A demokráciákban a kiskorúak vagy cselekvőképtelenek helyett a gyámjuk beszél. Amikor 2000-ben a Védegylet nevében azt javasoltuk a parlamenti pártoknak, alkossanak törvényt, hogy a jövő nemzedékeknek is legyen külön országgyűlési biztosuk, arra gondoltunk, hogy az új ombudsman ilyen gyám lenne. Sólyom László pedig a felkérésünkre ki is dolgozta az erről szóló törvénytervezetet.
HVG: Hétévi kihagyás után nemrég ötpárti egyeztetés volt a kérdésben, és Fodor Gábor új környezetvédelmi miniszter is az ügy támogatójaként lépett fel. Minek tulajdonítja a hirtelen támadt fogadókészséget?
L. A.: Azért ez még korántsem lefutott. Az, hogy a parlamenti pártok az ügy mellé álltak, inkább csak a szokásos taktikai játszmák része. Amikor korábban megkerestük a képviselőket – pártállásra való tekintet nélkül -, ritka egyöntetűséggel hárítottak. Valószínűleg azért, mert egy újabb ombudsman óhatatlanul korlátozná a mindenkori végrehajtó hatalmat. Lássuk be ugyanakkor, a pártok részéről aránylag olcsó gesztus egy ilyen biztos megválasztása. Nyilván azt gondolják, majd feláll néha a parlamentben egy széplelkű zöld jogász, és azt mondja: ejnye-bejnye. Nézze meg az adatvédelmi biztosok példáját! Kitűnő szakemberek követték egymást a poszton, a hivatalos adatokhoz azonban ma is alig lehet hozzáférni.
HVG: Miért vitatja el a pártok őszinteségét? A kormány nemrég Legyen jobb a gyerekeknek címmel 2032-ig szóló programot készített, és a jövőért érzett felelősségről szólhat az a fideszes javaslat is, hogy a szülők gyermekeik nevében szavazhassanak – amit persze lehet vitatni.
L. A.: Tisztázzuk: a jövő generáción mi nem a gyerekeket értjük. Ahogy már említettem, mi a legnagyobb többség, a még meg sem születettek jogairól, érdekeiről beszélünk. Éspedig abban az értelemben, hogy őrködni kell az életformák gazdag sokféleségén, amely a ma élők rendelkezésére áll, hogy ne lehessen visszafordíthatatlan károk előidézésével büntetlenül korlátozni a később megszületők lehetőségeit.
HVG: De lehet-e a ma élők jogait korlátozni, ha úgy tetszik egy metaforikus, még nem is létező sokaság nevében, melynek értékelveit, akaratát, igényeit nem ismerjük?
L. A.: Ha képesek vagyunk az utódaink sorsáért ránk háruló felelősségnek megfelelően cselekedni, az nemhogy korlátozza a ma élők szabadságát, hanem bizonyítja azt. A társadalmak mindig közös értéknek, sőt kötelességnek fogadták el a jövő nemzedékről való gondoskodást, csak ez korábban kisebb léptékekben történt: a szülők igyekeztek gondoskodni gyerekeikről. Az, hogy ma csak együtt, mint emberiség tudunk megfelelni e feladatnak, azért alakult így, mert a tudományos fejlődés olyan példátlan hatalmat adott a ma élők kezébe, olyan páratlan hatékonyságú, térben és időben hatalmas léptékű technológiákat alkalmazunk, hogy döntéseinknek hosszú távú, az utánunk jövő nemzedékek életét évszázadokra meghatározó következményei vannak. Ilyen helyzet az emberiség történetében korábban nem volt, ezért ami eddig csak morális kérdésként vetődött fel, az mára politikai ügy lett.
HVG: Az embernek néha mégis az az érzése, az ökogondolat képviselői legszívesebben visszanyomnák a civilizációt legalább a 80-100 évvel ezelőtti állapotba.
L. A.: Az ökopolitika nem globalizációellenes, s nem is a nosztalgia a mozgalom motorja. Mi is azt mondjuk: nincs visszaút! A globalizációra mint történelmi folyamatra tekintünk, de nem fogadjuk el, hogy kizárólagos haszonélvezői a pénzügyi hálózatok és nemzetközi cégbirodalmak legyenek. Álságosnak tartjuk például azt, amikor a tőke szabad áramlásáról beszélnek. Mert melyik tőkét is értik ezen? A humán tőkét? Az nem mozog szabadon, ha igen, akkor is csak lassan. A természeti tőke még annyira sem mozog: a környezet mindig helyben van. Egyedül a pénz áramlik korlátlanul, ez az előny a monetáris szféra uralmát kényszeríti a reálgazdaságra, rendszerint a helyi közösség érdekeinek a rovására. A környezet-, természet-, egészség- és műemlékvédelmi apparátusoknak is mindig akkor koppintanak az orrára, amikor valamilyen beruházó közvetlen érdekeltségével szembekerülnek.
HVG: Nem túlzott az általánosítás? A rendszerváltás utáni kormányok hozzáállásában például semmilyen különbséget nem lát?
L. A.: Ciklusról ciklusra romlott a helyzet. A rendszerváltás után rövid ideig azt hitték a parlamenti pártok, hogy számít a környezetvédelem. Ezt a hamis illúziót annak köszönhettük, hogy a bősi vízlépcső ügye játszott némi szerepet a rendszerváltozás körül, majd 1998-ban ismét, a Horn-kormány bukása idején. Ez a hiedelem lassan, de biztosan szertefoszlott. A politika tematizálása a pártok monopóliuma lett, és a “rendszeridegen” témák háttérbe szorulnak vagy durva manipuláció áldozatai lesznek. Ez a sors vár most a zöld témákra is. Az se véletlen, hogy az elmúlt három ciklusban minden kormánykoalícióban a kisebbik kormánypárt egyik súlytalan politikusát nevezték ki környezetvédelmi miniszternek. A szakmai mélypont a kisgazda Pepó Pál minisztersége volt, az intézményrendszer azonban szerintem Persányi Miklós idején szenvedte a legsúlyosabb veszteséget.
HVG: Mások viszont azt mondják, Sólyom László személyében a legmagasabb közjogi szintű képviselője, lobbistája van az ökológiai politikának, s már azt firtatják, nincs-e az államfő ez ügyben szereptévesztésben. Ön hogy látja?
L. A.: Az államfő ezt a színt elsősorban a külpolitikában igyekszik megjeleníteni, itthon nagyon óvatosan kezeli. Az, hogy végigjárja Magyarország természetvédelmi körzeteit, s ezzel a maradék értékek védelmére figyelmeztet, olyan bátorítás, jelképes gesztus, aminek bele kell férnie a köztársasági elnök szerepkörébe. Az új ombudsmanról szóló törvényjavaslatért sem ő lobbizott.
HVG: Hanem a Védegylet, amelynek egykor ön is alapítója volt, ám kilépett. Nem volt elsietett az Élőlánc “ökológiai párt” létrehozása, hiszen sem az országgyűlési, sem a helyhatósági választásokon nem értek el értékelhető eredményt?
L. A.: Már a választások előtt is hangoztattam, hogy mi nem nyerni megyünk oda. Azért alakítottunk pártot, hogy jelezzük, a környezet – amin nem csak a természeti környezetet értjük – védelme nem szakpolitikai kérdés. Az Élőlánc Magyarországért választási programja Magyarországon először mutatta be az ökológiai és szociális fenntarthatóság álláspontját: hogy létezik ilyen, s hogy ez a kül- és a gazdaságpolitikában is mást jelent, mint ami fölött a pártok huzakodni szoktak. A választásokon nem mi kaptunk ugyan politikai felhatalmazást, de legalább sokan megjegyezték, hogy létezik ilyen választható alternatíva, és hogy akik szót emelnek érte, azok nem helyes, kissé lökött emberek, akik fákhoz láncolják magukat, mert szeretik a fákat, hanem másfajta politikai világnézet elkötelezettjei.
Lányi András
A Színház- és Filmművészeti Főiskolán szerzett filmrendezői diplomája és néhány általa sem jelentősnek ítélt film után az írói pályát választotta: írt regényt, novellákat és elbeszéléseket. A nyolcvanas évek végén bekapcsolódott a bős- nagymarosi vízlépcső elleni tiltakozás szervezésébe, s közvetve a demokratikus ellenzék tevékenységébe: rövid időre az SZDSZ-előd Szabad Kezdeményezések Hálózatának vezetőségi tagja lett. Lehrstück Mária néven szamizdat újságokba írt. A rendszerváltás után – szintén csak rövid időre – a Fidesz kultúrpolitikai tanácsadója volt, de a politikánál jobban érdeklik a nagy etikai-filozófiai kérdések. A filozófiából szerzett PhD birtokában jelenleg az ELTE humánökológiai szakirányát vezeti. A katedra mellett is szenvedélyes mozgalmár maradt: 2000-ben – több társával – odaláncolta magát a kivágásra ítélt Roosevelt téri fákhoz. Még ugyanabban az évben részt vett a Védegylet megalapításában, majd két éve azért lépett ki onnan, hogy az Élőlánc Magyarországért színeiben képviselje az ökopolitikát.
