Az elmúlt két évszázadban, az ipari méretű halászat elterjedésével drámaian megfogyatkozott a cápák száma a Földközi-tengerben. Vannak fajok, ahol a pusztulás aránya a 99,99 százalékot is eléri.
A mediterrán vizekben 47 cápafaj él, ezek közül 20 csúcsragadozó, amiket a legérzékenyebben érint a pusztulás. A kutatók több fajnál (így a kalapácsfejű cápánál, kékcápánál, kétfajta makrélacápánál és a farkascápánál) is a mostani populáció tízezerszeresére becsülik a kétszáz évvel ezelőtti mennyiséget.
A legnagyobb probléma a halászat. Bár egészen a legutóbbi időkig a cápákat nem tekintették a halászok értékes fogásnak (sőt, kártevőként könyvelték el), rengeteg pusztult el tonhalhalászok hálóiba gabalyodva. Mivel a cápák, és közeli rokonaik, a ráják szaporodása rendkívül lassú ütemű, a természetes szaporulat már aránylag kis veszteségeket is csak lassan képes pótolni. A ragadozó cápákat a halászat először a part menti vizekről tüntette el (ezt a korabeli feljegyzések 1900 körüli időpontra teszik), a nyílt tengeren pedig az utóbbi évtizedekben váltak ritkasággá.
Mivel a cápának nem túl jelentős az értéke a kereskedelem számára (az ázsiai piacon az, de az ottani keresletnek Európára nincs nagy hatása), a halászatot szabályozó szervezetek sem igazán törődnek a cápák védelmével. A kutatók a cápákat nem csak önmaguk miatt féltik, hanem a teljes ökoszisztéma miatt is, amiben a csúcsragadozó kiesése a tápláléklánc tetejéről beláthatatlan változásokat okozhat. Hasonló okokkal magyarázzák a spanyol partoknál a medúzák vészes elszaporodását: egyszerűen elfogytak azok a ragadozók, amik velük táplálkoznak.
