A termőföld és az édesvíz minőségétől és közösségi birtoklásától kritikusan függ fizikai létünk és jövőbeli megmaradásunk. A 2014-es magyar földmoratórium megszűnésére felelősséggel készülő állam cselekvési lehetőségeiről a Magyar Természetvédők Szövetsége beszélgetett Dr. Tanka Endre professzorral és Molnár Géza kutatóval.
A szabad tőkeáramlás 2014 májusától külföldieket ki nem záró földpiacot követel. Még az adósrabságba szorított államnak is hatékony intézményi eszköztára lehet az önvédelemre, ha a földpolitikai döntéshozók elkötelezettek a nemzeti megmaradás biztosítása mellett. Így a kétmillió hektár állami földtulajdon forgalomképtelen kincstári vagyonná változtatása egy forintjába sem kerülne a költségvetésnek, mint ahogy a nagybirtokrendszert kis- és középüzemi szerkezetté átalakító üzemszabályozás bevezetése sem.
Dr. Tanka Endre professzor, a Károli Gáspár Református Egyetem Agrárjogi és Környezetvédelmi jogi tanszékének vezetője elmondta:
A földtulajdon esetében a legfontosabb a köztulajdon megtartása és növelése. Egyedül ez biztosíthatja, hogy a termőföld a jövőben megőrizze élelmiszertermelő közfunkcióját és a földhasználat célrendszerét az állam ne szolgáltassa ki a tőke öncélú nyereségigényének. Csak az állami és az önkormányzati földtulajdon képes csökkenteni a népességzuhanást és ellensúlyozni az agrár munkaerő elvándorlását, illetve elöregedését.
A földhasználatban a nagybirtokrendszer nyomasztó túlsúlyát a mezőgazdasági üzemszabályozásról szóló törvény számolhatja fel. Ez az „egyetlen üzem és a kötelező birtokminimum-maximum” elve alapján, 5-10 éven belül a nagyüzemeket arra kényszerítheti, hogy termelési kapacitásuk és földkészletük törvényes mértéket meghaladó részét átadják átalakulásukkal a kis- és középüzemeknek.
A földvédelemben gyökeres fordulatra van szükség, ami főszabállyá teszi a termőföld nem élelmezési célú, művelésből való kivonásának a tilalmát, a területi és övezeti átsorolást az országgyűlésnek közvetlenül felelős, központi közigazgatási szervre bízza, továbbá a földvédelmi járulék és a bírság mértékét a piaci földár többszörösére emeli, amivel a spekulatív tőkét a földtakarékosságra szoríthatja. A rendszer előbbi három elemét a földügyi szakigazgatás célvezérelt, új intézménytípusai működtethetik, a döntéshozók számon kért felelőssége alapján.
Molnár Géza kutató, a vízkészleteinkkel való felelős gazdálkodásról hozzátette:
A víz a jövő egyik legfontosabb stratégiai kincse. Miért nem tudunk mégsem ésszerűen gazdálkodni vele? A ma embere még mindig egy hibás paradigma csapdájában vergődik. Nem veszi észre, hogy a természettel folytatott háborúja eleve kudarcra ítéltetett. Valamikor azt hittük, hogy legyőzhetjük a természetet és a lecsapolt tavak helyén majd virágzó búzamezőink lesznek. Ezzel szemben azt tapasztalhattuk, hogy ezek a területek hátrányos helyzetű szántókká váltak, ahol csak célzott támogatásokkal lehet fenntartani az alig prosperáló iparszerű gazdálkodást.
Nem vesszük észre, hogy kedvezőtlen adottságok nincsenek, csak a dolgokat és a természeti alakulatokat nem arra használjuk, amikre alkalmasak, amikre valók. Egy tóban halászhatunk, termelhetünk nádat, gyékényt a parti sávban, de nem szánthatjuk biztonsággal a fenekét. Amíg ezen a helyzeten nem tudnunk változtatni, addig az ésszerű vízgazdálkodás nem biztosítható.
Farkas István a Magyar Természetvédők Szövetségének elnöke aláhúzta, hogy a civil szervezeteknek támogatniuk kell a termőföld és vízkészlet hosszú távú megőrzését biztosító javaslatokat. Éppen ezért javasolta az MTVSZ az alkotmány tavalyi vitájában, hogy az összes természeti erőforrás, beleértve a termőföldet is, hazánkban csak közösségi tulajdonban lehessen. Éppen ezért küzd olyan, a vízkészletet veszélyeztető beruházási ötletek ellen is, mint a Duna-Tisza csatorna vagy a csongrádi vízlépcső.
Tanka Endre és Molnár Géza könyve a nemzeti megmaradás programjáról, a földről és a vizekről „Nem én kiáltok, a föld dübörög”
címmel jelent meg, a Kairosz könyvkiadó gondozásában.
A könyv két szerző önálló munkája, amit a két téma összefüggése köt össze. Ma a föld és az édesvíz közösségi birtoklásától függ fizikai
létünk és etnikai megmaradásunk. A „földkönyv” (1 – 297. o.) történeti – jelenbeli létében és a jövőre kitekintve elemzi a hazai föld „hamleti
vívódását”. A bevezető vázolja, hogy a kárpát – medencei államalapításunk óta a magyarság miképp és miért veszítette el a földhöz fűződő szakrális kötelékeit. Ezeknek csak az újraszövésétől remélheti, hogy a föld ismét a szülőföldet, a hazát jelentse számára.
A könyv I. fejezete a földviszonyok 1989 utáni sorsával szembesül, amit a szerző a globális tőkehatalmat szolgáló földpolitika hagyatékának tekint. A II. fejezet a föld alkotmányos összefüggéseit tárgyalja. Ez után a szerző azt vizsgálja, hogy mit adhat a Közös Agrárpolitika jövője a magyar föld megtartásához. (III. fej.) Bő teret szán az elemzés a földprogram stratégiájáról szóló, új szakirodalmi vitáknak. (IV. fej. 91 – 183. o.) Ezt követi a zárófejezet, a nemzeti megmaradás földprogramja, ami a szerző mondandójának a lényege. (V. fej. 184 – 230. o.)
Ez a könyv a földügyről (multidiszciplináris kutatási módszerrel, főként a történetszociológiára, a jogtudományra és az agrárgazdaságtanra
építve) átfogó, a viszonylagos teljességre törekvő, több dimenziós képet nyújt. (Így pl. már a történeti részbe ágyazza a mai birtokszerkezet és a mezőgazdaság teljesítményének legfrissebb adatait, amelyek ismerete nélkül nem ítélhető meg a reális cselekvési igényünk és esélyünk.) A szakirodalmi vitákat a szerző nemcsak saját álláspontjának a kifejtésére, a tisztázásra használja, hanem arra is, hogy – mellőzött alapkérdésekben – rendszerezett, új ismereteteket adjon. (Pl. „A külföldiek földtulajdona a nagyvilágban.” 123 – 129. o. Avagy: „Mi a földreform?” – 100. o. „Mit jelent a földtulajdon?” – 101 – 104. o. – „Közösségi jogot sért – e az üzemszabályozás?” – 138. o. stb.)
Földprogramját a szerző azért nem nevezi nemzetstratégiának, mert szerinte a roncs – és páriatársadalomra szétrobbantott magyar
közösségnek ma még nincs a létérdekeinél érdekérvényesítő képessége, amihez előbb, a népességnek öntudatos nemzetté kell válnia. A program arra keres intézményi választ, „hogyan lehet Magyarország földje a magyarságé?” A szerző programjának néhány elemét a polgári kormány földpolitikája átvette. (Így az állam elsődleges elővásárlási jogának bevezetését és az ún. demográfiai földprogramot, ami a gyermekeket vállaló fiatalokat földhöz és agrárüzemhez juttatja.) Mégis, ez a program két ponton is eltér a kormányprogramtól: egyrészt, mentes bármely politikai érdekkötöttségtől (lévén a szerző független kutató), másrészt történelmi képletben és távlatban javasolja az építkezést: az általa kidolgozott intézményrendszer a XXI. század globális kataklizmáiban is biztosíthatja a termőföld megőrzésével és az
élelmiszer termelő képességünk fenntartásával megmaradásunkat. A földprogram – a szerző szándéka és kutatási célkitűzései szerint – a következőkben lép túl a különböző pártok és kormányok által 1989 óta követett földpolitikán: a/ Intézményi javaslatai a gyakorlatban a valós rendszer – szerveződés igényét érvényesítik. Ennek magva a birtokrend, amely földviszonyainkat értékalapú birtokpolitikával, a közérdek elsőbbségével úgy formálja, hogy az a föld valós társadalom – gazdaságszervező közfunkcióit a fenntarthatóság, az élet szolgálatába állítsa. (A föld ui. – a neoliberális doktrínával szemben – századunkban már nem lehet csupán a tőkehasznosulás tárgya és eszköze, hanem államterület is – a szuverenitás természetföldrajzi tárgya -, a társadalmi lét és az életminőség alapja, továbbá – szűkös közgazdaság jószág lévén – az elsajátítási monopólium tárgya: hatalmi – uralmi tényező.)
A birtokrend (melynek fogalmát az 1945 előtti hazai polgári agrárgazdaságtan legjobbjai alkották meg) a földtulajdon, a földhasználat, a földvédelem és a földügyi igazgatás célvezérelt és összehangolt rendszerét jelenti. A program ezeket az elemeket egyenként és összefüggéseikben elemzi, minden egyes elemnél meghatározza az ésszerű változtatás stratégiai igényeit. (Pl. mivel az új történelmi
helyzetben az „állam a legjobb földtulajdonos”, intézményi megoldásokat javasol arra, hogy a 6, 9 millió ha termőföld alapból, 5 – 10 éven
belül, az állam 4 – 4,5 millió ha földtulajdonhoz jusson, amellyel biztosíthatja az ésszerű földkészlet – gazdálkodást, a kis – és
középüzemi földszükségleteknek földhasználati típusokkal kielégítését. Ennek első lépése a meglévő 2 millió 178 ezer ha állami földtulajdon „befagyasztása”, forgalomképtelen kincstári vagyonná minősítése lenne.)
A földhasználat reformját a mezőgazdasági üzemszabályozás bevezetése jelentené, amely kötelező érvénnyel a teljes földalapra, minden
árutermelő gazdaságra kiterjedne és csak az a gazdaság részesülhetne (uniós és nemzeti) támogatásban, amelyik teljesíti az üzemtörvény követelményeit. Ez az intézmény – 5-10 éven belül – megszűntetné a nagybirtokrendszer mai egyeduralmát és a birtokszerkezetben meghatározó arányt biztosítana a kis – és középüzemeknek. A földvédelem gyökeres paradigma – váltást kíván, amelynek intézményi javaslatai hosszú távon szavatolják a mennyiségi és minőségi védelmet. A földigazgatás reformja
hatékonyan szolgálná a birtokrend valamennyi eleménél az értékalapú birtokpolitika végrehajtását.
b/ A program egésze és összes részeleme teljes összhangban áll a közösségi és a hazai jogrenddel, így megvalósításának nincsenek jogi akadályai. Kétségkívül, a globális tőkehatalom és a nagybirtokrendszer szűk haszonélvező csoportjának az elsajátítói magánérdekeibe ütközik, amelyeket azonban a földpolitikai döntéshozó felülírhat a társadalom létérdekeinek az elsőbbségével.
c/ A földstratégia előnye a végrehajtás fokozatossága, továbbá az állam és a társadalom teherviselő képességének figyelembe vétele. Az állami földtulajdon gyarapítását – az elsődleges elővásárlási jog alapján – az gyorsítaná fel, ha az adósságcsapda rendezésével e célra is közforrások nyílnának. Viszont, e nélkül is – a 2014. IV. 30-ával lejáró földmoratórium előtt – bevezethetők azok a stratégiai intézmények,
amelyek a földpiac korlátlan megnyitása mellett is biztosíthatják a termőföldkészlet hazai megtartását. (Így az „üres államkassza” és a
nyomasztó adósságteher sem gátolhatja a meglévő állami földvagyon tulajdoni forgalomképtelenné változtatását, ami a költségvetésnek egy forintjába sem kerülne, csakúgy, mint a mezőgazdasági üzemszabályozás bevezetése és a szigorú földvédelem érvényesítése. Az utóbbi jelentős bevételi forrásokat is nyitna a közcélok számára.)
A könyv célja, döntően, nem a politikai döntéshozó szakmai befolyásolása, hiszen annak érdekkötöttségét egyéb, soktényezős szálak
mozgatják. E helyett, a civil társadalom figyelmét kívánja felhívni arra, hogy a válságos történelmi helyzetben a fizikai és etnikai
megmaradásunknak – a föld és az édesvízkészlet megőrzésével – reális intézményi esélyei vannak, ha a magyarság a létérdekeit felismeri („Magyarország a magyaroké”) és képes hatékonyan cselekedni a nemzeti önvédelme érdekében.
Kapcsolódó anyagok:
