Az elmúlt hetekben felmerült a kérdés, hogy hazánkban várható-e „farkasinvázió”. Ellátogattunk hát az országnak abba a sarkába, ahol jelenleg a legtöbbször észleltek farkast, hogy válaszokat kapjunk, mire számíthatunk? Jöjjenek a greenfo-val a farkasok nyomába!
A farkasra sokan gondolnak úgy, mint vérszomjas, falkában vadászó fenevadra. Azt tartjuk róla, hogy állandó veszélyt jelent a háziállatokra, ezért a falusi ember legfőbb ellensége. Jaj a magányos, fegyvertelen kirándulónak is, ha az erdőn bóklászva szembe találja magát velük. Akinek volt már dolga fenyegetőn morgó kóbor kutyával (és melyik turistának ne lett volna), netán önvédelemre is kényszerült olykor-olykor, az talán még inkább úgy gondolja, szívesen elkerülné a találkozást a jól megtermett ordassal. Egykori totemállatunktól való természetes félelmünket még inkább fokozzák a kultúránkban fellelhető ábrázolások, a népmeséktől a farkasemberes történetekig. Hiába a képet árnyaló természetfilmek sokasága – eleinknek csak jobban hiszünk a lelkünk mélyén. Talán ezért – az évszázados félelmeinkre is alapozva – kapta a címét a múlt héten megjelent farkasos összeállítás (Egyelőre megússzuk a farkasinváziót, Molnár Orsolya, Origo), jóllehet maga a cikk példás tárgyilagossággal ábrázolja a napjainkra kialakult helyzetet.
Nyomolvasás
Szabó Ádám, az Aggtelei Nemzeti Park Igazgatóság munkatársa több mint húsz éve követi az északi hegyvidéken élő farkasok nyomait. Elkísértük hát egy útjára, hogy képet kapjunk a farkasok mindennapjairól, úgy ahogyan arra a nyomok alapján következtetni lehet, és ahogyan azt a tájat szinte a tenyereként ismerő kutató látja. Az öreg Land Rover hóláncokkal is nehézkesen halad a keskeny, köves erdei úton. Amint olvadni kezd a hó felülete, egyre nehezebb a terepen való mozgás – magyarázza Ádám, aki sokszor gyalog, sílécekkel, vagy éppen lóháton járja be az Aggteleki-karszt minden zegét-zugát. Az olvadással a nyomok is egyre kevésbé látszanak. A tavasz közeledtével előfordul, hogy hiába bukkan rá a jellegzetes lábnyomokra, amint az állat átvág egy hegygerincen, és a déli oldal hótól mentes lejtőire ér, a követést abba kell hagyni. Pedig nagyon fontos megbízható ismereteket szerezni a farkasok mozgásáról. Megtudni, hogy hol élnek, merre tudnak átjutni az egyik számukra alkalmas élőhelyről a másikra. Végső soron ennek alapján szervezhető meg a védelmük. Ugyancsak fontos cél az egyedek azonosítása, aminek segítségével arra lehet következtetni, hogy hányan vannak, és egymással milyen rokonsági kapcsolatban állnak. Az ehhez szükséges genetikai vizsgálatokra elsősorban a vér- vizelet- és ürülékminták alkalmasak. A farkasokról Magyarországon egyelőre itt, a Kárpátok lábánál lehet leginkább ismereteket szerezni – és az Aggteleki Nemzeti Park Igazgatósága elkötelezett a nagyragadozók kutatásával, védelmével kapcsolatban.
A terepmunka nehézségeiről is szó esik, ahogy döcögünk az utakon, nagy lendületet véve a kanyarokban, ellenkormányozva a megcsúszásokat. A múlt héten négyszer akadtam el – mondja Ádám – van, hogy az ásó segít, de ha végképp elakad a terepjáró, a csörlővel azért ki lehet kecmeregni a mélyebb hóból is. A keresztbe dőlt fákat a kéznél lévő láncfűrész segít eltávolítani – igaz, néha órákig tart az akadályok megszüntetése. Beszéd és lassú vezetés közben folyamatosan fürkészi a nyomokat az út szélén. Egy vadetetőhöz érünk. A hó körös-körül letaposva. A sok ezernyi patanyom hűen tükrözi a hatalmasra hizlalt vadlétszám jelenlétét. A ragadozók számára igazi Kánaánt jelentő őz, szarvas és vaddisznóállomány a sportvadászok érdekeit szolgálja. Egész éven át tartó etetésükkel néhány évtized alatt sokszorosra sikerült növelni az állományukat, ami ma már nem csak a természetvédelem, hanem az erdőgazdálkodás számára is óriási gondot jelent. Ennek legfőbb oka, hogy a vad az erdő megújulásának zálogát jelentő friss hatásokat, facsemetéket, lehullott magokat ugyancsak elfogyasztja, néhol szinte maradéktalanul. Ne feledkezzünk meg az alig kárpótolt helyi gazdálkodókról, gyakran egyedül élő idős emberekről sem, akiknek akár egész éves munkáját is elpusztíthatják a szarvasok, vaddisznók.
Ez a farkas nyoma? Csak a szakember tudja. Kép: Gálhidy László
A farkasok, hiúzok segítenének a probléma megoldásában, velük azonban többnyire illegális kilövés végez. (A helybeliek ismernek egy erdésztechnikust, aki az általa lelőtt farkas lenyúzott bőrét Miskolcra vitte a szűcshöz, majd amikor felelősségre vonták, azzal védekezett, hogy kutyának nézte…) A vadetetőtől távolodva végre megpillantjuk a nyomokat, amelyeket kerestünk. Gyalog folytatjuk. Először csak egy állat nyomait vesszük észre, majd kiderül, hogy ketten vannak. Egy nőstény és egy hím – mondja Ádám. A nyomok néhol széttartanak, néhol együtt futnak. Láthatóan élvezték egymás társaságát, százméterenként a játékos hancúrozás nyomait látjuk a hóban.
Leereszkedünk egy mély vízmosásba, majd fel a hegyoldal magasabb, napsütötte részeire. Ebben az évszakban a farkas is szeret napozni, nem csak mi. Az egyik „megállónál” elszíneződött foltra leszünk figyelmesek. Ez vér – mondja Ádám. Feltehetően a szukától származik, vagyis fogamzóképes. A pár rendületlenül folytatatta útját a gerincre, majd azon is túl. „Itt az egyikük leült, és abba az irányba nézett” – int Ádám, és kezével mutatva, hogyan olvas a nyomokból. Egy kis tisztáson szinte megható látványban van részünk – az egyik állat testének teljes lenyomatát megőrizte a hó. Tisztán látszik, amint játékból belehemperedett, oldalára fordult, hátának, lábainak körvonala mind kivehető. A feje kevésbé hagyott nyomot, azt feltartva valószínűleg játékosan a társa után kapkodott.
Szabó Ádám farkas nyomaival. Kép: Gálhidy László
Fél óra múlva egy széles tisztáson még mindig a farkasok nyomaiban haladunk. Az egyik fa alatt újabb életkép tárul elénk, körbe-körbe kergethették egymást pár percig, míg végül tovább poroszkáltak. Ádámmal elveszítjük egymást. Ő rendületlenül követi a nyomokat, én lemaradok fotózni. Az egyedüllét lassan előcsalja azokat a gondolatokat, hogy mi lenne, ha egyszerre csak ott teremnének előttem. Eszembe jutott, hogy a nyáron, Székelyföldön egy védett, Natura 2000 helyszínen gondosan összeállított tanösvény-táblán a medve támadásakor ajánlatos tennivalókról olvastam. A farkast és a hiúzt annyival intézte el a szöveg szerzője, hogy „a velük való találkozás nem jelent veszélyt”. (Olyan földön, ahol a pásztorkutyáknak igencsak rossz híre van – azt hiszem – ezt nyugodtan elhihetjük.) Ádám szerint a szakirodalom is csak nagyon kevés konfliktusos esetet ismer, pedig sok évtizedre vonatkozóan rendelkezünk információkkal. A valóság az, hogy a kutyától eltérően a farkas szinte soha nem közelíti meg az embert, sőt messziről elkerüli. Úgy látszik, Piroska esete inkább csak amolyan mese, talán nem is igazán a farkasról szól…
Idővel beérem Ádámot. Almát rágcsál egy „lelet” felett, aminek szerfelett örül: fagyott ürülékkupac virít a hóban. Kis nejlonzacskót vesz elő, gondosan átvizsgálja az ürülék tartalmát, majd mintát vesz belőle és felcímkézi. Otthon a fagyasztóba kerül majd, várva egy későbbi laborvizsgálatra. Lassan visszaindulunk a szállásra. Sikerült már Magyarországon farkast fogni? – kérdezem, számítva a nemleges válaszra. Egy kölyköt igen – válaszolja váratlanul. Sajnos, szopornyicában elpusztult, hiába jutott el az állatorvosig… – Ha már a kölyköknél tartunk, szerinted születtek már idehaza farkasok? Vagy többnyire csak átjárnak a szlovák oldalról? – Hát, a nyolcvanas években találtak egy kotorékot kölykökkel. Később aztán és is rábukkantam egyre. Van rá bizonyíték, hogy nálunk is születnek utódok, kilenc éve minden évben – mondja Ádám, és elmosolyodik.
Szabó Ádám boldogsága a farkasnyom. Kép: Gálhidy László
Másnap, hazafelé az autópályán azon tűnődöm, hogy mennyire makacsul tartják magukat a tévhitek még mindig. Hiába fél a farkas az embertől, hiába kerüli el. Hiába derül ki szinte valamennyi ember-farkas konfliktusról szóló hírről, hogy valójában kóbor kutyák a szereplői, az ember rendületlenül fél. Félelmében és arroganciájában pedig puskával a kézben pusztítja az állatot, még akkor is, ha ezzel a hatályos törvények szerint komoly szabálysértést követ el. Az érdekes csak az, hogy mindez olyan országrészekre igaz leginkább, ahol már nem természetes az együttélés. Erdélyben vagy a Felvidéken senki nem vesztegeti az energiáit arra, hogy a nem létező problémán aggodalmaskodjon. Virágzik a turizmus, az emberek csak pár józan szabályt tartanak be – azt is főleg a medvék, és a hasonlóan kiszámíthatatlan pásztorkutyák miatt. Utóbbiak ugyanakkor gondoskodnak arról, hogy a farkas ne tegyen kárt a háziállatokban sem. Erre nevelik, ezért tartják őket. A farkas pedig „rendet tart” a hegyek között, selejtezi a vadállományt, ami biztosítja, hogy az erdők megújuljanak, egészségesek maradjanak. Mikor jutunk el Magyarországon is oda, hogy értékként tekintsünk hazánk egyik őshonos, csodálatraméltó fajára, és értelmetlen pusztítása helyett a védelmét segítenénk elő? Ahogy megtudhattuk, a farkasnak felbecsülhetetlen szerepe van a természetben, ha tiszteletben tartják, nem támad az emberre, és nem kell az „inváziójuktól” sem tartani.
