A rovat kizárólagos támogatója

Teológiává lett az energetika Magyarországon. Vajon mikor mozdulnak meg az óriáscégek és próbálják meg lerázni magukról a fejőstehén szerepét, és ezután mikor rokkan bele az állam (és még inkább a fogyasztók) azokba a százmilliárd forintokba, amit a lelakott energiarendszerekre kell költeni ahhoz, hogy legalább az alapellátás ne kerüljön veszélybe.

Félelmetes gyorsasággal árad szét a kormányzati demagógia az energetikai kérdésekben. A rezsiszámlákat fizetni alig tudó százezrek teljes joggal érzik úgy, hogy valami nincs rendben, és mindig könnyebb azt a sárga csekket okolni, illetve annak hinni, aki levág belőle egy darabot, mint a dolgok mögé nézni.

A rezsicsökkentési börleszkben a szereplők jelzik mindennél világosabban, hogy egy alapvetően reáltudományos kérdésben a szándék sincs meg arra, hogy legalább szakmainak tűnő válaszokat adjon a kormány. Az energetikáért – elvileg – felelős államtitkárság még csak úgy sem tesz, mintha köze lenne a témához. Nem tudhatjuk, hogy ez a döntés tudatos volt részéről vagy csak „így alakult”, de azon nem csodálkozhatunk, hogy a jó szakember hírében álló Kovács Pál államtitkár ehhez már nem adja a nevét. Helyette a mindennapi játszmákban megkoptatott, vagy éppen újként előhúzott polgármesterek terjesztik az „igét” – hiszen itt már érvekről nincs szó, a tényekkel szemben csak a hit áll, teológiává lett az energiagazdaság.

A helyzet odáig fajult, hogy a legújabb energetikai módosítót már maga Németh Szilárd, csepeli polgármester, országgyűlési képviselő, a rezsitudományok legfrissebben kinevezett doktora jegyzi. Az a Németh, aki januárban a Hír TV-ben már odáig ment, hogy ha nem a decemberi összeg 90 százaléka lesz a januári energiaszámlán mert a Magyar Energia Hivatal nem megfelelően számolt (!), akkor jelzi a miniszterelnöknek (!), hogy módosítsák a rendeleteket. Ugyanebben a beszélgetésben még Varró Lászlónak (egykori Molos szakember, jelenleg a Nemzetközi Energiaügynökség, az IEA egyik igazgatója) is nekiment a képviselő úr, ami persze nem tilos, de legalábbis nem ilyen érvekkel szokás (Németh szerint a „nemzetközi” ügynökség színeiben Varró a magyar közműszektort privatizáló nemzetközi erőket képviseli, miközben ő maga a fogyasztókat). Ha nem bírják a szolgáltatást, akkor fel kell állni az asztaltól – tromfolt Csepel első embere. A helyzet legalábbis komikus. Főleg annak tükrében, hogy a hírek szerint nem is olyan egyszerű felállni az egyetemes szolgáltatás asztalától, a hatályos szabályozás legalábbis nem egyértelmű. A polgármester ráadásul a köztelevízióban január 20-án az alapdíj intézményét is kétségesnek nevezte, szerinte ugyanis az ebből fedezett adminisztratív és egyéb kiadások a cégek „magánügyei”, ezért azt sem érti a politikus, hogy azt miért a fogyasztókra terheli a szolgáltató. Hiszen a boltban sem kell alapdíjat fizetni a termékekért – kontrázott Németh. Az ismerethiány azonban hiába ad kellemes magabiztosságot ehhez a nagyszabású kampányakcióhoz, hiszen azt mindenféle politikai színezettől függetlenül látni kell: az alapdíjat – az árhoz hasonlóan – az állam határozza meg, kidolgozott képletek alapján. Kényelmes, de teljesen téves mindezt összevetni „egy kiló krumplival”: a szolgáltatónak ugyanis mindig rendelkezésre kell állnia, nem mondhatja, hogy „ma nincs gáz” – a krumpliárus már csak ezért sem kérhet alapdíjat. A csövek és vezetékek a fűtési idényen kívül is (rendelkezésre) állnak, a gáz és az áram minden körülmények között „jön belőlük”, többek közt ezt szolgálja az alapdíj. Németh ráadásul azzal sem értett egyet a minap, hogy a Főtáv Zrt. levélben hívta fel fogyasztói figyelmét arra, a januári hideg miatt lehet, hogy mégsem 10 százalékkal lesz alacsonyabb a számla. Azt is mondhatnánk, hogy a politikus nem ért egyet a fizikával: ha hidegebb van, akkor több hő fogy, így hiába olcsóbb egy egység, a fogyasztó többet használ belőle. A gond csak annyi, hogy a valódi szakértőket már a gondolat is frusztrálja, hogy az ilyen politikusi „tévedéseket” korrigálják.

Számos fórumon olvasható, hogy a „szakmai” és „civil” vélemények a versenyt, illetve annak hiányát látják az energiaellátás és a közszolgáltatások legnagyobb problémájának. Néhány ön- vagy pártjelölt megmondóember a legkisebb kétely nélkül teszi közhírré, hogy „ezek a tolvaj nemzetközi cégek” csak talicskázzák kifelé a pénzt. Ráadásul a „verseny” még csak „olcsóbbá sem tette” (vagyis a cégek nem tették) a különböző termékeket, szolgáltatásokat. Ilyenkor a „szakértők” hajlamosak eltekintetni például attól a körülménytől, hogy a többségében önkormányzati tulajdonú vízművekből és/vagy szemétszállítókból – ha maradunk az előbbi logikánál – nemcsak a külföldi tőke vitte ki a pénzt, hanem az önkormányzatok, azaz maga az állam. Arra sem vesztegetnek szót, hogy a központi ármeghatározás mellett egy-egy szolgáltató hogyan is tehetné olcsóbbá az általa eladott terméket? Mint ahogy innen nézve mellékkörülménynek tűnik a tény, hogy az áram árának kétharmada az államé, a szállító és a kereskedő – legalábbis a lakossági szegmensben – csak az e feletti részen osztozik, ami jellemzően veszteséges gazdálkodásban ölt testet. Arról ne is beszéljünk, hogy a gáz ukrán–magyar határon kifizetett ára hogyan duplázódik meg, mire a fogyasztóhoz ér – itt sem az egyetemes szolgáltató nyeresége lesz a legnagyobb.

Az összegek csak röpködnek, Rogán Antal Fidesz-frakcióvezető szerint például „óriási pénzeket kaszáltak” az energiacégek. Igen, ők azok, amelyek hatósági áron adják-veszik az energiát. Közben a családok már azt sem tudják, hova tegyék azt az évi 40, sőt, a legújabb nyilatkozatok szerint már 80-90 ezer forintot, amit a kormány a zsebükben hagy.

A képlet azonban nem ilyen egyszerű, a lakossági rezsicsökkentést ugyanis elég nagy részben a céges fogyasztók fizetik meg. Jön ugyanis a kis- és közepes vállalat, majd bejelentkezik a nagy, és azt mondja, mutat ő is egy kalkulációt: szorozzuk be a tej, a kenyér és úgy egyébként minden más árát is egy egynél nagyobb számmal. A matematika pedig nem kegyelmez, a rendszer egyensúlyra törekszik: ha javasolhatnánk valamit a közüzemi számla új, tisztán kormánypropaganda céljából készült mintájának analógiájára: a hipermarketben és a kisvállalkozónál kapott blokkokon is tüntessük fel narancssárga alapon, hogy a rezsicsökkentés mennyivel növelte meg az adott számla végösszegét. Mert így lenne fair a játék.

Az állam mindent megtehet, legalábbis sokáig így tűnt. Az energiacégek úgy ültek – sokan még most is – a kormány által rájuk osztott „rossz fiú szerepben”, mintha nem is lenne más választásuk. Pedig elhihetjük, hogy az Eni, az E.On, az RWE, az EdF vagy éppen a GDF világtérképén méretében és jelentőségében is a legapróbb pontok között szerepel a magyar piac. Természetesen az itt beruházott százmilliárdokat senki sem hagyná szívesen veszni, illetve lehet várni a „jobb időkre” is, a végtelenségig azonban nem halogatható a lépés. Mind többen beszélnek kivonulásról, ki komolyabban, ki csak fenyegetésként – egyelőre. Eddig csak az Elmű–ÉMÁSZ (vagyis a német RWE) hallatta hangját nyilvánosan, a többiek vagy félnek vagy kivárnak (a gázüzletágát jó áron az államnak adó E.ON, vagy a legtöbb „vassal” rendelkező Tigáz, az olasz Eni leánya). Biztosak lehetünk benne, hogy ha eljön a pillanat, különösebb szívfájdalom nélkül állnak majd fel ezek az óriások és rázzák le magukról a Magyarországnak nevezett bolhát. A kormánynak ez nem is lenne ellenére – legalábbis van olyan, aki hivatalosan is nyilatkozott már így. Miért is lenne, hiszen egy évek óta csak a legalapvetőbb karbantartásokkal szinten tartott, masszívan veszteséges romhalmazhoz juthat az állam – szinte ingyen. Hogy aztán elkezdje belepumpálni azokat a forint százmilliárdokat, amit korábban éppen ő vett ki a rendszerből, ehhez pedig – vagy közvetlen áremeléssel vagy közvetetten – a fogyasztókhoz kell majd fordulnia. Probléma lehet azonban, hogy addigra már ez a hatalmas befektetés is csak arra lesz elegendő, hogy ne csak délután hatig, hanem, mondjuk, nyolcig legyen áram. Hasonló rendszer most is működik, például Egyiptomban.

hirdetés
hirdetés

Bambulás helyett tájékoztottság. Iratkozz fel hírlevelünkre!

Feliratkozás