28 éve történt a csernobili atomkatasztrófa. A tragédia idején, 28 évvel ezelőtt egy olyan helyen dolgoztam, amely érintett volt a katasztrófa hatásainak felmérésében. 28 év hosszú idő, halványul az emlékezet, de ma is tisztán látom magam előtt azt a jelenetet, amikor egy fiatal munkatársunk az udvaron parkoló kocsik mellett többünknek beszámolt arról, hogy a saját kocsija tetejéről vett port kíváncsiságból elemezte. Ma is látom az arcát, hallom a hangját, amikor félig tréfásan, félig szomorúan mondta, hogy „az egész periódusos rendszer, a sugárzó izotópokkal együtt benne van a porban”.
1986-ban egy egészségügyi kutatóintézetben dolgoztam kutató biológusként. Az intézmény környezeti sugármérésekkel is foglalkozott, és a legtöbb laboratóriumban radioaktív anyagokkal dolgoztunk. A feladattól függően, más és más eszközökkel, mérőműszerekkel voltak felszerelve a laborok, a mi feladatunkhoz néhány bétasugárzó anyag mérése tartozott. Főnökünk orvos volt, egy vegyész és egy biológus, valamint két asszisztens tartozott a csoporthoz. Akkor, 1986-ban mi is csak néhány nap késéssel értesültünk az atomerőmű balesetről, és valószínűleg fel sem tudtuk fogni a tragédia méretét és következményeit. Az akkor cseppenként adagolt és megszűrt, vagy elferdített híradások nem segítettek a tisztánlátásban.
A képösszeállítás: Csernobil 28 Örök tanulság (2MB pdf.)
De térjünk vissza a fiatal fizikus mondatához. Persze, mi néhányan, akik ott álltunk a parkoló kocsik mellett, tudtuk, hogy ez a sommás kijelentés teljesen nem lehet igaz. De kollégánk szavai arra utaltak, hogy Csernobiltől és az atomerőmű robbantástól több száz kilométerre is eljutottak a robbanásból származó sugárzó részecskék, és nemcsak a radioaktív jód, hanem sok más anyag is, és ezek bárhová kihullhattak, talajra, utakra, legelőre, kocsikra, háztetőkre, erkélyekre, száradó ruhákra és a növényekre. Az atomerőmű baleset után több intézményben is végeztek ellenőrző méréseket, és ebben a mi intézetünk környezeti sugárterheléssel foglalkozó főosztályának kiemelt szerepe volt, óriási mennyiségű mintát kellett elemezniük, füvet, növényeket, tejet és még sok mindent, így hatalmas terhelés hárult az ott dolgozókra. Azokban a napokban a televízióban szakértők bizonygatták, hogy a májusi friss leveles zöldségeket, salátát nyugodtan lehet fogyasztani, csak alaposan meg kell mosni.
Huszonnyolc év alatt halványul az emlékezet, de soha nem felejtem el azt a májusi napot, amikor orvos főnökünk – aki az intézmény vezetőségébe tartozott – összehívott bennünket, és megkérdezte, hogy hajlandóak vagyunk-e a kutatómunkánkat megszakítani és a környezeti főosztálynak segíteni. Főnökünk arra is felhívta a figyelmet, hogy mivel ott más módszerekkel, más műszerekkel dolgoztak, amiben nekünk nem volt jártasságunk, csak a minta előkészítésben vagy a mosogatásban tudunk segíteni (a radioaktív anyagok kezelésénél a mosogatásnak is különleges szabályai vannak). Mindannyian azt válaszoltuk, hogy természetesen vállaljuk a feladatot, annyi időre, ameddig szükséges.
Huszonnyolc év alatt halványul az emlékezet, de még jól emlékszem főnökünk csalódott arcára, amikor visszautasították laborunk felajánlását. Vajon mi volt az oka? Talán az, hogy még az intézeten belül se lásson bele mindenki a mérési adatokba? És emlékszem arra a több helyről összevásárolt salátakötegre is, amit főnökünk magával hozott arra kérve bennünket, hogy tegyünk próbát: mérjük meg a mosatlan, az egyszer, kétszer, ötször, tízszer vízzel mosott saláta felületének béta sugárzását, és végül valamilyen erős detergennsel, mosószerrel is próbálkozzunk. Őszinte volt a megdöbbenésünk, amikor kiderült, hogy a tízszer mosott és mosószerrel kezelt saláta felületi sugárzása alig változott, a rárakódott radioaktív anyag egész kicsi szemcséi ott maradtak a leveleken. Ennyit a salátamosásról.
Huszonnyolc év alatt halványul az emlékezet, de agyamba bevéste magát annak a májusi estének a képe, amikor egy távoli rokonunk meghívott bennünket óbudai, tizedik emeleti lakásukba. Férfi rokonunk sugárvédelmi kérdésekkel foglalkozó fizikusként a csernobili katasztrófa után ellenőrző méréseket végzett a paksi atomerőműben is. Amikor becsöngettük hozzájuk, arra kértek, hogy vegyük le a cipőnket, majd a cipő talpát, a porszívó tartalmát is megmérte Geiger-Müller sugárzásmérő készülékkel. Mindkét esetben csipogni kezdett a készülék, mint, ahogy akkor is, amikor kinyitotta az ablakot. Mindez azokban a napokban történt, amikor a hivatalos jelentések szerint a háttérsugárzás már alig haladta meg a szokásos értéket. Az igazi meglepetés csak azután következett. Vendéglátónk egy nagy könyvet vett elő a táskájából, és megmérte a sugárzását. Semmi, a készülék néma maradt. Majd kinyitotta a könyvet, és a benne levő borítékot, ami a számláló éles visítását váltotta ki. Fizikus rokonunk elmondta a rejtély titkát: a borítékban az egyik paksi kémény szűrőbetétjének darabkája volt, rajta alfasugárzó anyagokkal, úgynevezett hot spot-okkal, vagyis forró részecskékkel. Az alfasugárzásnak rendkívül kicsi a hatótávolsága, ezért nem jelzett a műszer a csukott könyv esetén, de ezeknek a mikro mennyiségű anyagoknak a sugárzása erősen ionizáló, tehát nagy kárt is okozhatnak. Az atomerőművi fűtőanyagok bomlástermékei közül sok az alfasugárzó. A csernobili atomerőmű baleset után a szétszóródott sugárzó anyagok közül több is alfasugárzó volt, ez jelent meg a paksi szűrőbetéten is.
Ami Csernobilben történt, tragédia, és mi, akik átéltük, csak sokára értettük meg milyen súlyos hibát vétet az emberiség ennek a technológiának a nem megfelelő alkalmazásával, sőt egyáltalán az alkalmazásával. Engem a csernobili tragédia indított el a környezetvédelem irányába. 1996-ban lehetőségem volt részt venni Kijevben, az erőműbeleset tíz éves évfordulója alkalmából tartott tudományos konferencián. Ukrajna akkor (és még ma sem) heverte ki a katasztrófát, akkortájt a tényleges egészségügyi hatások megismerése és az erőmű négyes blokkjának romjai köré épített szarkofág állapota volt napirenden.
Még tizennyolc év alatt is halványul az emlékezet, de engem a Kijevben hallott és olvasott tények, adatok megőrzésében sokat segített a Csernobil tanácskozás anyaga, az ott kapott dokumentumok, a szennyezés terjedését bemutató térképek és a magnószalagok. A magnószalagok, amelyek megőrizték az előadások szövegét, a felvett interjúkat, amelyek mind azt igazolták, hogy a tragédia minden szempontból sokkal súlyosabb volt, mint ahogy tudtuk, vagy gondoltuk.
Greenpeace demó Kossuth-tér Csernobil 28 éve
Csak néhány gondolat az előadó tudósokkal készült beszélgetésekből:
Lávinyecz Antal, az Ukrajnából később Magyarországra települt orvosprofesszor, a tragédia idején Kijevben dolgozott. A konferencián beszámolt arról, hogy a robbanás után az atomerőmű körüli tiltott zónába vezényelték, hogy abortuszokat hajtson végre. A professzor arról is mesélt, hogy a valódi okokról, a várható egészségügyi hatásokról nem lehetett beszélni, az tabutéma volt.
Valentin Thurn német újságíró arról beszélt, hogy az ukrán hatóságok meghívtak egy nemzetközi újságíró csapatot a szarkofághoz. Az újságírók a rövid bent tartózkodás alatt egy évnyi sugárdózist kaptak.
Christopher Flavin energetikai szakértő, aki akkor a washingtoni Világfigyelő Intézet alelnöke volt, arról tájékoztatta a hallgatóságot, hogy a nukleáris ipar haldoklása már a csernobili balest belőtt elkezdődött, az Egyesült Államokban a Three Miles Island reaktorbaleset után már csökkent az új atomerőmű megrendelések száma.
Jablokov akadémikus, Jelcin elnök környezetvédelmi tudományos tanácsadója szerint Csernobil nem a világ legnagyobb ipari katasztrófája volt, hanem az emberi történelem legnagyobb katasztrófája, amely valamilyen mértékben hétmillió embert érintett. Munkatársának, Bullakova akadémikusnak arra is vannak adatai, hogy az állandó, alacsony dózisú sugárzásnak akár súlyosabb egészségügyi hatása lehet, mint az egyszeri nagy dózisú sugárzásnak.
Rosalie Bertell kanadai orvosíró, aki már a csernobili atomerőmű baleset előtt megírta a Radioaktív Föld diagnózisa című könyvét, szintén arra hívta fel a figyelmet, hogy mind az atombomba, mind Csernobil esetében csak az akut sugárbetegségeket és a rákos haláleseteket hozták összefüggésbe a sugárzással. Ezzel szemben az alacsony dózisú, de hosszabb ideig ható sugárzás miatt többféle betegség is kialakulhat, nem beszélve arról, hogy a szennyezett területeken, rossz szociális körülmények között élő emberek szennyezett élelmiszereket fogyasztanak.
– Ha Nyugat-Európában történne a csernobili tragédiához hasonló baleset, ott nem lehetne kitelepíteni a 30 km-es körből két-három millió embert – ezt már dr. Lutz Metz német közgazdász fejtegette előadásában. – A környezet megtisztítása, az egészségügyi költségek és a kárpótlások összege olyan magasra rúgna, ami az atomipar végét jelentené – mondta előadásában.
Lidia Popova, az orosz Sugárökológiai Központ igazgatója arról számolt be, hogy mindhárom országban, Ukrajnában, Fehéroroszországban és Oroszországban is óriási területek szennyeződtek el elsősorban céziummal, de magas volt a plutónium szennyezés is. A cézium és a stroncium felezési ideje kb. 30, illetve 20 év, ez azt jelenti, hogy a terület nagyjából 300 év alatt tisztulhat meg. Fehéroroszországban a lakosság fele, Ukrajnában kétmillió ember él a szennyezett területeken.
Ezek az adatok, az érvek tizennyolc éve, 1996-ban hangzottak el, de az előadók kivétel nélkül azt mondták, hogy a katasztrófa egészségügyi és környezeti hatásairól még nincsenek pontos adataik. Azóta sok minden kiderült, de még mindig nincs pontos képünk a betegségek és a halálokok alakulásáról. A nukleáris ipar pedig huszonnyolc éve azt bizonygatja, hogy a csernobili atomerőmű katasztrófáját emberi hiba és a kevésbé fejlett technológia okozta, hasonló tragédia nem fordulhat elő még egyszer. De sajnos előfordult, méghozzá a világ egyik lefejlettebb ipari országában, Japánban. A fukusimai atomerőmű baleset egy pusztító földrengés és szökőár után következett be, de ott is kiderült az emberi és tervezési hiba.
Két ilyen súlyos és számtalan kisebb-nagyobb atomerőmű baleset nem elég arra, hogy végleg elfelejtsük ezt a technológiát?
Huszonnyolc év alatt halványul az emlékezet, de Csernobil tragédiáját és az áldozatok emlékét soha nem szabad elfelejteni.
Kapcsolódó anyagok:
