Szörnyű következményei lehetnek, ha a hatalmon lévők kényük-kedvük szerint változtatják a játékszabályokat. A civilek elleni támadások a még működő ellensúlyok leépítésének kísérlete. A korlátok nélküli kormányzás pedig mindenkit kiszolgáltatottá tesz.
Munkám nagy része vitatkozással telik, hiszen szeretném a döntéshozókat befolyásolni annak érdekében, hogy az emberi jogok – mint a választójog vagy az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés – minden magyar állampolgárt egyenlően megillessenek. A vita minden olyan működés alapja, amely a résztvevők egyenlőségén nyugszik, és amely hosszú távú és fenntartható fejlődést szeretne elérni. A civilek, így az én szervezetemet is érő támadások – amelyek létezésünk alapjait is megkérdőjelezik – azonban már túlmennek a hasznos diskurzus keretein. Ez pedig minden magyar állampolgárt kell, hogy érdekeljen, hiszen egy olyan hatalomtól, amelynek nincs ellensúlya, senkinek az üzlete és boldogulása sincs védve.
Magyarországon 70-80 ezer civil szervezetet tartanak nyilván, de becslések szerint ennek csak töredéke működik. A civil szervezetek nagyon sokfélék lehetnek: vannak, amelyek szociális szolgáltatást nyújtanak, jótékony célokat szolgálnak, és vannak, amelyek szabadidős programokat szerveznek, például meneteléseket a fővárosban. Ezen felül egyes civil szervezetek jogokat védenek vagy a demokratikus értékek mellett állnak ki. Teszik ezt hazai fórumokon, jogsegélyt nyújtva, vagy éppen a nyilvánosságot használva.
A civil nem attól civil, hogy önkéntesen dolgozik és kizárólag jótékony célokat szolgál. Két dolog azonban mindenképpen összeköti őket, egyrészt az, hogy aktív állampolgárok, akik tesznek a tágabb környezetükért, akik a négyévenkénti „x” megfelelő helyre való behúzásán túl is befolyásolni szeretnék a közügyek alakítására. Másrészt az, hogy nem törekszenek a közhatalom megszerzésére.
Magyarországon hatalmas a közöny: nem érdekel minket, hogy mi történik körülöttünk, amíg a saját életünket ez közvetlenül és húsbavágóan nem érinti. Ez a mentalitás kereshető történelmi és szociológiai okokban is. A számos feltételezett ok közül szeretném kiemelni a politika kisajátítását. A politikát, vagyis a közügyek alakítását már a rendszerváltozás előtt kisajátították. Az a jó polgár, azt nem éri retorzió, aki a lehető legtávolabb tartja magát a közéleti kérdésektől, legyen az a közutak közpénzből való építése, az iskolák működése vagy az emberi jogok védelme. Aki állást mer foglalni ezekben a kérdésekben, azt valamelyik politikai párt támogatójaként azonosítják, ezzel rögtön beszorítva őt egy szűk játéktérre. Ezt a meglévő társadalmi szerződést erősítették meg a jelenlegi kormányzó erők azzal, hogy minden megszólalót, – legyen az az Alkotmánybíróság vagy a Legfelsőbb Bíróság elnöke, aki felhívta a figyelmet hibás kormányzati lépésekre – azonnal pártpolitikai ellenfélként állítottak be. Feltehető a kérdés, hogy mi alapján ítéljük meg a lépések hibás voltát? Annyit talán a legtöbben elfogadunk, hogy szörnyű következményei lehetnek annak, ha a hatalmon lévők a játékszabályokat, amikor éppen nem nekik kedveznek, kényük-kedvük szerint változtatják meg, és minden ellenőrzésre szolgáló intézményt meggyengítenek. A korlát nélküli hatalom mindenkit, legyen vállalkozó vagy közmunkás, kiszolgáltatottá tesz. A helyzetet tovább súlyosbítják azok a politikai nyilatkozatok, amelyek az egyet nem értőket nem csak az ellenfélként definiált pártokat szolgálóként, hanem a nemzeti érdeket sértőként, akár hazaárulóként azonosítják.
A Norvég Civil Alap körüli botrányt hiba szűken értelmezni, és csak azt nézni, hogy közpénzekről és megfelelő forráselosztásról van-e szó. Az emberi jogi és demokráciavédő munkára forrásokat szerző 13 szervezet problémásnak nevezése valójában figyelmeztetés mindazoknak, akik még éreznek magukban erőt arra, hogy a közügyekben részt vegyenek. Az első nyilatkozatok arról szóltak, hogy egyik vagy másik ellenzéki erőt (először az LMP-t, majd a baloldalt) segítették ezek a pénzek. Orbán Viktor tusnádfürdői beszéde óta azonban egyértelmű mindenki számára: aki kritizálni meri a kormány munkáját, aki szerint minden hatalomnak szüksége van valódi ellenőrzésre, az nem a haza érdekét, hanem külföldi érdekeket szolgál. A civil szervezetek egy részére zúduló kommunikációs össztűz és a jelentős, de a magyar államtól független pénzügyi források feletti döntés bekebelezésének kísérlete nem más, mint a kevés még működő ellensúly ellehetetlenítésének kísérlete.
Hazug és sértő az a felvetés miszerint kifejezetten az ország, a magyar polgárok érdekei ellen lépnénk fel. Fellépünk mindazok védelmében, akiket a magyar állam nem véd meg, legyenek bármilyen népszerűtlenek is ezek a témák, mert hiszünk a polgárok egyenlőségében. Kíváncsi lennék, hogy mennyiben szolgált külföldi érdekeket, hogy a TASZ – mellesleg norvég pénzből – megakadályozta 2010-ben, hogy az adófizetők pénzéből 35 milliárd forintot felelőtlenül költsenek el a sávolyi MotoGP pályára. Miért a polgárok érdekei ellen való, hogy szeretnénk megtudni, milyen dokumentumokra alapozva kötelezte el Magyarország magát az újabb paksi atomerőmű hitelből való megépítése mellett? A feszegetett kérdések nyilvánvalóan kínosak az éppen hatalmon lévőknek. Azok voltak 2006-ban is, amikor rendkívül súlyos szavakkal illettük a rendőri túlkapásokat és az előzetes letartóztatások miatt többek között az igazságügyi miniszterhez fordultunk.
A TASZ-nak nem célja, hogy mindenki, mindenben egyetértsen velünk. Az viszont meggyőződésem, hogy a hazám érdeke, hogy minél többen vegyenek részt a közügyek alakításában. A mindenkori hatalom csak így működhet korlátok között.
Kapronczay Stefánia, a Társaság a Szabadságjogokért jogvédő szervezet ügyvezető igazgatója írása eredetileg a vg.hu-n jelent meg.
A vélemény rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját.
