Február 1. a Tisza Élővilágának Emléknapja

2015. február 1. 16:29

Február 1. a Tisza Élővilágának Emléknapja

2000. január 31-én 22 órakor a Szamos felső folyásának vízgyüjtő területén müködő román-ausztrál vegyes tulajdonú, Aurul nevű bányavállalat cianiddal és nehézfémekkel telt zagytározójának gátja átszakadt. Ennek hatására 50-100 tonna különböző súlyosan mérgező anyagokat tartalmazó közel 100.000 köbméter folyékony és lebegő hordalék került az élővízbe.

A cián akut, szinte azonnal mérgező hatást fejt ki minden élő szervezetre a sejtek légzésének meggátolásával, és már ott azonnal elkezdte pusztítani a folyó élővilágát minden szinten. A Szamoson keresztül a Tiszába került a mérgező szennyezés, ami február 1-én érte el a magyarországi folyószakaszt. Magyarország területén február 12-ig az átvonuló szennyezés drámai katasztrófát okozott a halászati ágazatban, a turizmusban, és legfőképp a folyó élővilágában. Haltetemektől bűzlő Tisza-part sokkalta a közvéleményt, és a környezetszennyezés megrengette Európa lakosságát.  Erre emlékezve az Országgyűlés 2000. június 16-án elfogadott határozatában február 1-jét Tisza Élővilágának Emléknapjává nyilvánította.

Az LMP szerint a cianid katasztrófa 15. évfordulóján át kellene gondolnunk, hogy mindent megteszünk-e a magasabb szintű környezetbiztonságért, a jövőbeni hasonló katasztrófák megelőzésért. Nem csak hazánk természeti értékgazdagsága sérülékeny, hanem a gazdálkodás alapját képező természeti erőforrás tartalékunk is, így bűnös felelőtlenség a környezet- és természetvédelmi intézményrendszer elsorvasztása, és a leépített környezetvédelmi szakigazgatással az újabb katasztrófák megelőzése érdekében kifejtett elégtelen kormányzati törekvés.

Az Tisza egyedülálló életközösségek otthona, számos nemzetközi egyezményben vállalt természetvédelmi kötelezettségünk színtere, Európai Uniós kiemelt közösségi jelentőségű élőhelyek és fajok otthona, amelynek megőrzése nemzeti érdek.

Budapest, 2015. február 1.
Sallai R. Benedek, a Fenntartható fejlődés bizottság elnöke


15 éve robbant a tiszai cianid bomba

A régió legnagyobb környezeti katasztrófájának tizenöt év elteltével sincsenek a károkért helyt álló felelősei, sem kézzelfogható szabályozási vagy intézményi következményei.
 

Rosszkedvünk tele

2000. február elsején érkezett Magyarországra a romániai Aurul bányavállalat két nappal korábbi gátszakadása nyomán a Lápos folyóba, a Szamosba, majd a Tiszába jutott, nagyjából 100 ezer köbméternyi ciánszennyezés, és ugyanakkor került kórházba szívinfarktus gyanújával Aradi Csaba, a Hortobágyi Nemzeti Park (akkoriban még természetvédelmi terület és hatóság egyben) frissen leváltott igazgatója. 

 

És még valami történt azon a napon: tizenöt magyar akadémikus nyílt levelet intézett Áder Jánoshoz, az akkori parlament házelnökéhez, sérelmezve, hogy a magyar természetvédelmi intézményrendszert sorozatos politikai támadások érik, ami már a természeti értékek (és a nemzeti érdekek) megvédését veszélyezteti. Akinek esetleg az az érzése, hogy a történelem időnként ismétli önmagát, biztosan talál hozzá fogódzót a napi hírekben, az akadémikusok például most éppen a köztársasági elnök Ádernek írogatnak felháborodott leveleket, az állami környezet- és természetvédelem maradékának felszámolása ellen tiltakozva.  Talán még az a feltételezés sem légből kapott, hogy az időközben bekövetkezett vörösiszap-baleset sem jöhetett volna létre a 2010-ben megtapasztalt formájában, ha a második Orbán-kormány nem ront neki azonnal a hatósági rendszernek, például a vörösiszap-ügyben érintett környezetvédelmi felügyelőség élére egy lelkes amatőrnek is csak jóindulattal nevezhető (de erősen fideszes) tanárnőt ültetve.

Ezúttal azonban a ciánszennyezésről kell megemlékeznünk, és abban a történetben tényleg csak az egyik mellékszál, hogy a tökéletesen inkompetens Pepó Pál vezetésével a környezetvédelmi és vízügyi minisztérium (annak idején még volt ilyen) hibát hibára halmozott az egész Európában vezető sajtóhírré vált katasztrófa következményeinek kezelése során. A bűnnel felérő hibák közül Aradi Csaba menesztése nyilván nem a legnagyobb, de azért jelentős hatású volt: a Hortobágyi Nemzeti Park alapításánál is jelen lévő, megkérdőjelezhetetlen tekintélyű szakember országos megdöbbenést keltő eltávolítása aligha hatott lelkesítőleg a nemzeti park apparátusára a szennyezés átvonulásának napjaiban.

Aradi Csabát azért távolították el, mert keményen fellépett a nemzeti park – már akkor is –a politika kívánságlistáján lévő földjeinek széthordása ellen. Ismerős? Azt már csak a közéletbe később érkezők számára érdemes rögzíteni, hogy a Pepó-minisztérium és az államigazgatás felső szintjein valóban az összes szakmai vétket elkövették az eset kapcsán. A természetpusztítás mértékét nem dokumentálták, uniós szakértőket csak a cián levonulása és a döglött állatok összeszedése után hívtak, a magyar kárigényt nem számszerűsítették, és évekkel később sem döntöttek róla jogerősen. Így a cianidos zagy elszabadulásáért felelős bányavállalat bármiféle kártérítés fizetése nélkül mehetett csődbe. Magyarország végül 30 milliárdos kárigényt jelentett be, de nem kapott semmit. Mindez érdemben hozzájárult a miniszter bukásához, ami politikai következménynek talán elégséges – hisz a vörösiszap-katasztrófába például senki sem bukott bele –, a természeten viszont nem segített.

– Ha őszinték akarunk lenni, fogalmunk sincs a katasztrófa hosszú távú hatásairól, mert senki sem végzett olyan kutatásokat, amelyek ezekre rávilágíthattak volna. A Tiszának – bár akkor kezdeményeztük – máig nincs a Dunáéhoz vagy a Balatonéhoz hasonló kutatóintézete. Hogy mi történik a folyó élővilágával, azt szisztematikusan nem vizsgálják, csak kutatgatják – mondja Füstös Gábor halgazdálkodási szakértő, aki Gönczy János kármentésért felelős tiszai kormánybiztos legközelebbi munkatársa volt az események idején.

aranybánya és cianidos technológia a világbanaranybánya és cianidos technológia a világban

Füstös úgy gondolja, hogy a közvetlen kárelhárításban, vagyis a terepen nem lehetett (és nem is nagyon kellett volna) bármit másképp csinálni, mint amit akkor a szakemberek megtettek, a katasztrófa utókezelése viszont korántsem voltmintaszerű. Azt pedig, hogy az ország ökológiai szempontból viszonylag olcsón megúszta a szennyezést, leginkább a szerencsének és a természet kegyességének köszönhettük.  Itt érdemes megjegyezni, hogy tizenöt éve a szakhatóságok még rendelkeztek szakmai kompetenciával és önálló cselekvőképességgel, így történhetett meg, hogy a búzanemesítő miniszter irányítása alatt álló vízügyes tárca és a lefejezett nemzeti park is tette a dolgát: döntöttek a mellékágak lezárásáról és a Tisza-tó vízszintjének magasan tartásáról, illetve azoknak a kisebb vízfolyásoknak az őrzéséről, ahová a halak szó szerint bemenekültek a mérgezett Tiszából.

Ha mindezt összehasonlítjuk azzal, hogy a 2013. március 15-i hóvihar miatt az autópályán rekedtek megmentése érdekében senki sem intézkedett, mert a katasztrófavédelem és az ország vezetői éppen báloztak, az alsóbb szinteken pedig nem akadt, aki önhatalmúlag cselekedni mert volna, rögtön világossá válik, hová „fejlődtünk” másfél évtized alatt.

A mérgező ciánsókat tartalmazó zagy Magyarországra érése előtt az volt a legelterjedtebb vélemény, hogy ahol a csóva átvonul, ott a legtöbb élő szervezetet el fogja pusztítani. Vita inkább csak arról folyt, hogy mennyi méreg halmozódik majd fel az iszapban, és hány évre tűnnek el az ökoszisztémából azok az alsóbbrendű táplálékállatok, amelyek nélkül a halállomány sem tud majd regenerálódni. Aradi Csaba ebben az ügyben kifejezetten az optimisták közé tartozott, és mivel éppen ki volt tiltva a nemzeti parkból, nyilatkozni is ráért róla a médiában.  Ő amellett érvelt, hogy nem lesz végzetes a pusztítás, és a rendszer öngyógyító képessége hamar rendbe hozza, amit a cián elront. – Az apró szervezetek aktivitása évszakhoz kötött, télen a legtöbb inaktív állapotban pihen, úgyszólván anyagcsere nélkül. Az őshonos halak közül a pontyfélék a meder mélyebb gödreiben vermelnek. A legnehezebb, legalul lévő, négyfokos vízből álló réteg felső határán a melegebb vagy a hidegebb víz „elcsúszik”, vagyis keveredés nélkül továbbmegy, a vermelő halak ezért nem találkoztak a ciánnal – mondja most az immár nyugdíjas ökológus. A betelepített busa többé-kevésbé télen is aktív – nem véletlen, hogy a zagy levonulása után összeszedett haltetemek nagy része busa volt. Mára ugyanakkor a busalétszám legalább ugyanakkora, mint a mérgezés előtt, miközben például csukából jóval kevesebb van, és egyes szakértők szerint a csukák ivarszervei a szennyezés után láthatóan degradálódtak, vagyis itt a káros hatás – ha összefügg a ciánnal – tartós lehet. A szennyezés – a lehetőségekhez képest – abból a szempontból is jó időpontban érkezett, hogy január–február fordulóján alig van a Tisza menti pusztákon halfogyasztó ragadozó, így csak néhány róka és rétisas pusztult el a méreggel átitatott halhúsmiatt, ezt pedig a populációk maradandó károsodás nélkül ki tudták heverni.

Füstös Gábor is úgy látja, hogy a halállomány – a képeken és filmen is megörökített drámai pusztulás ellenére – a vártnál kisebb mértékben károsodott. A fenti okokon túl például azért is, mert az 1998-as és 1999-es árvizek következtében a halak egy része kint tanyázott az ártereken, ahová a szennyező anyag nem jutott el.

– Némiképp hasonló a helyzet a vízre épült emberi egzisztenciákkal is – hangsúlyozza Füstös. Öt évvel a szennyezés után a helyi turizmus szereplői körében készítettek egy felmérést a többi között arról, hogy mennyire érzik magukat veszélyeztetve az általuk befolyásolhatatlan környezeti hatások miatt. A döntő többség azt válaszolta, hogy semennyire.  Kétségtelen, hogy most, tizenöt év elteltével a vízi és a horgászturizmus még mindig nem tündököl a régi fényében, ezt azonban nem lehet csak a ciánra fogni: ma valószínűleg többeket tart vissza a víztől az internet vagy a digitális technika, mint a ciánszennyezés emléke.

Jávor Benedek anno még a Védegylet színeiben lobbizott a ciános bányászat európai betiltásáért. (Ezt az EP – részben magyar javaslatra – időközben határozatba foglalta, a jogszabály-kezdeményezési monopóliummal bíró bizottság viszont azóta is jegeli az ügyet.) Most európai parlamenti képviselőként (Együtt–PM) egy olyan kötelező uniós környezeti felelősségbiztosítási rendszer kidolgozásán és elfogadtatásán munkálkodik, amely a nagy környezeti kockázatú ipari tevékenységeknél fedezetet teremthetne a kártérítésekre, és talán a vállalatokat is felelősebb magatartásra ösztönözné. 

Tisza,  Anno 2000.jpgTisza, Anno 2000A tényleges, kézzelfogható következményeket viszont úgy foglalja össze, hogy nem történt szinte semmi, a régió környezeti biztonságának szintje ma sem magasabb, mint 2000-ben. Az EP több irányelvet (bányászati, vízvédelmi stb.) módosított, ezeknek a gyakorlati hatása azonban itt a végeken egyelőre kevéssé érvényesül. Jávor szerint a magyar hatósági rendszer ma valószínűleg nem tudna olyan hatékonyan megbirkózni egy hasonló kihívással, mint tizenöt éve.  A vízügyből a szakemberek többsége távozott, a zöldhatóságot megtizedelték, állandósult a pénz- és eszközhiány, a létszám és a költségvetés is sokkal kisebb. Füstös Gábor úgy emlékszik, hogy akkoriban is voltak súlyos hiányosságok (például nem volt eszköz a mélységi mintavételhez, azaz nem tudták mérni a különböző vízrétegek szennyezettségét), ma viszont valószínűleg a kevés ökológiai tudással rendelkező katasztrófavédelem irányítaná a védekezést, és semmi nyoma, hogy tanultunk volna az akkori katasztrófából.

– A cianidos bányászat mint Kárpát-medencei léptékű környezeti probléma velünk maradt, a környezetügy pedig padlón van. A környezet- és természetvédelmet leépítették, a vízügyet különválasztották, értelmetlenül szétvágva logikailag összetartozó szakterületeket, miközben legalább ugyanannyi a méreg a vízgyűjtőkön, mint az ezredfordulón- írta Hargitai Miklós a nol.hu-n.

Amennyiben tetszett a cikkünk, illetve más hasonló híreket is szívesen olvasna, itt lájkolhatja oldalunkat!




Hozzászólások

hirdetés

hirdetés

hirdetés

hirdetés

hirdetés

hirdetés

hirdetés