Miközben az jelentős médiafigyelmet generált idehaza, hogy a csernobili atomerőmű-torzó körül napelemes erőművet telepítenének az ukránok – igaz, ezt a tervet Kijev már másodszor süti el –, két fontos, Fukusimával kapcsolatos hír is elsikkadt az elmúlt héten. Ezt a hiányosságot pótolja most Perger András.
A magyar médiában az ingerküszöböt se igen érte el, de a Washington Post, a Reuters és a Guardian is hosszabb anyagban számolt be egy október 10-én Japánban hozott bírósági ítéletről. A kártérítési perben a Fukusimai prefektúra bírósága kimondta: a 2011 márciusában, a szökőárat követő fukusimai atomkatasztrófáért nem a természet, a technika, vagy a csillagok furcsa együtt állása, hanem a japán kormány és az erőművet üzemeltető cég a felelős, és ezért 500 millió jen (azaz mintegy 1,2 milliárd forint) kártérítés megfizetésére ítélte az alpereseket.
Az ügyben gyakorlatilag 3800 érintett volt a felperes, akik 2015 óta állították: a japán állam és az ország egykor legnagyobb atomipari vállalata tudtak arról, hogy Fukusima környéke az erőmű miatt különösen veszélyessé válhat földrengés és az azt követő szökőár esetén, mégsem tettek meg mindent a lakosság biztonsága érdekében. A felperesek – akik közt minden tízből nyolcan olyan helyi lakosok, akik 2011 óta nem hagyták el az otthonukat – azt is követelték, hogy az állami hatóságok és a TEPCO (melynek ma már a kárkompenzációs és leszerelési feladatokat végző vállalat a többségi, 50,11%-os tulajdonosa) tegyen meg mindent azért, hogy a lakókörnyezetükben a katasztrófa előtti szintre vigyék le a sugárzási szinteket.
Utóbbi kérésnek a cég aligha tud majd egyhamar megfelelni, mivel azt maga a TEPCO is elismerte, hogy kb. 40 évig dolgoznia kell majd az erőmű maradványainak eltávolításán, és a kormány ennek költségét 2016 végén – az előzetes 11 ezer milliárd jenről több mint 22 600 milliárd jenre emelte. Ez őrülten nagy összeg: forintra átszámolva mintegy 52 ezer milliárdra jön ki! (A költségek nagyságrendjének érzékeltetéséhez megemlíteném, hogy Paks II. tervezett építési költsége (12,5 milliárd euró) nem éri el a 4 ezer milliárd forintot!)
Nem az 500 millió jenes az első ilyen kártérítési per. Márciusban a Maebasi Kerületi Bíróság döntött úgy, hogy a korábban a TEPCO által a károsultaknak fizetett kompenzáció mellett további 38 millió jent fizessen meg kártérítés gyanánt 62 egykori fukusimai lakónak. Másik 45 túlélőnek pedig szeptemberben ítéltek meg 376 millió jen kártérítést. Hasonló perekre – és ítéletekre – még jó ideig számítani lehet ítéletre azok után, hogy a csaknem 20 ezer halálos áldozatot és mintegy 160 ezer ember evakuálását követelő katasztrófáról a független parlamenti bizottság jelentése azt állapította meg, hogy azt egyértelműen az emberi felelőtlenség idézte elő.
A másik, itthon ugyancsak elsikkadt hír az volt, hogy október 12-én, Genfben is a károsultak ügye került a középpontba. Az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának a japán helyzetről szóló időszakos felülvizsgálata részeként meghallgatták a japán atomkatasztrófa áldozatait képviselő Szonoda Micukót. (Erről röviden beszámoltunk a Greenpeace Magyarország Facebook-oldalán is).
„Azt akarom mondani a világnak, hogy a katasztrófa óta nem tartották tiszteletben emberi jogainkat. Nem akarom, hogy ez történjen bárkivel más országokban. Olyan sok olyan anyát ismerek, akik a nukleáris katasztrófa következtében szenvedtek és küzdöttek, mert a japán kormány és a TEPCO nem ismeri el a felelősségét" – mondta Genfben az asszony, aki maga is fukusimai túlélő.
Beszámolója szerint a japán kormány a katasztrófa után a húszszorosára emelte a lakosság számára elfogadható sugárzási szintet – ami valójában a nukleáris üzemben dolgozók szintje –, és ez lett papíron az új egészségügyi határérték gyerekekre és felnőttekre egyaránt.
Szonoda asszonyt a 10 éves fiával együtt telepítették ki Fukusimából. Azok, akik a hivatalos kitelepítési terület helyett olyan helyre mentek, ahol a szennyezés a megemelt sugárterhelési szint alatt maradt, azokat hivatalosan ön-evakuálónak minősítették, és kizárták mindenféle kárpótlásból, végül csak némi lakhatási támogatásra voltak jogosultak.
Azt, hogy az új helyen ma is zaklatják őket, és „fertőzőnek” titulálják, leginkább a gyerekeket viselte meg. De családok szakadtak szét és mentek tönkre amiatt is, mert az apák a munka reményében Fukusima környékén maradtak. A hatóságok a kitelepítettek egészségügyi aggályaival az asszony elmondása alapján nem foglalkoznak annak ellenére, hogy a talajt és támogatást vesztett, „kitaszított” emberek tömegesen váltak neurotikussá, és sokukat ma már egyszerűen irracionális viselkedésűnek tartják. A helyzetet az csak nehezíteni fogja, hogy megszűnt az evakuációs kötelezettség, a TEPCO-nak 2018 márciusától nem kell kompenzációt fizetnie – így arra kényszerítik az embereket, hogy térjenek vissza az otthonaikba. (Oda is, ahol annyira elszaporodtak a vaddisznók, hogy „nem teljesen világos, kik a város urai, az emberek vagy a vadak” – és oda is, ahol a lengyel fotós, Arkadiusz Podniesinki hivatalos engedéllyel is egészen elképzelhetetlen képeket készített.)
„De mégis miért kellene visszatérnie az áldozatoknak egy sugárszennyezett területre? Azért, mert azt mondják, hogy a sugárzás már nem probléma? Azelőtt meg azt mondták, hogy az erőművel nem történhet baj” – mondta Genfben Szonoda Micuko, aki szerint a bírósági perekből az látszik, hogy a kormány és a TEPCO továbbra is vonakodnak elismerni a felelősségüket, és nem akarják a fukusimai katasztrófa következményeinek árát fizetni.
Az érintettek érzelmi, egészségügyi, szociális és pszichés problémáiról is részletesen írtunk a Greenpeace nemzetközi kutatása és helyszíni méréseire támaszkodó tanulmányban. A Csernobil és Fukusima velünk élő hagyatéka című anyag tavaly márciusban azzal zárult, hogy az idén tavasszal mintegy 55 ezer kényszerűen, a sugárszennyezett otthonába visszatérő lakóval lehet számolni. Ez a szám pedig folyamatosan emelkedik.
Fukusima fontos tanulsága, hogy a baleset hiába történt egy 21. századi modern demokráciában, mégis azzal kell szembesülni, hogy a valódi felelősök, az érintett cég és az állam hárítják a felelősséget, az áldozatok pedig nem kapják meg az őket megillető segítséget, kárpótlást és támogatást. Sőt nem hallgatják meg őket, az érdekeiket semmibe veszik, és adminisztratív eszközökkel kényszerítik őket arra, hogy szennyezett területekre költözzenek vissza.
Ha nemcsak egy nukleáris katasztrófára kerülhetett sor Japánban, hanem erre a bánásmódra is, akkor jogosan merül fel: vajon mire lehet számítani a világ többi, akár Japánnál gazdaságilag, technológiailag, társadalmilag fejletlenebb nukleáris országában?
