Körmendy Imre, a Magyar Urbanisztikai Társaság elnökének írása a Ligetről, Kopaszi-gátról, úszópalotáról, s sok egyébről. Intelmei az építészeknek, megbízóiknak egyaránt fontos sorvezetők és élet elvek lehet(né)nek…
"Kevesebb esztétikát, több etikát" Massimiliano Fuskas nem véletlenül választotta a 2000. évi Velencei Építészeti Biennále mottójául e szavakat, ami megütközést kelthetett (és keltett is) sok építészben.Schneller István, amikor a városépítész (urbanista) legfőbb jellemzőit sorolja – mások véleményére építve – állítja, hogy első az etikai kiválóság, aztán az átfogó műveltség és csupán harmadik a mesterségbeli tudás (ami persze nem jelenti azt, hogy kevéssé lenne fontos, hisz ez is egy dobogós helyezés).
Borvendég Béla hosszú éveken keresztül figyelmeztette társait, az építészeket, hogy másként kellene művelniük a szakmát, hogy ne veszítsék el a (maradék) renoméjukat, társadalmi elfogadottságukat. A Magyar Építőművészek Szövetségének közgyűlésén sok fiatal (és régebben ifjú) várta az ő hozzászólásait, remekműveit, amelyekről így emlékezik a pályatárs: "…nem tudtuk, inkább csak éreztük igazságának súlyát és tévedhetetlenségét. Nem gondolom, hogy azzal a "tévedhetetlenséggel" szólhatok, mint Borvendég Béni, de hiányában úgy érzem, nem maradhatok néma, nem hallgathatok.
Az értetlen laikus tömeg erőst meglepődött azon, hogy az úszó világbajnokságra épült Duna parti uszoda egyáltalán nem hasonlít a korábban bemutatott, ország-világ előtt meglengetett változathoz. Jött a magyarázat, hogy az első vázlatok, azok ilyenek, meg olyanok – a lényeg, hogy nem kell komolyan venni azokat. Felmerül a kérdés, akkor mik ezek? "Demóváltozatok" a "beetetéshez"? Vagy csak az alkotó/k erőfitogtatása/i, hogy ilyet is tudok, tudunk?
Mit gondoljunk azokról az építészekről és neves bíráló bizottsági tagokról, akik lerajzolták, illetve a legjobbnak minősítették a Városligetbe tervezett múzeumokat a nemzetközi tervpályázatokon? Például a Magyar Zene Házának álmodott japán luggatott palacsintát meg a többszintes kínai/japán pagodát – Nemzeti Galériának.
A csak a világűrből, illetve sétarepülőből látható "emblematikus", 9000 négyzetméteres tetőnek, ami alatt két hangversenyterem, meg némi kiszolgáló helyiség lötyögött, a többi része viszont teljesen feleslegesen letakart, beárnyékolt több ezer négyzetméter parkterületet, a "növekvő" zöldfelületet, mi értelme van? Mi értelme ennek – a pénzkidobáson túl? Nem élünk a trópusokon vagy forró sivatagos környezetben, ahol árnyék nélkül nem lehet létezni. Nem jutott el a szakma kiválóságaihoz Jan Gehl figyelmeztetése, amit a várostervezéssel kapcsolatban mondott, s amit Brazília-szindrómának nevez könyvében, az Élhető városokban, s ami – megítélésem szerint az építészetre éppúgy áll, azaz, hogy ne repülőről tervezzünk, hanem az emberek nézőpontjából (magasságából), s ne óriási, légből-kapott elvek vezessék gondolatainkat és kezünket, hanem az emberek érzékelésének, jól-létének szempontjai?
Mit fejez ki a Magyar Nemzeti Galéria esetében a pagoda jelleg? Hogy őseink keletről jöttek a Kárpát-medencébe? Értem én, hogy nincs magyar stílus, mert a jurtákból és a kis – talán a Kaukázus környékén megismert és megkedvelt – templomokból nem vezethető le ősi nemzeti építészet. S ezért egy évezrede a magyar építészet európai építészet hazai ízekkel, "szép magyar akcentussal". Milyen üzenet rólunk a világ számára, hogy nemzeti kincseinket "idegen" köntösbe bújtatjuk? Az önfeladás ennyire nyerő lenne? Nem tűnt fel sem a pályázó építészeknek, sem a neves bírálóknak, hogy egy-két kivételtől eltekintve korunk múzeumépítészete az egyszerű formákat preferálja? Az sem ütött szeget semelyikük fejébe, hogy a leginkább ettől eltérő múzeum, a bilbaói Guggenheim Múzeum – Frank Gehry alkotása – csődbe vagy csődközeli helyzetbe sodorta az alapítványt, amint azt Deyan Sudjic: Épület-komplexus c. könyvében bemutatta? Ennek beszédes címkiegészítése: "Ahogy a hatalmasok és gazdagok építkeznek".
Kérdezem: hatalmasok vagyunk és gazdagok? Vagy csupán a kivagyiság és a közpénzekkel való nagyvonalúság (netán felelőtlenség?) dolgozik bennünk, köztünk? Az egyszerű forma nem véletlenül aratott az elmúlt évtizedekben nagy sikert, hiszen az biztosít a belbecsnek, a változó kiállításoknak (és az állandóaknak is) jól berendezhető, szabadabban szervezhető keretet. S az sem mellékes körülmény, amelyre Jelenits István és Meggyesi Tamás hívta fel a figyelmet Makovecz Imre piliscsabai Stephaneumjáról írt kritikájukban, hogy nem az épületnek kell uralkodnia, dominálnia, hanem a benne lévő szellemi értékeknek (ott éppen az oktatásnak, a kutatásnak és az igazság keresésének).
Talán egy múzeum van, amelynek „megbocsátható” az extra és igen jellegzetes forma: a berlini Zsidó Múzeum, Daniel Libeskind alkotása. De ez a „múzeum” leginkább azt az űrt, azt a drámai zavart fejezi ki – több ismertető és kritika szerint -, ami az európai s azon belül a német zsidóság hiánya a mai társadalomban. Ám ez egyszeri és megismételhetetlen, azaz nem lehet mércéje sem egyetlen más épületnek. Témánkhoz nem remélt „adalék” a világhálón olvasható kitétel, a pályázati terv makettjét bemutató fénykép mellett olvasható szöveg: „A pályázati modell kifelé dőlő falairól a kivitelezés folyamán technikai okokból le kellett mondani – ezek ma függőlegesek.” A német felkészültséget és technikát ismerve bárki kételkedhet abban, hogy a „technikai okok” nem egyszerűen pénzügyi gondokat (megtakarítást) takarnak? Ha nekik ez fontos, nekünk nem kellene, hogy az legyen?
Mit gondolnak az építészek felelősségéről azok, akik nevüket adták ezekhez az értelmetlen és igen drága épületek kiválasztásához?
Folytatás az Építészfórumon >>>
