Iki sziget halászai meg akarják menteni a tonhalat

Yuta Yagishita - forrás: magyardiplo.hu

2018. február 8. 12:44

Iki sziget halászai meg akarják menteni a tonhalat

A Japán tenger déli részén, egy kis szigeten mintegy 300 japán halász harcol, hogy megállítsa a vörös tonhal populáció vészes csökkenését a Csendes-óceánban. A helyzetért az intenzív halászatot és az ezt támogató kormányzati ügynökséget okolják. A világ legnagyobb tonhal fogyasztó országában harcuk igencsak nehéznek ígérkezik.

Minoru Nakamura 49 éves Iki szigeti halász elkomolyodik, amikor legnagyobb tonhal fogásáról beszél: „319 kilós volt,” - számol be (a Koreai-félsziget és a dél-japán Fukuoka városa között félúton található sziget 27 000 lakójára jellemző) éneklő akcentussal. „Olyan hatalmas volt, hogy nem tudtam felhúzni a hajómra, utána kellett kötnöm.” Ilyen óriási méretű zsákmány ritka, fel is került a helyi újság címlapjára. A 2013-as cikk fotóján Nakamura büszkén mosolyog egy darura akasztott 2,7 méteres hatalmas, és ezüstösen csillogó hal mellett. A trófea különleges mérete ellenére a halász arcáról nem csak a felhőtlen elragadtatás olvasható le, a független halászok bizonytalan élete is benne van abban a mosolyban. „Előfordult már, hogy semmit sem fogtam két és fél hónapig. Nem ülhetek a babérjaimon!” - mondja. Kijelentése a ma tudatában jövendölésnek hangzik. Gondolta volna akkoriban, hogy évkönyvbe illő fogása egyike lesz az Iki tengerből kifogott utolsó, 300 kilósnál nagyobb vörös tonhalaknak? 

Tünedeznek a halak

Zöldellő dombok, meleg vizű források, hullámzó rizsföldek és fehér homokos strandok teszik vonzóvá a 130 km2 -es szubtrópusi szigetet, a halászok azonban a túlélésért küzdenek. A szusi fogyasztók által kedvelt csendes-óceáni vörös tonhal halászata óriásit zuhant. Az éves fogás a 2005-ös 358 tonnáról kevesebb, mint 28 tonnára esett vissza 2014-re. „Nincs már hal a tengerünkben” – panaszkodnak a helyi halászok. „Először a három-négy kilós kicsik tűntek el, aztán a nagyobbak. És most már semmi sincs” – állapítja meg sóhajtva Nakamura.

Érzékelve a veszélyt, a tonhal halászok több alkalommal is a mezőgazdasági és élelmiszeripari minisztérium fennhatósága alá tartozó Halászati Ügynökséghez fordultak. A kormányzati szervezet szerint a csökkenő halfogás oka egyszerűen a klímaváltozás. „Azt mondták, hogy a halak a Koreai-félsziget partjai felé menekültek, ahol nekünk tilos halászni” morog Nakamura, aki persze ebből egy szót sem hisz el.



Kollégáival együtt azt gondolja, hogy az ok inkább a hatalmas, kerítőhálós tonhal halászhajóknál keresendő, melyek olyan óriáscégek tulajdonában vannak, mint például a 11 ezer alkalmazottat foglalkoztató Nippon Suisan Kaisha. Ezek a hajók Iki szigetétől 400 km-re, keletre, Sakaiminato kikötőjéből indulnak, de az ő környékükön is halásznak. 2004 nyarától kezdték a kifejlett tonhalak halászatát a Japán tengerben – és ebben az időszakban kezdett csökkenni a szigeten a kifogott halmennyiség. Módszerük abban áll, hogy radar segítségével megkeresik a halrajokat, aztán 1 km-nél hosszabb hálóval körülkerítik. A fogás akár 50 tonnányi halat eredményezhet hálóvetésként, és az ipari halászat legaktívabb időszakában, június és július hónapokban, eléri a 1500 tonnányit. Az Iki szigeti halászok viszont hajónként havonta 1200 kilót ritkán meghaladó mennyiséget fognak ki.

Az intenzív halászati módszer „veszélyt jelent a környezetre”, magyarázza Komatsubara Kazue asszony, a Greenpeace Japán aktivistája. „Nagyon nagy mennyiséget fognak ki és nincsenek tekintettel a méretre és a fajtára”. A Nemzetközi Tudományos Bizottság (ISC) által kiadott, a Csendes-óceán északi részén található, tonhalfajtákról szóló jelentés szerint az utóbbi 30 év során a japán hajók által kifogott mennyiség majd 60%-át ezzel a módszerrel halászták. Súlyosbító körülmény: a Csendes-óceánban található vörös tonhal nagy része nyáron a Japán tengerben gyülekezik, mert itt rakja le ikráit (a Filippínó-tenger északi részén kívül ez a másik szaporodási helyszíne a fajnak). Ez a szokásuk még meg is könnyíti a Sakaiminatóból érkező halászhajók munkáját, hiszen az óriás halászhálóikkal elég csak várakozniuk. A módszer ellen fellépnek a környezetvédők és a kutatók is, akik ebben látják e halfajták csökkenésének okát.

Felelőtlen halászat

„A szaporodási időszakban történő tömeges lehalászás igen káros a faj egészsége szempontjából, állítja Toshio Katsukawa, a tokiói Óceánográfiai Intézet kutatója, a téma szakértője. Mint mondja, ez pont az ellenkezője a fenntartható halászatnak. Amennyiben folytatódik e módszer alkalmazása, az a régió halászati iparának összeomlását eredményezi. Az államnak be kell tiltania ezt a gyakorlatot.”

A faj megritkulása az egész Csendes-óceánban megfigyelhető tendencia. 2014 áprilisában az ISC sokkoló adatot hozott nyilvánosságra: 2012-ben kevesebb, mint 6% érett, szaporodásra képes – három és öt év közötti – hal maradt, és a felülvizsgált adatok szerint 2016-ban csupán 2,6%. Az 1980 és 2014 között a Csendes-óceánból kifogott vörös tonhal mennyiség 75%-át japán hajók fogták ki, ezért a nemzetközi közösség és a környezetvédő szervezetek felszólították Japánt, hogy vezessenek be komoly intézkedéseket a halcsökkenés megállítására.

Próbálkozás a védelemre

A Nyugat- és Közép-Csendes-óceáni Halászati Bizottság (WCPFC) egyes tagországai – Japán, Dél-Korea és az Egyesült Államok – 2014-ben megállapodást kötöttek a régió nagy vándorló halállománya védelmére, s halászatuk korlátozására. A továbbiakban minden tagországnak be kell tartania egy halászati kvótát. Ily módon Japán, a halfaj legnagyobb fogyasztója elfogadta, hogy a 2002-2004-es időszak mérlegéhez képest felével csökkenti a halászott mennyiséget, azaz 4007 tonnányi a felső határ a 30 kg-nál kisebb halak, illetve 4882 tonnányi az ennél nagyobbak esetében.
Időközben a Természetvédelmi Világszövetség (UICN) a fenyegetett fajok vörös listáján a „veszélyeztetett” kategóriába sorolta a Csendes-óceáni vörös tonhalat, hangsúlyozva „hatékonyabb óvintézkedések szükségességét (...) a szaporodni képes halállomány visszaállítása érdekében”.

Iki szigetének 314 halásza a maga módján harcol. 2013 végén létrehozták az Iki tenger tonhal-állományának védelmét szolgáló közösséget, Minoru Nakamura elnökletével. Úgy határoztak, hogy 2017-ig beszüntetik a tonhal halászatát június és július hónapban. „A cél az volt, hogy nyomást gyakoroljanak a Halászati ügynökségre az ikra-rakás időszaka alatti végleges moratórium meghozatala érdekében” magyarázza Tominaga Tomokazu, a társulás egyik tagja.” Azt akartuk elmondani az embereknek, hogy ha továbbra is ilyen mennyiségben fogyasztanak tonhalat, hamarosan egyáltalán nem lesz lehetőségük erre” – teszi hozzá egy másik tag. Minoru Nakamura csapata együttműködik más régiók halászaival, kerekasztal-beszélgetéseket szervez, és tovább tárgyal Sakaiminato elöljáróival és halfeldolgozóival. 2016-ban a Seafood Champions Awards díj döntősei között voltak, amelyet a Seaweb Seafood Summit osztott ki. Ez az a nemzetközi és környezetvédelmi csúcstalálkozó, melynek célja a tengeri öko-rendszerek védelme, s a díjjal „a tonhal halászat fenntartható gazdálkodásának” érdekében tett erőfeszítéseiket ismerték el.

A helyzet azonban nem úgy alakult, ahogy a közösség tagjai várták és elvárták. A Sakaiminato kerítőhálós halászhajói továbbra is járják a Japán tengert Iki halászainak szeme láttára. A Halászati Bizottság WCPFC egyezménye eredményeképpen bevezettek ugyan korlátozó intézkedéseket, de a kvótarendszer alkalmazásánál nem vették figyelembe a halászati módszereket. „A japán hatóságok a kvóták elosztásánál a 2002-2004-es időszakban halászott tonhalmennyiség függvényében döntöttek. A módszer fenntarthatóságának kérdését nem vették figyelembe”, magyarázza Komatsubara asszony, a Greenpeace Japan aktivistája. Iki szigetén a kisipari módszerekkel halászóknak ugyanazokat a (százalékban való) csökkentéseket írják elő, mint a Sakaiminato óriáshajóinak. A rendszer se nem logikus, se nem igazságos. „Miért kell ugyanolyan részt vállalnunk, mint a Sakaiminato halászainak, pedig nem fogunk ugyanolyan mennyiséget, nekik jobban ki kellene venniük a részüket az erőfeszítésekből” – ad hangot felháborodásának Minoru Nakamura.

Mindennek tetejébe, a halászati ipar képviselői borzasztóan alacsony áron adják el a tonhalat, kilóját 1000 jenért (8 euro). „Nehéz ugyanis jobb árat kérni az ikra-rakás idején kifogott tonhalakért, mert a húsuk kevésbé zsíros”, állítja Toshio Katsukawa, a tokiói Óceánográfiai Intézet kutatója. Van olyan szállítmány is, amit nem vesznek meg a Tsukijin, a főváros híres halárverésén. A vörös tonhalért, ezért a luxuscikkért kért furcsán alacsony ár nem kelti fel a fogyasztók figyelmét, bár rendkívül ragaszkodnak a nemzeti specialitásukhoz, a szusihoz, amihez a tonhal-fogás 62%-át használják fel. 

Veszélyeztetett faj

A régészek szerint legalább időszámításunk előtt 5500 óta fogyasztanak a japánok vörös tonhalat, szinte elképzelhetetlennek tartják, hogy a faj egyszer eltűnik a túlzott mértékű halászat miatt. „Az emberek nehezen fogják fel, hogy veszélyeztetett fajról van szó, mivel mindenütt kaphatók a halszeletek” – sajnálkozik Komatsubara Kazue asszony. Bár nincs hivatalos adat a vörös tonhal fogyasztásról, az összes halfajta fogyasztása harmadával csökkent az utóbbi tíz évben (mintegy 1,5 kg/főről alig több, mint 1 kg-ra 2015-be. Az import viszont megkétszereződött 2010 és 2016 között: 5000 tonnát ér el, miközben az akvakultúra csupán 40%-ot nőtt öt év alatt.

Paradox módon a japánok egy része attól tart, hogy a túlhalászat elleni szigorú intézkedések miatt megritkulhat, vagy teljesen eltűnhet tányérjukról a minőségi tonhal. „Sok fogyasztó és vállalat azt gondolja, hogy ha nem lesz tonhal a jövőben, akkor érdemes annyit fogyasztani belőle, amennyit csak lehet, és ameddig lehet”, fejezi ki sajnálkozását Komatsubara Kazue asszony. A Sakaiminato halászai által alkalmazott módszer – sok halat kifogni és olcsón adni – jól szimbolizálja az intenzív fogyasztást.

A helyzet annál is elviselhetetlenebb Iki halászai számára, hogy ők a szükséges gondossággal járnak el – hagyományos módon dolgozzák fel a halat, azonnal kiengedik a vérét – így hozzák ki a legtöbbet a húsából. „Horgászbotjainkkal nem tudunk sok halat fogni, de igyekszünk maximálisan érvényre juttatni a kifogott zsákmány értékes tulajdonságait” – hangsúlyozza Ogata Kazunari, a közösség jelenlegi főtitkára, büszkén hangsúlyozva halászati módszerük fenntartható voltát. Az így feldolgozott tonhal kilója akár 40 000 jenbe (300 euro) is kerülhet, és leggyakrabban az elegáns tokiói éttermekben fogyasztják.

2017 júliusa elején heves viharok csaptak le a kis Iki szigetére. A tengeri halászok nem futhattak ki a viharos tengerre, és spontán módon gyülekeztek Minoru Nakamura irodájában, az időjárásról, gyermekeik iskolájának bezárásáról, és no persze a tonhalról beszélgettek. Mióta 2013-ban elhatározták, hogy felhagynak a nyári halászattal, azóta folyamatosan tárgyaltak a Halászati ügynökséggel, terjesztenék ki mindenkire ezt a nyári moratóriumot. Azonban falba ütköztek. Az állami intézmény vezetői meg vannak győződve arról, hogy inkább a kis halakat kell védeni, mintsem a nagyokat. Shingo Ota, az Ügynökség tanácsadója szerint Iki halászainak korlátozó intézkedése „teljesen értelmetlen”: „A vörös tonhal hatalmas számú ikrát rak le – tíz millióstól több mint száz milliósig terjedő nagyságrendben – és a fiatal egyedek óriási többsége elpusztul, mielőtt elérné a szaporodóképes kort. A faj túlélése szempontjából meghatározó, hogy milyen környezetben növekednek a fiatal halak. Ezért a szaporodóképes nagy halak védelme nem lesz hatással a kis egyedek számának növekedésére.”

Természetesen Sakaiminato halászai örülnek az ilyen beszédnek, ezért nem is látnak arra okot, hogy felhagyjanak a zónában folytatott tevékenységükkel. „Két év óta az Ügynökség által megszabott kvóták betartásával dolgozunk, hogy védjük a halállományt” – jelentette ki a kikötői halászok szövetkezetének névtelenséget kérő vezetője. „A hatóságok azt állítják, hogy az ikra-rakás időszakában folytatott halászat nincs negatív hatással a halállományra, így nem tehetünk magunknak szemrehányást.” 

A fogyasztás nő, az állomány csökken

Mindazonáltal a kutatók távolról sem osztják egyhangúan az Ügynökség állásfoglalását. „Jelenleg a túlhalászás miatt majd minden tonhalat kifognak már öt éves koruk előtt, azaz életükben egy, vagy két alkalommal szaporodhatnak, jelenti ki Toshio Katsukawa, a tokiói Óceánográfiai Egyetem kutatója. Az állomány védelmében tehát nagyon fontos, hogy hagyják a halakat ikrákat rakni.” Lezárandó a vitát, Iki halászainak közössége azt kérte a Halászati ügynökségtől, hogy folytasson tanulmányokat a zónában, moratóriumuk jótékony hatásainak ellenőrzésére, de elutasították kérésüket, pénzhiányra hivatkozva.

Iki halászai felhívják a figyelmet, mennyire kivételezett elbánásban részesülnek a kerítőhálós halászhajókat működtető nagyvállalatok, mint például a Sakaiminato. „Az Ügynökség nyugalmazott alkalmazottai rendszeresen állásajánlatot kapnak, így természetesen a nagyvállalatok érdekeit védik”, - jelenti ki Tominaga Tomokazu. Valóban, az utóbbi tíz évben az ügynökség legalább öt volt vezetőjét választották a kerítőhálós halászhajókat működtető vállalatokhoz kapcsolódó szövetkezetek tanácsadóivá vagy elnökévé.  Shingo Ota, az Ügynökség tanácsadója elismeri: „ez valóban így van; intézményünk néhány volt alkalmazottja náluk dolgozik”. De elutasítja az összejátszás gondolatát.

Iki szigetén nő az elégedetlenség. A független halászok megpróbálnak valahogy túlélni, másféle halakat fognak: tintahalat, makrélát. Ezek a halfajok kevesebbet érnek. „Nehezen biztosítjuk a megélhetésünket” - jelenti ki Minoru Nakamura. Jó tíz év alatt a jövedelmük a felére csökkent, akkoriban évi 300 tonnányit meghaladó tonhalat fogtak ki Iki szigetén. Jövedelmük mostanában havi 1250 és 2500 euro között mozog, a régiós átlag 2800 euro. Mivel képtelenek eleget keresni, és eltartani a családjukat, mintegy negyven halász más foglalkozás után nézett. Egyesek ezért nem rejtik véka alá csalódottságukat, ha a három éves moratórium utolsó évének mérlegét tekintik. „Azt gondoltuk, hogy ez elegendő lesz a hatóságok mobilizálására.  De semmi sem változott, - jelenti ki keserűen Ogata Kazunari. Amennyiben továbbra is halásszák a tonhalat az ikra-rakás időszakában, végül az ország konyhaművészetének egy egész része fog eltűnni.  Sem Sakaiminato, sem a hatóságok nem értik meg ezt” - sajnálkozik Minoru Nakamura. Jelenleg a fogyasztás 53%-át importból biztosítják, és félő, hogy a tonhal állomány csökkenése máshova is kiterjed: a Földközi-tengerre vagy a Csendes-óceánra. 

Fordította: Rácz Ágnes




Hozzászólások

hirdetés

hirdetés

hirdetés

hirdetés

hirdetés

hirdetés

hirdetés