Európa demográfiai súlya csökken

magyardiplo.hu

2018. július 12. 9:25

Európa demográfiai súlya csökken

Hosszú ideig kivándorlók kontinense volt, ma már befogadó, különösen a nyugati része vonzó. A keleti régióban viszont a mindent felülíró kivándorlás megfojtja az újjászületés reményét is. Magyarországon az ország leépülésétől való félelem táplálja a nacionalizmust, miközben még Németországnak is vannak elnéptelenedő területei.

Az élettartam nő az orvostudomány fejlődésével párhuzamosan, de az életkörülmények romlása miatt már megkérdőjeleződik az az álom, hogy mindenki egyre hosszabban fog élni. Végül is Európa az utóbbi harminc évben elért a demográfiai csúcspontjára, egyébként erős törésvonalakkal és különbségekkel, amelyek inkább politikai és szociális problémákból fakadnak, és nem a lakosság fejlődésének belső ritmusából.

Helyzetkép a rendszerváltás után

Szerelem, élet és halál… de nem csak. A demográfusok adatai és szakszavai – termékenység, születési és halálozási arányszám – meglepő pontossággal írják le korunk történelmét, a szenvedéseket, a különböző megtorpanásokat és kacskaringókat. Európa új korszak küszöbére érkezett. Lakossága összességében már 1993 óta nem növekszik, és néhány éven belül lassú csökkenés jellemzi majd, mint ahogy az máris megfigyelhető a legtöbb országban.

A történelmi töréspontot 1989, a berlini fal leomlása jelenti. A kontinens újraegyesítésének ez a kiemelt pillanata, visszatekintve, új törésvonalak kialakulását jelenti; különösen a munka és a gazdagság megosztása vitt be egyértelműen új szakadást a kontinens életébe. Közép- és Kelet-Európában a berlini fal leomlása demográfiai összeomlást hozott, mélyebbet és hosszabban tartót, mint amilyet az első világháború okozott Nyugat-Európában.

Az 1950–1970-es években a két geopolitikai rendszer egymás mellett élése nem akadályozta meg a konvergenciát, a kétféle társadalom egy irányba tartó fejlődését. A politikai határokon átnyúlva mindenütt megfigyelhető volt a halálozási mutató csökkenése, amelyet a születési arány még erősebb csökkenése kísért, miközben a várható élettartam erősen kitolódott. Európa két része között a lakosság számának különbsége csökkent, 1989-ben 30 millió volt – míg 1950-ben 60 millió –, vagyis a keleti részek lakossága lassan utolérte a nyugati országokét. Jól példázza ezt a tendenciát Franciaország és Ukrajna lakosságának összehasonlítása. 1989-ig a fejlődés párhuzamos. Azóta Franciaországban 9 millióval többen élnek, míg Ukrajnában 9 millióval kevesebben. párh

Észak-Nyugat-Európa

Részletesebben: az utóbbi harminc év változásai alapján három elég egyértelműen elkülönülő csoport vázolható fel. Az első országcsoportban, az észak-nyugati területeken (északi országok, a brit szigetek, Benelux, Svájc, Franciaország) a születések száma mindig magasabb, mint a halálozások száma. A természetes szaporulat tartósan pozitív mérlegéhez még hozzáadódik a pozitív migrációs mérleg is – többen vándorolnak be, mint ahányan ki. Ennek eredményeként a lakosság 1989 óta legalább 10%-kal nőtt. Ugyanakkor az európai átlagnál magasabb termékenységi ráta ellenére ezek az országok sem kerülik el a lakosság elöregedését, különösen az 1945–65 között születettek magas száma, illetve természetesen a várható életkor növekedése miatt. 

Német nyelvű és déli országok

A második csoporthoz tartozó német nyelvű és déli országokban a természetes szaporulat nullához közeli, sőt enyhén negatív is lehet, de ezt kiegyenlíti a pozitív migrációs mérleg. Németországban már az 1960-as évek végétől, Olaszországban és Ausztriában az 1970-es évek elejétől a termékenységi mutató összeomlott, és végül 1,4 és 1,5 körül stabilizálódott – vagyis messze alatta marad a lakosság megújításához szükséges egy nőre eső átlagosan 2,1 élveszületésszámnak. Németország csak úgy tudta elkerülni az elnéptelenedést, hogy tömegesen hívott be külföldi munkásokat, akik közül sokan a környező országokból telepedtek át. 1987 óta a migrációs mérlege óriásira nőtt: összesen 10 millió főt tett ki.

A déli országok – Spanyolország, Portugália és Görögország – az 1980-as évek elején estek át a születések számának erős csökkenésén, a külföldről bevándorlók pedig az 1990-es években érkeztek meg. Alapvetően Marokkóból, Dél-Amerikából, Közép- és Kelet-Európából, és ne feledkezzünk el a nagyszámú brit és német nyugdíjasról sem, illetve a régebben kivándorlókról, akik közül ezekben az években szintén sokan hazatértek. Ezek az országok, amelyek az 1970-es évek közepéig diktatúrában éltek, több mutató szerint is (csecsemőhalandóság, várható életkor stb.) le voltak maradva a közép- és kelet-európai országhoz képest, amelyeket azonban mára bőven leköröztek. Az 1980-as évek végéig a kivándorlás, utána a jelentős bevándorlás jellemezte a helyzetüket, ma, a 2008-as pénzügyi válság óta, fiatalságuk megint külföldön keres munkát, és gyors elöregedésnek néznek elébe. 

Közép- és Kelet-Európa egyéb országai

A harmadik országcsoport gyakorlatilag az összes többi közép- és kelet-európai országot jelenti, de Oroszországot a maga speciális helyzetével itt most nem vesszük figyelembe. A régióban egyszerre negatív a természetes termékenységi és a migrációs mutató is. Mint azt egy helyi bonmot összegzi: „A legnehezebb a kommunizmusban az, amikor vége van a kommunizmusnak!” Az utóbbi harminc évben Románia elveszített 3,2 millió főt, vagyis az 1987-es lakosságának 14%-át. A vérveszteség a szomszédjainál még erőteljesebb volt: –16,9% Moldáviában, –18% Ukrajnában, –19,9% Boszniában, –20% Bulgáriában és Litvániában, sőt –25,3% Lettországban. El tudunk képzelni egy Franciaországot, amely elveszíti 1987-es lakosságának a negyedét, és nem marad csak 41 millió fő?

1989 előtt a termékenységi mutatók összességükben egy kicsivel magasabbak voltak, mint nyugaton, de magasabb volt a halálozási arány is, és az 1970-es és 1980-as években a várható élettartam növekedése leállt. Az egészségügyi rendszer hatékony volt a fertőző betegségek kezelésére, de nem volt képes csökkenteni a szív- és keringési, illetve a rákos megbetegedések számát. Az egészségügyi ellátás színvonala közötti különbség az 1970-es években nőtt a kontinens két felében, annyira, hogy a szovjet hatóságok 1975-ben felfüggesztették egyes adatok publikálását…

A berlini fal leomlása után és a vadkapitalizmus kikényszerítésével a különböző okokra visszavezethető halálozási arány óriásian megugrott, különösen a férfiaknál, és közben a termékenység is összeomlott. Sok példát lehetne idézni, mint például Kelet-Németország esetét, ahol rögtön 1990 után három év alatt megduplázódott a májcirrózis és a közlekedési balesetek száma, miközben az egy nőre jutó élveszületések száma a felére esett vissza. Messze nem közeledtek a nyugathoz, hanem sok mutató, így például a várható élettartam először erősen széthúzott.

De Közép- és Kelet-Európa tárgyalt országai főleg az elszenvedett kivándorlásban különböznek a kontinens más részeitől, amely gyakran a fiatal, képzett, gazdaságilag, politikailag és társadalmilag is vállalkozó szellemű réteget érinti. Az újonnan megkapott szabadság arra szolgál, hogy elmeneküljenek a várható elszegényedés és leértékelődés elől. Amikor ugyanazért a munkáért a fizetés alig a harmada annak, amit a határ másik oldalán fizetnek, mint pl. Bratislava és Bécs esetében, az mindig a szociális leépülés megjelenési formája. Ez a kivándorlás erőteljesebb, mint ami az afrikai országokban tapasztalható, hiszen mindenütt meghaladja az 1987-es lakosság 10%-át, de 16% Lettországban, 17,1% Moldáviában vagy 17,8% Litvániában! Az európai politikák vonzereje és logikája a peremre sodorta és marginalizálta ezeket az országokat, amelyek belül kiszolgáltatottak a külföldi vállalatok akaratának, ugyanakkor csökönyösek a bevándorlással szemben, így mintha egy lefelé gördülő spirál vonzaná őket egyre lejjebb.

Szlovénia sajátos utat járt be, demográfiai szempontból a második csoporthoz áll közelebb. Megtagadta a sokkterápiák alkalmazását, helyette a piacgazdaság lassú és fokozatos bevezetésére törekedett. Ez részben igaz a Cseh Köztársaságra is, ahol már 1992-ben abbahagyták a nyugati szakértők által javasolt bérmegszorítási politikákat, helyettük megszervezték a kis- és középvállalatok sűrű hálózatának kiépülését.

Végül meg kell említenünk néhány balkáni országot (Albánia, Bosznia, Macedónia, Montenegró és Koszovó), ahol a termékenységi mérleg pozitív ugyan, de a migrációs mérleg nagyon negatív (Albániában –37,5%). Ezek az országok hamarosan belelépnek majd a harmadik országcsoportba, ha az utóbbi időben megfigyelt termékenységi mutató, amely már leesett az európai átlag alá, továbbra is ezt a tendenciát követi.

 

Vége a hagyományos családmodellnek és női szerepnek

Munkaerőhiány, a nyugdíjasok és más okokból nem munkaképes lakosság magas aránya: az elöregedés hatása közös az európai kontinensen még akkor is, ha a keleti országokban a magas halálozási mutatók miatt késleltetve jelenik majd meg. De a helyzet erősen különbözik a három országcsoportban. A rendelkezésre álló eszközök nem is hasonlíthatók össze, ha figyelembe vesszük, hogy a Világbank adatai szerint pl. egy moldáv anyagi lehetősége alig az ötvened része egy átlagos luxemburgi lakosénak.


Akár tagjai az Európai Uniónak, akár nem, a dél-európai államok mindegyike korábban soha nem látott demográfiai válságtól szenved: a természetes lakosságcsökkenéshez tömeges kivándorlás járul. A leginkább vállalkozó szellemű emberek távozása veszélybe sodorja az országok gazdasági és politikai jövőjét.  Kiürül a Balkán – a nagy exodus


A generációk közötti kiegyensúlyozottabb viszony azt feltételezi, hogy a hagyományos családmodell és a nők társadalomban betöltött szerepe megváltozik. Ott születik több gyermek, ahol a legtöbb házasságon kívül született gyermeket anyakönyveznek, és ahol a nők aktív szakmai életet folytatnak (az észak-nyugati országcsoportban). Amint azt Alain Monnier demográfus kimutatta, Skandináviában „egy sor rendelkezés biztosítja a gyermeket nevelő nőknek, hogy dolgozhassanak. Ugyanakkor a széles körű szociális ellátórendszer biztosítja, hogy a családok derűs jövőképpel tervezhessenek, és végül a férfi-nő kapcsolat az egyenlőbb viszonyok elvén alapul. Meghatározó szerep jut a férfiaknak, mivel a termékenység alacsony marad, ha nem veszik ki a részüket a magánélet feladataiból (gyerekőrzés, szülői szabadság, napi feladatok), ez különösen Európa déli államaiban figyelhető meg.

A kizárólag a születést támogató intézkedések, mint az 1976-ban a Német Demokratikus Köztársaságban vagy az 1980-as években Svédországban bevezetettek, hozhatnak eredményeket, de a hatásuk ritkán marad tartós.

A szociálpolitikák összhangja számít, az, hogy tegyék lehetővé a szülőknek, hogy annyi gyermekük lehessen, ahányat akarnak – ezt állapította meg egy demográfusközösség: „Azoknak a politikáknak lesz hatásuk a párokra, amelyek tartósan működnek, és hozzájárulnak a szociális, családbarát közhangulathoz, és amelyek egymást kiegészítve és megerősítve támogatást nyújtanak a gyermekkor egész idejére.”

Geopolitikai szinten nagyon számít egy ország demográfiai súlya. A Francia Forradalom híre nem lett volna azonos azzal, ami volt, ha Robespierre országa nem lett volna azokban az években a nyugat legnépesebb országa. 28 millió fővel Franciaország lakossága 1789-ben háromszor meghaladta Anglia és Wales együttes lakosságát (8 millió), gyakorlatilag megfelelt az orosz birodalom vagy a két Amerika együttes lakosságának. Ugyanabban az időszakban Kínára esett a világ lakosságának egyharmada, vagyis tízszer annyian voltak, mint a franciák, de Kína hatása kizárólag Ázsiára terjedt ki. Az utóbbi két évszázadban Kína demográfiai súlya a felére csökkent, de geopolitikai jelentősége nem csökkent ezzel párhuzamosan.

Kivérezve a napóleoni csatározásoktól, a vidéki elvándorlástól és az ipari forradalomtól, a franciák, nők és férfiak, elsőként csökkentették le termékenységüket. Annyira, hogy bár a kivándorlás viszonylag alacsony volt, a francia népesség súlya 1950-re a kontinensen lakosságához képest egyötödére esett vissza – 4 millióval kevesebben éltek Franciaországban, mint Olaszországban. Ma az „összeomlás-szakértőknek” újra kellene olvasniuk a korabeli pánikkeltők, mint Michel Debré vagy Pierre Chaunu, felhívásait, akik az 1970-es években „fehér pestissel”, „gyermek nélküli társadalommal” riogattak. Franciaország időközben benépesedett – 67 millió lakosával a kontinens harmadik helyét foglalja el, és 25 év múlva várhatóan lekörözi Németországot.

2050-re várhatóan csak minden tizenharmadik földlakó lesz európai. De ne keverjük össze az előrejelzéseket a leltárral: Ki látta előre a berlini fal leomlását?

Írta: Philippe Descamps
Fordította: Morva Judit 




Hozzászólások

hirdetés

hirdetés

hirdetés

hirdetés

hirdetés

hirdetés

hirdetés