Schiffer András a 2009-ben általa szervezett Lehet más a politika (LMP) vezéralakja, egészen 2016-ig. 2018-ban kilépett az általa szervezett pártból, amely szerintem egyre távolodott az ő politikai elképzelésétől. Első könyve a Zöld jelzés – Vázlat egy új politikához címmel akkor jelent meg. Abban a szerző a parlamenti hozzászólásaiból és publicisztikáiból válogatott. A most megjelent könyve a 2018 utáni rendszerkritikus publicisztikáinak gyűjteménye (plusz Facebook bejegyzései), hiszen jelentős, párthoz való tartozás nélküli is szereplőjévé vált a közéletnek, amelynek mindkét oldali médiájában egyaránt megjelenhetett. I. RÉSZ.
Egyedi meglátásai sokféle megítélést váltanak ki. E könyvének szemlézésekor tehát olyan a feladatom, mint egy novelláskötetnél. Az olvasónapló műfaját választom, ahol kommunikálható szerzői üzeneteket (részleteket) veszek szemügyre és igyekszem az olvasót a könyv olvasására és az együtt-gondolkodásra rábírni. Kalandra fel! – ahogy az AE Bizottság üzente. [ Schiffer András: Apály idején ISBN 978-963-468-439-8, Kalligram Kiadó, 2024. 319 oldal, 4275 Ft.]
kép forrása
1.Apály idején (13-23 oldalak)
„S ha lenne aktanyilvánosság, talán azt is pontosan látnánk: kevés dologra fordított a rendszerváltás éveiben akkora energiát a hatalomátmentő állambiztonság, mint a szociáldemokrata és zöld kezdeményezések szétzilálására” (Mérce, 2019. június 20.)
Nincs okom a cáfolatra. Ez a tendencia máig megmaradt. A zöldpolitikai kezdeményezések mára hazánkban a zéró kilométerkőnél téblábolnak ismét. A hazai zöld pártokat széttépte a két klasszikus politikai tábor, illetve ami helyettük nálunk gondolati gyomként burjánzik. Igen, szerintem a személyes vezetői ambíciók (Szél, Hadházy, Ungár stb.) sokasága is, amik környezetpolitikai érzékenységgel és tehetséggel nem társultak. A környezetünkre gazdasági nézőpontból tekintő politikusok (a Fidesz-KDNP vezetése ilyen) – véleményem szerint – politikai sablonok szerint működnek, aminek célja valójában a vagyon- és hatalomszerzés. Nem konzervatív, nem liberális és nem is baloldali az efféle, hanem csak az általa képviselt politikai közösség (csoportpatrióta) örökös hatalmára koncentráló. Kell, hogy foglalkoztassa ezt az új politikát a helyi forrásoktól elszakadó (pl. magyar akkumulátorgyártás nyersanyag-források nélkül) helyenkénti túlszaporodásunk (Kína és India), a természetes élőhelyek érzéketlen pusztítása, és az azzal járó fajkihalások felgyorsulása, a globális felmelegedés következtében kialakuló új környezeti életfeltételeink (csá veled kukorica), a nyersanyag-készletek fogyása (pl. olaj, urán) a súlyos ipari (pl. bomlásra képtelen műanyagok) és mezőgazdasági környezetszennyezésünk (agrokemizálás), valamint felhalmozott tömegpusztító arzenálunk. Schiffer úgy látja, hogy „Magyarországon az államfüggő nemzeti burzsoázia a lefelé tartó bérversennyel, a munkaügyi szabályok liberalizálásával próbál támasztékot keresni a globális nagytőke soraiban”. Ezzel szemben politikáját tekintve hatástalan, valamiféle összezagyvált, pillanatnyi érdekeit egyeztető ellenzék áll. Orbán kontra Gyurcsány 2019-ben – tetszik emlékezni.
kép forrása
2.Lássuk át a rendszert! (24-27 oldalak)
„Azok az óriásvállalatok és befektetők, amelyek dollármilliárdokat profitálnak az erőforrások lerablásából, a bolygó tönkretételéből, most taktikát váltottak. Hirtelen ők lettek a klímaváltozás elleni küzdelem élharcosai, csak valahogy a tudományosan (sic!) és technikailag mindig rettenetesen megalapozott javaslataikból hiányzik a távolsági kereskedelem (meg úgy egyáltalán: a szabadkereskedelem), vagy éppen a szénhidrogén-kitermelés, a hadiipari expanzió elleni fellépés” (Magyar Hang, 2019. augusztus 19.)
Nos, korunk termékei mögött nem korunk tudományát kell keresni. Napjaink termékei tudományalkalmazási területekről (ipari kutatás, amely felé éppen most Gulyás Balázs vezérletével halad az MTA-tól elszakított kutatóhálózat) érkeznek, és bizony évtizedes késéssel kullognak a mai környezetanalitikai és -egészségügyi ismereteink után. A szerző említi a glyphosate totális gyomirtó esetét. Ezt ma a növényi géntechnológia miatt gyakorta emlegetett hatóanyagot 1971-ben írták le. Hazánkban 1977-ben jelent meg a gyakorlatban, ami nagyon gyorsnak nevezhető. A Monsanto Roundup termékeinek használata 1997 után a glyphosate-tűrő GM-növények megjelenésekor szökött az égbe, amikor 2000-től már generikus hatóanyag volt és a hatóanyaggyártást Kína vette át, míg a forgalmazók száma rendkívül kiszélesedett. A növényvédő szerek legnagyobb kereskedelmi sikerének számító glyphosate hatóanyagnak 30 év kellett a befutáshoz. A következő évtizedben megkezdődött a hatóanyaggal kapcsolatos környezet-egészségügyi háborúskodás, ami máig tart, s aminek Európai Uniós meghosszabbítását a környezet-egészségügyi tudományok képviselőinek nem sikerült megbuktatni napjaink kereskedelempolitikai lobbijaival szemben (amerikai glyphosate-tűrő GM-szója, mint növényi eredetű fehérje kerül az európai háziállatok takarmányába). Ezek a nemzetközi tőkeerővel bíró (itt Bayer, ami a Monsanto-t már felvásárolta) ipari lobbik képesek voltak az IARC (Nemzetközi Rákkutatási Ügynökség) minősítését hatásában felülírni, amely ezt a hatóanyagot a non Hodgkin limfóma okozásával gyanúsítja. A gyártók dokumentációira támaszkodó európai engedélyező (EFSA) szerint a környezetünk szennyezés még a meglévő veszélyt (rákkeltő hatást) a valószínűtlen kategóriába helyezte. Tény viszont, hogy a hatóanyag mérhető az emberi vérben és vizeletben is. Nem a tudomány teremti a problémákat, hogy azt megoldhassa – ebben szerintem a szerző téved –, hanem a tudomány különféle eredményeket tesz nyilvánossá, amiből az ipari cégek válogatnak és készítenek terméket, amit szabadalmakkal barikádoznak el, majd azzal kereskednek. Az emberi haladás súlyos ellentmondásai tehát nem a tudásbővülésünk következménye, hanem az abból való ügyefogyott gyakorlati válogatás és egyoldalúsága, amelyben a mellékhatásspektrum kutatottsága nem jut perdöntő szerephez. Az esendő hazai zöldpolitika, amely nálunk nem az illeszkedő természettudományok területéről érkező, valójában önmegvalósító próféták (pl. Lányi, Ungár) rögtönzéseire épül, nem sikerül a területet sohasem érdemben kezelni. Igaz, a hazai tudományos ökológiát a gyakorlati problémák alig érdekelték bárvalaha is. Ennek oka, hogy problémák jönnek és mennek, a hozzájuk csatolt kutatói tudás így gyorsan amortizálódik. Ilyesmitől az akadémiai kutatás távol tartja magát, mint minden ideiglenestől.
Fotó: Jo VH
– A klíma éve (28-29 oldalak)
„A klímaváltozás híre növeli az elektromos autók iránti keresletet. Az elektromos autók tartós akkumulátoraihoz nagy mennyiségben kell lítium. A világ legnagyobb lítiumtartaléka Bolíviában található. A bolíviai lítiumot eddig a német ACISA termelte ki, és szállított akkumulátorokat az amerikai Tesla számára. A Morales-kormány azonban felmondta az ACISA megállapodást, és megnyitotta a kaput az újratárgyalás előtt olyan feltételekkel, hogy a nyereség nagyobb része a térség lakosságánál maradjon. Elhatározták, hogy az országon belül dolgozzák fel a lítiumot, és azt csak feldolgozott formában, például akkumulátorként exportálják, egyúttal Bolívia szabhatta volna meg a lítium világpiaci árát. Pár nap múlva Moralesnek mennie kellett, a Tesla részvények azonnal kilőttek, a német kormány és a német Zöldek – persze szigorúan a demokrácia és a jogállamiság mentén – elsők között üdvözölték a bolíviai hatalomváltást.” (Mandiner, 2020. január 7.)
Igen, valóban így működik a világgazdaság. Mindenkinek joga van hülyének lenni, hogy tovább ragozzam a nagy kioktató egyszeri mondását. A kereskedelemben miért keresnénk a demokrácia csiráit. Kínálat és kereslet van. Gazdasági erő és kiszolgáltatottság. A gyöngék háttérbe szoríthatók. Vegye-vigye! Ha nem veszi, ne tapogassa! Nem törvényszerű, hogy a német zöldeknek a német gazdasági érdekek ellen kellene fordulni. Elég, ha a lítiumfelhasználást szigorú korlátok közé helyezik. A lítiumforrás szűkös, a kereslet a szénhidrogén-eredetű energiaforrások vészes csökkenése miatt pillanatnyilag hatalmas. Az emberiségnek szembe kell nézni a források újraelosztásával és ez a világgazdasági erőviszonyok mentén történik.
– Puccs a virtuális térben (45-57 oldalak)
„Úgy tűnt, a szólásszabadság tartalma, célja, rendeltetése végre illúzióból valósággá vált. Abból azonban, hogy a paradigmaváltást nem a platformszolgáltatók szívjósága, hanem profitérdekük hívta elő, következik néhány dolog. Így például az influenszerség élményétől megrészegült felhasználóikat függővé teszik, a róluk gyűjtött adattömeg segítségével egy személyre szabott tartalomkínálatot állítanak össze, ezzel egyfajta információs buborékba zárva őket, átalakítják az információáramlás és a tájékozódás korábbi módozatait, szolgáltatásaik tehát alkalmasak felhasználóik manipulálására.” (24. hu, 2021. január 26.)
A nemzetközi cégek működésének sajátos törvényei vannak. Hatalmas tőkeerejük és így az érdekérvényesítésük az Egyesült Államokét is meghaladó. Napjaink közösségi médiája gyorsabb, mint a papíron megjelenő esetlegesen ellenőrzött (inkább jogilag szétmázolnak mondanám) tartalmú. Ráadásul ingyenes és házhoz jön. A Facebook alkalmas a média rövidített formáinak széles körű terjesztésére. Közvélemény-kutatók szerint hosszabb szövegek értelmezésére jó, ha a lakosság 5%-a képes és vállalkozik. Fél, maximum három oldalra van jelentősebb olvasói kapacitás. Sőt, mintha az egymondatos mémeké lenne a közeljövő. A közösségi média birtokosai és irányítói tehát kedvükre befolyásolhatják az elérhető tartalmakat. Lecsavarhatják a hirdetést nem vállaló független utazókat és a számukra nem kívánatos tartalmak elérhetőségét. Ilyen módon a korábbi sokszínű és szabad közösségi média irányítottá válik. Schiffer András ezt nagyon pontosan látja és jegyzi le. Saját tapasztalom (pl. Környezet, Környezetbarát mezőgazdaság, Kerekasztal, Kontroll, Hangyaleső) ugyanez.
(folytatása következik)
Darvas Béla
