Hirdetés

Szabó Csaba az Egyesült Államokban dolgozó orvos-farmakológus. 2005-ben vissza akart Magyarországra költözni, de a hazai orvostudományban uralkodó feudális viszonyokkal személyesen ütközött, és visszafordíttatta a hajóval érkező cuccait. Úgy gondolta akkor, hogy egyesült államokbeli sikeres professzorsága elég lesz egy magyarhoz is, de nem így történt. Itt szerették volna, ha még – bár a bolygó tíz legtöbbet idézett gyógyszerészeti kutatója – gályázik csöppet. Mondjuk addig, amíg rájön, hogy itt csöndben kell maradnia, hogy nálunk nem csatárok, hanem örökös tartalékok kerestetnek az orvostudomány vezetői közé. 2018-ban Svájcba költözött és 2024-ben angolul írta meg azt a könyvét, ami 2025. márciusában jelenik meg az Egyesült Államokban [Unreliable (Bias, Fraud, and the Reproducibility Crisis in Biomedical Research), ISBN 978-023-12-1624-1, Columbia University Press, 2025. 328 oldal, 30 US$], de magyar fordítását már 2024. augusztusában kiadták. Ez az olvasónaplóm erről a publisztikai könyvről szól. Szabó Csaba írt már ismeretterjesztő könyvet is [Szabó Csaba: Kamikaze molekulák. ISBN 978-963-966-430-2, Typotex Kiadó, 2006. 191 oldal, 1233 Ft], ami egyedivé teszi őt, hiszen nagyon ritka – bár a tehetség sohasem jár egyedül (lásd Leonardo da Vinci anatómia szempontból is értékelhető rajzait: címkép) –, hogy echte kutató köztanítóságot vállal, és eljut az egyediségének teljeskörű bemutatásához.

A kutató személyisége általában introvertált, rejtőzködő, egyedül is egész, akinek nincs szüksége külső megerősítésre, hiszen önjutalmazó és -büntető, de aki a folyamatos mérlegelési képessége miatt mégis szorongásra hajlamos. Az előszóban azt olvashatjuk: „2016-ban a tekintélyes tudományos folyóirat, a Nature közzétette saját anonim felmérésének eredményét, amit több mint 1.500 kutató válaszai alapján készítettek el. A biológia és az orvostudomány területén dolgozó válaszadók 65-75%-a nyilatkozta azt, hogy képtelen reprodukálni mások által közzétett adatokat, 50-60%-a pedig azt is elismerte, hogy a saját korábbi kutatási eredményeinek reprodukálásával is gondjai vannak.” A szerző könyvében ennek összetevőit boncolgatja.
Az első fejezet Szabó Csaba személyes példáján keresztül mutatja be a túlfeszített kutatói életpályát. Ennek lényegi összetevője a PhD, ami a rendszerváltás után nálunk is bevezetésre került. Ez egyetem után, képzéssel egybekötött, felügyelettel végzett kutatómunkát jelent. Nálunk felváltotta a kandidátusi fokozatot (CSc), amit annak idején az MTA hitelesített, és általában 10-20 évvel később érték el nálunk, mint a mostani PhD-fokozatot. Az önálló kutatómunka bizonyítását célozta még.

A magyar tudományos minősítés vázlata

Magyarországon a PhD-fokozat után az MTA által adott fajsúlyosabb DSc (akadémiai doktori) fokozat következik. Ennek célja mostanra kizárólagosan az akadémikusi cél elérése. Cél lehetett volna az egyetemi professzorok kiválasztása, de ezt az egyetemek a habilitációval pótolták. Mindez egyetemi követelmény szerint szelektált PhD és professzori stábot eredményezett, ami a címek és fokozatok rendkívül eltérő minőségét eredményezte és az egyetemi káderutánpótlást helyezte előtérbe. Az Egyesült Államok kutatóegyetemi modellje eltér a magyartól, ahol akadémiai (értsd HUN-REN) kutatás is létezik. Az Egyesült Államokban a kutatók oktatnak is, igaz, van, akik nagyon keveset. A magyar rendszer főfoglalkozású kutatókat különít el és olyanokat is, akik csak oktatnak. A Kádár-kori MTA azonban őket is igyekezett jutalmazni, mint kutatót, ha adminisztratív munkájába besegítettek.

Az oktatói/kutatói életpályamodell vezető ambíciói Magyarországon (lila – eredeti tudásra irányuló, indigó – menedzseri, szürke – tudománypolitikai)

A szakmai ambíciók a legtehetségesebb PhD-hallgatók esetében nagyok. A posztdoktornak már kötelező alkalmazni, hogy csak azt kutathatja, amire pályázati támogatást szerez a főnöke vagy később ő maga, ha ehhez van egyáltalán tehetsége/eredetisége. Ez utóbbi nem is olyan kézenfekvő, mint amilyennek látszik. Ők azok a kollégák, akik eltartatják magukat, vagy jó esetben beosztott kutatók lesznek. Magyarországon az angol nyelvtudás hiányának eleve kizáró oknak kellene lennie a kutatói pálya esetén. Nálunk nem ezt látom. A PhD-hallgatónak azon a témán kell dolgoznia, amire a témavezetője pályázatot nyert. A pályázati rendszer egyre szigorodik; kevesen nyernek és kevesebbet, mint ami a gondtalan szakmai és egyéni életet eredményezne. Egyetlen nyert pályázattal az Egyesült Államokban sem lehet megfelelő nagyságú kutatócsoportot működtetni. Tendencia az olcsóbban foglalkoztatható vendégkutatók alkalmazása. Ők a helyi átlagot meghaladóan is szorgalmasok. Angliában a munkaidő lejárta után csak kelet-európai és ázsiai vendégkutatók maradtak bent második műszakra. Magyarországon a kutatásban csak szülők által sokáig támogatott fiatal maradhat, a szegény családok tehetséges gyerekei Budapesten albérletet is képtelenek kifizetni. A kutatói pályafutás ázsiója pedig sokat csökkent a társadalom szemében. Valamiféle újkori szerzeteshez közeli személyiség benyomását kelti ma, aki errefelé téved.
A posztdoktorok legfőbb új ambíciója a menedzseri tevékenység, a kapcsolati tőke gyűjtése, hiszen sikeres pályázókká kell válniuk, s el kell tartaniuk a PhD-hallgatóikat (helyettük gondolkodniuk kell és cikket írni, ahol ők a levelező szerzők), de önálló tudományos életre alkalmatlan posztdoktoraikat is. A posztdoktori státuszban beosztott kutatók maradnak, akik önálló kutatásra vezetői képességek (eredetiség és ambíció) hiánya miatt alkalmatlanok, vagy pályázatírói képességük alacsonyszintű. Ellenkező esetben a posztdoktor saját pályázati aktivitásba kezd és önállósul. Hazánkban – elvileg – az akadémiai doktori fokozat megszerzése után valamiféle tudománypolitikai pályafutás is kezdődik. Ez azonban nem önálló, hanem valamely vezető akadémikushoz csatlakozva érhető csak el (pórázon vezetett), aki menedzseli (ők az ajánlók) a szerényen feltörekvő kiválasztottat. Az ajánlatért egy életen keresztüli, tettekben, szavazatokkal kifejezett mély hála jár és persze havi illetmény.
A magyar akadémikus kitüntetett szereplője a hazai kutatásnak. Idős kora (a ranglétrának ez a foka csak későn érhető el) ellenére neki kellene helyesen értékelni azt, hogy a nemzetközi tudomány milyen új irányokat választ, és menedzseltjei közül a legversenyképesebbeket kiválasztani. Nálunk szerintem nem így történik. Ennek bizonyítéka, hogy bár a DSc-fokozat az MTA-n belül tudományos osztályonként eltérő teljesítési kötelezettségeket ír elő, aminek figyelmen kívül hagyása személyre szabott. Túlságosan korán hangosak esetében az a szemlélet, hogy ne kaphasson valaki azonnal DSc-fokozatot, amint elérte a minimumkövetelményt. Némely MTA osztályon az alul-teljesítő kivételek száma a jellemző. A teljesítményt a független idézettségen keresztül mutatom be, jóllehet nem tökéletes mutatószám, de a tudományos közlemények számánál mindenesetre jobb. Nem mindegy azonban, hogy milyen tartalmú az idézettség. Az idézettség száma nem alkalmas arra, hogy tükrözze ezt a tartalmi különbségtételt is (arra jobban alkalmasak összetettebb mutatok, például a Hirsch-index). A célnak azonban ebben az áttekintésben az idézettségek összevetése is megfelel.

Az MTA Agrártudományi Osztály akadémikusainak idegennyelvű (cikk, könyv, könyvrészlet) idézettsége (2025. január 9.) és sikeres levelező akadémikusi ajánlásai [megjegyzések: * név után – levelező, anélkül rendes tag; zöld – agrár (mezőgazdász, kertész, erdész), piros – állatorvos, sárga – biológus, világoskék – kémikus, lila – gépészmérnök, indigó – közgazdász; a nyilak az adott személyt ajánló akadémikusokat jelzik]

Az MTA Agrártudományi Osztály akadémikusainak idegennyelvű  idézettsége (2025. január 9.) és sikeres levelező akadémikusi ajánlásai

Mindezt az MTA Agrártudományi Osztály jelenleg 29 fős akadémikusának példáján mutatom be. Az Orvostudományi Osztályon gyakori ~6 ezer idézettség helyett itt a ~2 ezer a jellemző gyakoriság. Több akadémikus teljesítménye (idézettségükön keresztül) megkérdőjelezhető, kétezer alatti teljesítménnyel aligha lehetne kiemelt státuszt elfoglalni az agrártudományokban. A kiemelkedők között Popp József cikkidézettsége és Michéli Erika könyvidézettsége többszerzős teljesítményekből fakad és aránytalannak tűnik. A 29 akadémikusból 13 nem agrárvégzettségű (többségük állatorvos és biológus), kérdés, hogy a biológia területén (ahol a követelményszint sokkal magasabb) vajon elérték volna-e ezt a címet? Dudits Dénes és Heszky László egyaránt a növényi géntechnológia területén váltak országosan ismertté. Dudits Dénes, aki főállású kutató volt, hétszer több idézetet gyűjtött, mint az oktatásban (tankönyvírásban) jeleskedő Heszky László. Feltűnő, hogy az idősebb akadémikusok idézettsége sokkal rosszabb, mint fiatalabb pályatársaiké. Ennek fő oka a nyílt elérésű (open access) tudományos folyóiratok számának megugrása és a publikálás felgyorsulása az elmúlt két évtizedben. Az akadémikusok közül legtöbben a nemesítés/genetika területéről érkeztek. Az Agrártudományi Osztályon feltűnő a MATE dolgozóinak kiemelkedő száma, akik az egyetemen dolgozó munkatársaikat ajánlják levelező akadémikusnak. Mindez a későbbiek folyamán jelentős személyi elköteleződéssel jár. Így keletkeznek a megmondó akadémikusok, akik saját szempontjaik szerint az utánpótlást válogatják. A debreceni és mosonmagyaróvári kollégák jobbára hiányoznak az akadémikusok köréből.

Szabó Csaba könyve az orvostudományokra koncentrál, így az Agrárosztály után az Orvosi Tudományok Osztályát is átnéztem. Lényegesen zártabb közösségről van szó. Ma csupán egy biológus tagot találunk itt, gyógyszerész végzettségűt viszont egyet sem. Még a területen dolgozó Freund Tamás biológus sem ide jelentkezett be, bár külső ajánlóként megtaláljuk itt is. A jelölési aktivitás lényegesen erősebb, mint az agrárosoknál. Az átlagos idézettség sokkal kiegyenlítettebb az orvosok körében, vagyis hatezres gyakoriság a jellemző. Mintegy háromszor magasabb küszöböt jelent ez a magyar akadémikusság felé. Feltűnő a Semmelweis Egyetem központi szerepe, mind a végzettség, mind a sikeresség szempontjából.
A környezettudományokat tekintve, bár a szemlézett két osztály érintett – a mezőgazdaság az egyik szennyező, míg az orvostudomány a környezet-egészségügyön át – egyikben sem találunk olyan akadémikust, aki ilyen tudományos aktivitással (természetvédelmi biológia, környezetanalitika, ökotoxikológia stb.) tűnt volna fel. Az MTA Fenntartható Fejlődés Elnöki Bizottságát korábban Németh Tamás agrármérnök (agrokemizálás) vezette, míg most Szathmáry Eörs evolúcióbiológus. Ez a bizottság éppen úgy sóhivatalnak számít a természet- és környezetvédelem gyakorlatában, mint az országgyűlés hasonló nevű bizottsága, amit Keresztes Lóránd (ex-LMP) közgazdász vezet.

Az MTA Orvosi Tudományok Osztály akadémikusainak idegennyelvű idézettsége (2025. január 10.) és sikeres levelező akadémikusi ajánlásai

Az MTA Orvosi Tudományok Osztály akadémikusainak idegennyelvű idézettsége (2025. január 10.) és sikeres levelező akadémikusi ajánlásai

Szabó Csabától azt tudjuk meg, hogy a PhD után következik az Egyesült Államokban igazán nehéz időszak akkor, ha valaki önálló témavezetői karrierbe kezd. Ekkor a vele együtt dolgozók béreit és a kutatás teljes anyag- és műszerhátterét is elő kell teremtenie. A publikációs kényszer a témavezetőn nagy, hiszen kis kutatócsoport működtetéséhez is több témát kell felvállalni, és ehhez a pályázatok mellékleteként le kell tenni az eddigi eredményeket nemzetközileg jegyzett folyóiratokban. Az Egyesült Államokban jelenleg csökken a nyertes pályázatok aránya, ami személyes túlvállaláshoz, publikációs dömpinghez és a vezető kutatók folyamatos pályázat- és cikkírásához vezet. Mindez nem a kiérlelt érdemi kutatások irányába mutat. A tudományos pálya kibillent a saját eredményeit folyamatosan ellenőrző szerepéből, és a minőség rovására menő berendezkedésbe és rohanó, felszínes eredményontásba kezdett.

Előzmények: A tudománypolitika árnyéka (No1, No2) Átlátszó
(folytatása következik)
Darvas Béla

hirdetés
hirdetés

Bambulás helyett tájékoztottság. Iratkozz fel hírlevelünkre!

Feliratkozás