Szabó Csaba az Egyesült Államokban dolgozó orvos-farmakológus. 2005-ben vissza akart Magyarországra költözni, de a hazai orvostudományban uralkodó feudális viszonyokkal személyesen ütközött, és visszafordíttatta a hajóval érkező cuccait. Elpazarolt orvostudomány [ISBN 978-963-13-7040-9, Corvina Kiadó, 2024. 320 oldal, 5215 Ft] II. rész
Szabó Csaba (58. oldal): „A Pályázati Szekció mintegy 20 tagjából csak néhányan olvasnak el alaposan egy-egy beadott pályázatot, és a pályázó előre pontosan nem tudhatja, hogy a szekció melyik 3 tagja lesz kijelölve, habár sejteni azért lehet, mert mindenki tudja, kinek mi a pontos szakterülete, ahová a pályázat tartozik. Amikor a pályázó megkapja a bírálati eredményt, szóbeli megjelöléseket is kap a projektje minőségének megítéléséről – valamint számszerű megjelöléseket is. Minimális különbség az outstanding (kiemelkedő) és az excellent (kiváló) minősítésű támogatás között dönthet arról, hogy a pályázat támogatásban részesül-e, vagy elutasítják. A pályázó szóbeli értékelést is kap, amiben az észrevételek a pályázat úgynevezett erős pontjai és gyenge pontjai szerint vannak rendszerezve. Különböző pontszámok is szerepelnek a bírálatban, amelyek közül a legfontosabb a percentilis nevű szám. Ebből a számból a pályázó megtudhatja, hogy az adott értékelési csoportban a támogatási kérelmek hány százaléka kapott magasabb (azaz jobb) besorolást, és hány százaléka kapott alacsonyabbat. Például, ha egy pályázó percentilis értéke 16, ez azt jelenti, hogy ha a pályázatot egy 50 pályázatból álló csoportban értékelték, akkor 7 támogatást [anyagot] találtak jobbnak nála és 42-t gyengébbnek.”

A magyar OTKA (Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok) bírálati rendszere hasonló alapelveken nyugszik, mint az Egyesült Államokban, bár a bírálók itt nagyon eltérőek, a joviálistól az epebetegig. Az alacsony számuk miatt könnyen felismerhetők a fogalmazási rutinjaikról. Én a szigorú bírálók közé tartozom, aki indokolja a döntéseit, és tesz megjegyzéseket a jobbításra. Egy ma már akadémikus kollégám (TM) mondta, hogy csak tőmondatokban dicsérni kell, majd olyan pontszámot kell adni, amivel nem lehet nyerni. Ő a szerepjátékos típus, aki ügyel rá, hogy ne ismerjék fel a fogalmazásáról, és esélyt sem adva (nem készít valóságos értékelést) érvényesíti a saját előítéleteit vagy érdekköreinek kedvezményezettségét. Az NKFIH (Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal) nagy értékű pályázatainak bírálatában már politikai szempontok is szerepet játszanak, hiszen a bírálóválasztással már szinte eldönthető a sikeresség vagy kudarc.
SzCs (64. oldal): „Még egy dolgot fontos kihangsúlyozni a pályázatírással kapcsolatosan. Ha valaki fizikailag el is tudná végezni a fent vázolt, hősies, folyamatos pályázatírást, ez a tevékenység nemcsak, hogy elvonja az idejét a tényleges kutatásról, de maga a pályázatírás nem számít megengedett munkatevékenységnek egy pályázatokból finanszírozott kutatók számára. Más szóval, az NIH-támogatásokat [National Institutes of Health] nem szabad arra használni, hogy embereket fizessenek azért, hogy még több NIH-pályázatot írjanak.”
Az amerikai rendszerben az elnyert pályázatokhoz külön rezsiköltség jár, és a felhasználás szabályai is sokkal oldottabbak, mint a nevetségesen kis összeget osztó, csak az időszakos túlélést segítő OTKA-nál. A mai magyar kutató szegény (Angliában a havi fizetésemre azt mondták, hogy elég kevés egy hétre) és hajszolt, szinte kilátástalan küzdelmet folytat azért, hogy új tudást szerezzen és azt átadhassa a közösségének. Nem csodálom, hogy a mai nemzedékekben megjelentek az önfeláldozásra nem hajlandók (külföldre költözők), a keresztpapik, és a nekik dolgozó epigonok. Főnököt úgy kell buktatni, hogy hülyeséget etetünk meg vele, amit előad, mint új tudást. Persze, eközben sérül az értékrendünk és a tájékozódó képességünk.

Forrás: Smithsonian Institution
SzCs (75. oldal): „Einstein egyszer ezt kérdezte: »Ha pontosan tudnánk, hogy mit fogunk csinálni, akkor azt nem hívnák kutatásnak, ugyebár?« Ezzel a hozzáállással Einstein professzornak semmi esélye nem lett volna NIH-pályázatra. A pályázóknak úgy kell tenniük, mintha egész pontosan előre tudnák, hogy 4-5 év múlva konkrétan milyen kísérleteken fognak dolgozni. Az úgynevezett várt eredményeket, évekre bontva, részletesen le kell írni, és különböző, úgynevezett alternatív megközelítéseket is be kell mutatni. A költségvetést 4-5 évre előre meg kell tervezni. Néha a kutatóknak még azt is meg kell jósolniuk, hány közlemény jelenik meg ebből a munkából, és melyik folyóiratban.”
Szabó pontosan foglalja össze a tudományos pályázati rendszerek általános abszurditásait. Olyasmiről nyilatkozunk előzetesen, amire elvileg nincs semmilyen garanciánk. Óvatosabbak azért elővizsgálatok alapján vágnak bele új kutatásba, vagyis már részben a múltban elvégzett, de eltitkolt eredményeket adnak el újként. Ez eredményezi azt a fajta időbeli aszinkronitást, hogy a konkrét pályázat pénzéből végzett kutatás a szürke-zónában már előkészít egy későbbit. Nem képmutató és rossz-felé vezető pályázatkiírói óhaj ez? A szerepjáték zavartalan, ami a tudomány etikumát az alapjainál érinti. Én is tudom, hogy te is…
SzCs (76. oldal): „Hihetetlenül hangzik, de sajnos így van: a bírálók zöme kifejezetten rossz szemmel nézi, ha valaki olyan pályázatot ad be, amelyben valamilyen teljesen originális felfedezést szeretne tenni.”
Ez esetben különösképpen abszurddá válnak ugyanis a pályázati ígéretek. Hogyan számolható meg az ismeretlen? Pályafutásom alatt egyetlen olyan pályázatot írtam, amit Klein Györgyön keresztül Nobel-díjas tudós is támogatott. Ebben egy hangyaboly közösségi illatanyagainak hatását vizsgáltam volna a magányosság által siettetett halálra. A közösségi illatanyagok (feromonok) hatása a közösségben élő rovarok esetében igen jelentős. A pályázatot egy akkoriban divatos magyar akadémikus (FL) utasította el azzal, hogy mi lesz, ha a kísérleti hipotézis nem bizonyul igaznak. Ezen a ponton kerültem talán legközelebb Szabó Csaba apoptózis-receptorokra és gáznemű közvetítőkre vonatkozó munkásságához. Szóval nálunk még az eredeti követése – alacsonyabb rendű modellkeresés – is gyanús tevékenység.

SzCs (78. oldal): „…egész pályafutásom során, amikor pályázatokat bíráltam, még soha nem találkoztam egyetlen olyan pályázattal se, amely egy korábbi eredmény független megerősítésére összpontosított volna. Soha, sehol. Sem az Egyesült Államokban, sem Európában […] Azt gondolná az ember, hogy az nagyon is hatásos, amikor valaki megerősít, ezáltal megszilárdít egy ígéretes, új közleményben leírtakat – azáltal, hogy megmutatja, hogy azok a megfigyelések valósak és reprodukálhatóak. Sőt még az is ugyanennyire hatásos, ha kiderülne, hogy a frissen közzétett új eredmény valójában nem reprodukálható. Egy effajta negatív felfedezés megakadályozhatná, hogy mindenki más időt és pénzt pazaroljon valamiféle délibáb kergetésére. És mégis… replikációval kapcsolatos támogatási kérelmek gyakorlatilag nem léteznek. Vajon azért van ez így, mert a támogatásokat nyújtó univerzumban mindenki természetesnek veszi, hogy a publikált irodalom megbízható…”
Azt játsszuk közösen, hogy senki sem tévedett (nem említjük a tévedőket, akik között könnyen bújhatnak meg az eredményhamisítók), miközben a tudománytörténet állandó eredménykorrekciókat mutat be, ahol szemérmesen takargatjuk mások ballépéseit. Mintha meg sem történtek volna. A tudomány haladása egyenesvonalú és a tudós ne tévedne? Már hogy a csodaszarvasba ne!
SzCs (86. oldal): „…a NIH pályázataiban csaláson kapott kutatók összlétszáma meglehetősen alacsonynak tűnik, különösen a tudományos irodalomban elterjedt csalások és megtévesztések egész sorához képest, amelyeket e könyv későbbi fejezeteiben mutatok majd be. Az ORI [Office of Research Integrity] honlapja 2008 óta a mai napig mintegy 50 szabálysértési esetet tüntet fel, és a lista átlagosan évente körülbelül 10 további esettel gazdagodik.”
A Vidékfejlesztési Minisztérium képviseletében voltam az utolsó OTKA Bizottság tagja. Évente 1-2 etikai ügyet vizsgáltunk, ami plágiumra vonatkozott. Aligha gondolom azt, hogy mindez a plagizálás valóságos gyakoriságát reprezentálta volna. A mai kutatói társadalom morális normái mitől lennének magasabban, mint a társadalomé, aminek részei?
SzCs (88. oldal): „…miután az NIH szakértői bírálati folyamatának minden lényeges aspektusát (beleértve a zsúfolt szobákat és valószínűleg az ihatatlan kávét is) modellezték – két különböző statisztikai módszerrel megállapították, hogy a »pályázatok bírálatának bíráló és bíráló közti megbízhatósága« … egészen pontosan… a nullával egyenlő.”
Könnyen belátható volt ez annak, aki valaha is pályázatot bírált, vagy a folyamatot (pályázat – zsűri – bizottság) átláthatta. Egy magyar tudományos pályázat sorsa sokszor eldől akkor, amikor zsűrielnök és társai megnevezik a bírálóit.
Előzmények: Átlátszó No1, No2, Greenfo No2a
(folytatása következik)
Darvas Béla