Szabó Csaba az Egyesült Államokban dolgozó orvos-farmakológus. 2005-ben vissza akart Magyarországra költözni, de a hazai orvostudományban uralkodó feudális viszonyokkal személyesen ütközött, és visszafordíttatta a hajóval érkező cuccait. Elpazarolt orvostudomány [ISBN 978-963-13-7040-9, Corvina Kiadó, 2024. 320 oldal, 5215 Ft] III. rész
Szabó Csaba (108. oldal): „Gyakorlatilag minden kutató valamelyik másik kutató laboratóriumában kezdi pályafutását: ne feledjük, hogy az átlagos kutató több mint 40 éves, mire az első független R01-pályázatát megkapja! Így az első hipotézisek gyakran a témavezetőtől származnak. Egy jó témavezető olyan irányba indíthat el egy pályakezdő kutatót, ahol érdemes kísérleteket végezni, és ahol az eredmények újszerűek és érdekesek lehetnek.”
Kétségtelen a tudományos tevékenység láncszerű természete, vagyis vannak szellemi elődeink, és lesznek utódaink, ha munkásságunk valóságos. Nincs ez másként a másik eredeti pályánál a művészetnél, ahol az elődök pontos ismerete azért elkerülhetetlen, hogy ne váljunk epigonná és így a saját eredeti látásmódunkkal definiáljuk magunkat. A kutatóknál a láncszerűség a ténykezelés folyamatosságát szolgálja, és kitolja a megismerés határát. Korántsem egyszerű ez az orvostudomány területén, hiszen egyszerűsített kísérleti modellt kell építeni és annak megbízható működését bizonyítani. Az élettan területén többváltozós eseményekkel találkozunk, ezért olyan bonyolult a normális megismerése és az attól való egyedi eltérés pontos leírása. Farmakológia esetén a mellékhatásokat minimalizáljuk (primum nil nocere). Az egyszerűsített modellt használó élettudományok alapvető kérdése, hogy a modellről (egérről, patkányról stb.) tudunk számunkra rengeteg felesleges dolgot, vagy arról, amit véleményünk szerint modellez, és amit megoldani szándékozunk.
SzCs (108. oldal): „Az emberi genomprojekt mintegy 25.000 gént azonosított az ember DNS-ében, amelyek mindegyike más és más fehérjét kódol. Becslések szerint e gének/fehérjék közül legalább 6.000 funkciója gyakorlatilag teljesen ismeretlen. A többi gén és fehérje funkciója részben ismert. Ráadásul számtalan élettani folyamat és betegség létezik, és emellett rengeteg biológiai tényező (hormonok, mediátorok), amelyeknek ismert vagy részben ismert a hatásmechanizmusa; ott vannak továbbá a gyógyszerek, amelyeknek a mechanizmusa többnyire csak részben ismert…”
A másik súlyosan limitáló tényező, tehát az emberi tudás jelenlegi behatároltsága. Olyan környezetben végezzük a kutatómunkát, ahol a tényezők jelentős számának pontos viselkedése ismeretlen. A kor tudása tehát magában foglalja a korunk kutatójának tudatlanságát is. Ettől korszerű, de egy másféle értelemben, mint ahogy a nyelvünkben általában értelmezzük.
SzCs (113. oldal): „…a könyv bevezetője azzal a meghökkentő megállapítással indult, hogy a legtöbb publikált szakirodalom téves. Az okok egy része elválaszthatatlan a fent leírt kísérletezési folyamattól, és olyan problémákat tartalmaz, mint a szemezgetés, majd a redukció, majd a hiba bevezetése, majd a szubjektív elemzés, majd az egyszerűsítés, majd az általánosítás, és a végén némi hájpolás lesz a hab a tortán.”
A tudásunk határán tett kirándulásaink alkalmával tehát akaratlan tényezőkkel is szembenézünk. Küzdünk az ismeretlen hatású környezettel, a gyártónként eltérő minőségű kísérleti vegyszereinkkel szennyezettségi profiljával, az eltérő érzékenységű műszereinkkel, így a biometria segítségével próbáljuk a válaszok szórásait (normalitás válaszszélessége, kísérleteink hibahatárai) objektíven értelmezni. Ehhez kezeletlen és pozitív kontrollokat használunk. Ez utóbbi, korábbi (tőlünk független) eredmény reprodukálhatóságára is irányul. A hibahatáron belüli eltéréseket a modellünk egyedi válaszváltozatossága produkálja, vagyis játszik velünk a véletlen. A biometria azt is megmondja, hogy állításunknak mekkora a valószínűsége, vagyis ha 99%-ban igaz lehet 1% az esély arra, hogy mégsem. Az élettan tehát ma még csak a statisztikailag megragadható bizonyosságok területe. Ennek ismeretében válhat érthetővé sok kutató istenhite, hiszen a kutató előbb-utóbb csak abban hisz, amit megmért, illetve korlátozott formában, amit mások megmértek. Akadnak olyanok, akik a megismerés lehetőségében elveszítik a hitüket.
Szabó Csaba könyve nekem arról a mélységes csalódásról szól, ami az emberi tudás átmeneti és bizonytalan jellegének felismerése vált ki minden kritikusan gondolkodó kutatóból. A magyar sajtóban megjelent eddigi híradás a kutatói tévedésen/csaláson való döbbenetet ragozzák, miközben Szabó Csaba könyve ennél sokkal mélyebben jár, az emberi tudásipar termékeinek megbízhatóságát veszi szemügyre. Ez az én látószögemből is drámai.
SzCs (153. oldal): „Az első fő terület, ahol a statisztika és a szubjektivitás összeütközik, a kiugró adatok kizárása – vagy tágabb értelemben az úgynevezett szerkesztési torzítás – témája. A kísérlet befejezése után a kutatók a beérkezett adatokat különböző táblázatokba írják be, és statisztikai elemzést végeznek. A kísérleti méréseknek általában van egy bizonyos tartományuk, azaz a legkisebb és a legnagyobb mért érték közötti távolság.”
A biometria fontos eszköz, lehetőséget ad arra, hogy a mért adathalmazból kizárjuk a durván kilógó értékeket. Ennek mértéke azonban torzíthatja azt, amit valójában megállapíthattunk. Ez az alapadat-manipuláció a leggyakrabban előforduló kísérletértékelési csalás, hiszen pusztán statisztikai okok miatt, oknyomozás nélkül zárunk ki olyan adatokat az elemzésből, ami annak mégis része. A tudatlanságunk, a mérések körülményeinek apró eltérései mellett tehát itt megjelenik az első tudatos lépés, ami a mérési eredmények hamis értékelése felé mutat. A pályázat teljesítéséért, a munkahelyi előremenetünk, a következő pályázatunk érdekében eredményt kell felmutathatunk és ehhez a biometriát akár ki is használhatjuk.
SzCs (165. oldal): „…amikor egy kutatónak erős, előre kialakított elképzelése van arról, hogy az eredményeknek hogyan kellene kijönni, és megváltoztatja az adatokat, vagy bizonyos esetekben létrehozza az adatokat – szó szerint a semmiből –, hogy alátámassza az elképzelést. Magyarul mindkét adathamisítás-válfajt adathamisítás néven ismerjük; angolul az első verzió neve falsification (magyarul »mérési adatok egy részének csalás útján történő, tendenciózus megváltoztatása, abból a célból, hogy a kísérlet azt mutassa, amit a csaló kutató szeretne látni« – ez így elég hosszú; nevezzük úgy: adatferdítés), a másodiké pedig fabrication (vagyis »teljesen fiktív adatok kitalálása, tényleges kísérlet elvégzése nélkül« – ez is elég hosszú; nevezzük úgy: adatfabrikálás).”
Ezek a történetek már a tervezet csalások területére vezetnek át. Az adatferdítés, még saját prekoncepciónk önérdekű előtérbe tolása (szabálysértés), de az adatfabrikálás már egyértelműen szakmai bűncselekmény. Ezek tárgyalása lenne a pályázati rendszer vagy az akadémiai etikai bizottságok vizsgálódásának területei. Hazánkban nem emlékszem rá, hogy a kis számban felszínre került ügy napi sajtóval nyilvánossá vált volna. Egyáltalán, az akadémiai nagyon is szerérmesen (nem nyomoz, nem agresszív, sőt inkább eltusol) kezeli az etikai ügyeit. Talán csak a politikusak plágiumügyeit említhetem, ami sajtónyilvánosságot keltett, ahol Schmitt Pál ex-köztársasági elnök ügye a leginkább elhíresült. Schmitt úr azt ígérte nagy hangon akkor, hogy igazát/képességeit bizonyítandó PhD-ét ír, de aztán rájött, hogy neki erre már semmi szüksége, hiszen már érinthetetlen. Ezek a plágiumügyek azonban nem az adathamisításra irányulnak, hanem a szerzői jogok eltulajdonítására. A lopás (megfogalmazási és tartalmi) intellektuális válfaja ez, ahol mások (a tudás birtokosainak) gondolatait próbálják egy egyetemi bizottság színe előtt sajátként eladni. Vajon hányszor sikeresen? Tartok tőle, hogy az arány nagysága meghökkentő lenne, ha a múltba visszatekintenénk és főként vonatkozik ez a dr. univ. dolgozatokra.
Előzmények: Átlátszó No1, No2, Greenfo No2a, No2b
(folytatása következik)
Darvas Béla
