Szabó Csaba az Egyesült Államokban dolgozó orvos-farmakológus. 2005-ben vissza akart Magyarországra költözni, de a hazai orvostudományban uralkodó feudális viszonyokkal személyesen ütközött, és visszafordíttatta a hajóval érkező cuccait. Elpazarolt orvostudomány [ISBN 978-963-13-7040-9, Corvina Kiadó, 2024. 320 oldal, 5215 Ft] IV. rész
Szabó Csaba (207-208. oldalak): „Miután a kéziratot megírták, az összes ábrával és kiegészítő információval együtt benyújtják egy folyóirathoz, ahol a szerkesztő vagy a szerkesztőség munkatársai vagy azonnal elutasítják azt, vagy pedig szakértői bírálói értékelésre küldik ki. A bírálók olyan tudósok, akiktől elvárható, hogy a területszakértői legyenek, és arra kérik őket, hogy igazságosan és pártatlanul ítéljék meg a cikket, beleértve annak erősségeit és gyengeségeit. A bírálói észrevételek alapján a szerkesztőség dönt a kézirat sorsáról. Ez a sors lehet (nagyon ritkán) azonnali elfogadás, vagy kisebb módosításokkal történőelfogadás, vagy (leggyakrabban) kisebb vagy nagyobb átdolgozás kérése, vagy (nagyon sokszor) a teljes elutasítás. A szerzők megkapják a bírálók észrevételeit és a szerkesztőség megjegyzéseit, és átdolgozhatják a kéziratot, vagy – ha a kéziratot elutasítják, vagy a kért többletmunka meghaladja a szerzők által lehetségesnek ítélt mennyiséget, akkor – a szerzők (rengeteg pepecs munka árán) újraformázzák a kéziratot egy választott következő folyóirat stílusára, és benyújtják oda. Általában ez a következő folyóirat gyengébb (alacsonyabban jegyzett) lesz, mint az előző volt.”
A tudományos publikálás minden szempontból különleges folyamat. A nagy folyóiratokat működtető vállalatok (Elsevier, Springer, Wiley-Blackwell, Taylor & Francis, Frontiers, MDPI stb.) komoly publikációs díjat kérnek, ami szerintük a publikáció kezeléséhez szükséges, azonban ebből az érdemi munkát végző bíráló nem kap kézhez semmit, illetve ma már kaphat egy évig érvényes voucher-t, amit az érintett lapnál a saját publikációnál beválthat. Ez a kiadónak nem költség, csak kedvezményes publikációs lehetőség a legjobbak meghívására, hiszen a bírálók köre ez a réteg. A nagymértékű elutasítás esetén a kiadó küzdhet a publikációs bevételének csökkenésével, míg a nagyarányú közlés után a saját scientometriai statisztikájának romlásával, ami végül a folyóirat tudományos leértékelésével azonos. A bírálati folyamat anonim, bár mostanában a témaszerkesztő dönthet úgy (MDPI), hogy a neve megjelenjen az általa bíráltatott cikken (én ezt nagyon ritkán engedem meg), illetve vannak lapok (Frontiers), ahol a bírálók nevei feltüntetésre kerülnek. Ez lenne az igazi, de kevés esélyt látok ennek elterjedésére. A kutatók óvatos duhajok, nagyon gyanakvók és anonim esetben sokkal bátrabbak.
A cikk szerzői közül az első (a munkát végző) és utolsó (a munkát tervező, általában levelező) a kiemelt státuszú. Az első igen gyakran PhD-hallgató és az utolsó a témavezetője. Ez eleve csalás, amit a PhD-fokozat megszerzése miatt kényszerítenek rá az egyetemek a témavezetőre, miközben a PhD-hallgató sem az előzményekkel és majd később a következményekkel sem lesz tisztában. Napjainkban növekedik a nagyon sokszerzős publikációk aránya. Ennek oka, hogy a munkahelyi teljesítmény-elszámoláskor a darabszám a döntő. Nem lényeges, hogy ez a valójában színlelt szerzőség, azaz csalás. Szerző ugyanis eredeti értelmében az lehetne, aki érdemi munkát végez, a cikk eredményeinek keletkezését és pontosan tartalmát, továbbá ismereti körét birtokolja, annak nyilvános magyarázatára képes, legalább egy érdemi részének adataival és anyagaival önállóan rendelkezik. Intézetvezető, munkaköri barát, segített pályatárs és asszisztens ezt nem teljesíti. Tessék elgondolkodni a gyakran tízet-százat is elérő szerzői kollektíva közös munkamódszereiről. A kutatói morált tehát ma belülről is sokféle baj kezdte már ki.
A PhD-képzés ma az egyetemek gondja. Akadémiai kutatók a PhD-képzésben mint külsők az egyetemi témavezető társaként vehetnek részt úgy, hogy azoknak esetleg semmi munkájuk sincs a disszertációval. Ez is a hazai akadémiai kutatókat érő egyik súlyos diszkrimináció, hiszen DSc fokozatos mellé egyetemi PhD a kinevezett társvezető, akinek a statisztikáját kell növelnie. Morális alul teljesítés ez is. A hazai egyetemeink a QSWUR listáján nincsenek az első 500 között. Az 500-1.000 között öt egyemet találunk. Közülük az SzTE, DE és ELTE, amely stabilan kiemelkedő és jóként minősíthető, kettő közepes, és hat elfogadható (a ma felkapott BCE idetartozik). Az utolsó négy évben csak az állami tulajdonú ELTE és a BMGE javított a statisztikáin, míg az alapítványi egyetemek (kekva) rontottak. Az egyetemeink fele nem jelenik meg az első 1.500 között, vagyis vagy nem felel meg az egyetemi besorolásnak (alacsony a karok száma, pl. Semmelweis Egyetem, Állatorvostudományi Egyetem), vagy nagyon gyöngén teljesít. Ide tartozik az összes többi egyetemnek nevezett, többnyire főiskolából kialakult képződmény Dunaújvároson, Kecskeméten, Nyíregyházán, Tokajban és Budapesten a hajdani TF (az Orbán-kormány egyik kedvence). A művészképzést nem tárgyalom, bár a MATE kaposvári campus-án folyó fotós és színészképzés abszurdum, sőt világszenzáció az agrártudományokat tekintve. Nézzük a PhD-képzésben érdekelt hazai rektorok idézettségi adatait, hogy róluk is alkossunk valamiféle képet, ami eredményeiket illeti. Különösképpen az orvostársadalmat emlegetik úgy, hogy hagyományként az intézetvezető minden publikációban megjelenik.
A magyar egyetemek rektorainak idézettsége az MTMT alapján (2025. január 14.) (megjegyzések: betűszín piros – jó egyetemi teljesítmény, lila betűszín – közepes egyetemi teljesítmény, drapp betűszín – megfelelő egyetemi teljesítmény, fekete betűszín – elégtelen egyetemi teljesítmény; álló bold betű – akadémikus, kurzív bold – DSc; * – állami; † – egyházi fenntartású, jelölés nélkül kekva; ÁO – Állatorvostudományi Egyetem, BCE – Budapesti Corvinus Egyetem, BGE – Budapesti Gazdasági Egyetem, BMGE – Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, DE – Debreceni Egyetem, DuE – Dunaújvárosi Egyetem, EKKE – Eszterházy Károly Katolikus Egyetem, ELTE – Eötvös Loránd Tudományegyetem, KGRE – Károli Gáspár Református Egyetem, MATE – Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem, ME – Miskolci Egyetem, NJE – Neumann János Egyetem, NyE – Nyíregyházi Egyetem, ÓE – Óbudai Egyetem, PE – Pannon Egyetem, PPKE – Pázmány Péter Katolikus Egyetem, PTE – Pécsi Tudományegyetem, SE – Semmelweis Egyetem, SzE – Széchenyi István Egyetem, SoE – Soproni Egyetem, SzTE – Szegedi Tudományegyetem, T-HE – Tokaj-Hegyalja Egyetem, TE – Magyar Testnevelési és Sporttudományi Egyetem; idézettségnél vastag fekete vonal >70 éves; közepesen vastag 60-70 közötti, normál vastagság <60 éves; piros szaggatott keret rektori pozíció betöltéséhez csekély személyes tudományos teljesítmény)
A hazai egyetemek vezetése nem is kis meglepetéssel szolgál. A 23 szemlézett – különféle fenntartású – egyetem közül nemzetközi értelemben (kiváló egy sincs!) csak négyre illik a jó minősítés, míg további négyre a közepes. További ötöt találunk még a QSWUR nyilvántartásában. Egyetemeink ~40%-a nemzetközi szinten láthatatlanul alacsony színvonalat képvisel, ami sürgős megoldásra szorul. A rektorok közel felének nincs DSc fokozata, ami érthetetlen. Ha minimálisan erre a célra nem használjuk ezt a tudományos minősítés, akkor az MTA által adott doktori fokozatnak nincs értelme (fölösleges tornamutatvány a vállalkozókedvű versenyzőknek) és így a kapcsolati tőkére épülő akadémikusi rendszert is el lehet engedni. Csak egy akadémikus egyidejűleg rektor is. Szerintem a jelenlegi rektorok ~60%-nak személyes teljesítménye nem üti meg azt a szintet, ami ebben a pozícióban kívánatos lenne. A magyar PhD-fokozattal a rektorok egyike sem üti meg azt a publikációs szintet, amivel DSc-fokozatra pályázhatnának. Mindezt magyarázhatatlannak tartom és számomra azt jelenti, hogy a rektorok kiválasztásánál nem a szakmai, hanem a közkedveltség és a politikai teljesítmény számít. Néhány éve kifejezetten meglepő volt a számomra, hogy a szakterületén egyébként kitűnően teljesítő Merkely Béla politikai plakáthoz adta az arcát. Nem magyarázat erre, hogy egyidejűleg sok pillekönnyű popsztár is.
Az MTMT adatbázisa képes lenne sokkal mélyebb elemzésre, de nincs ilyenről szó. Például a nemzetközi lapokban megjelent írások független idézettsége az ebben az első és levelező szerzőség arányának megadása fontos lenne. A rektoraink többségére jellemző, hogy első szerzős cikkeiket régen írták, s már a levelező szerepben való szereplésük is esetleges. Utaztatja őket az egyetemi beosztásuk és készséges kollégáik, akik a beveszik a közleményeikbe. Néhány esetben elvégeztem a saját nemzetközi cikkek és abból az első és utolsó pozícióban gyűjtött idézettségi adatainak összevetését és Sótonyi Péter esetében (ÁO) csak az cikkidézettségi adatok 3%-a származott saját aktív teljesítményből (első vagy levelezőszerzői hely). Ez az arány úgyszintén nagyon alacsony volt Szilvássy Zoltán (DE – 22%) és Gyuricza Csaba (MATE – 26%) rektoroknál. A pozíció által generált utaztatás talán mégsem a sensu stricto tudomány része, s ezt az MTMT adatbázis-kezelő adatszolgáltatók figyelmébe ajánlom.
A magyar kutatók hazai megbecsülésének hiánya az őket képző egyetemek annektálásával tetőződött. Ideig-óráig egyedül az SzFE (Színház- és Filmművészeti Egyetem) állt ellen a kormányzati önkénynek, ami a művészetre és a kutatásra telepedett. Az alkotó értelmiségi elnyomása a Kádár-rendszer sajátja is volt, hiszen mindannyian egyformák vagyunk, és talán csak a tudományban nagyon gyöngén teljesítő jogászok és közgazdászok még egyenlőbbek.
Előzmények: Átlátszó No1, No2, Greenfo No2a, No2b, No2c
(folytatása következik)
Darvas Béla
