Szabó Csaba az Egyesült Államokban dolgozó orvos-farmakológus. 2005-ben vissza akart Magyarországra költözni, de a hazai orvostudományban uralkodó feudális viszonyokkal személyesen ütközött, és visszafordíttatta a hajóval érkező cuccait. Elpazarolt orvostudomány [ISBN 978-963-13-7040-9, Corvina Kiadó, 2024. 320 oldal, 5215 Ft] V. rész
Szabó Csaba (217. oldal): „…a helyzet az, hogy a legtöbb vezető folyóiratban az idézetek nagy része az adott folyóiratban megjelent közlemények viszonylag kis részére érkezik, és a közlemények többsége nem kap túl sok idézést. Mindazonáltal a nagy hatású folyóiratokban való publikációkat – függetlenül attól, hogy később jelentősnek bizonyul-e vagy sem, vagy hogy hivatkoznak-e rá a területen vagy sem – amolyan tudományos kitüntetésnek tekintik, és az előléptetési és ösztöndíjbizottságok szemében jelentős pozitív tényezőnek számít.
Ez az impakt faktor (IF) kritikája, amikor a folyóirat idézettségét tévesen a cikkünkre értelmezzük, pedig arra csak a cikk egységnyi idő alatti idézettsége adhat támpontot. Divatos témák (pl. genetika, immunológia stb.) esetén az idézettség azonnali, nem forgalmas (pl. taxonómia, ökológia) és eredeti területeken az idézettség hosszabb távon következik be. Az IF további problémája, hogy a tudományterületekre jellemző adatforgalom gyorsaságát nem veszi számításba, így nálunk az egyes tudományterületek jelölték ki a legfontosabb lapjaikat (D1, Q1 stb.) és ezek vették át az IF szerepét. A konkrét idézettség helyét tehát a normalizált idézettség vette át. Az idézettségnek évszámra vonatkozó konkrét tartalma van, amit hosszabb időtávon korrigálni kell.
SzCs (220. oldal): „A megjelent cikkek számának robbanásszerű növekedése nagyrészt viszonylag kevés és viszonylag új kiadóra vezethető vissza, köztük a Frontiers, az MDPI és a Hindawi kiadókra; ezek a kiadók hajlamosak aránytalanul több úgynevezett különszámot megjelentetni, amelyeket úgynevezett vendégszerkesztők rendelnek meg és szerkesztenek, ahol a cikkek értékelésének folyamata kevésbé átlátható, és valószínűleg elfogultabb – amit a beadás és az elfogadás közötti, gyakran gyanúsan gyors átfutási idő is jelez, amely az utóbbi években drasztikusan lerövidült ezekben a folyóiratokban.”
Forrás: Scimago
A korábbi papíralapú kiadás a nyomdai folyamatok és költségek miatt limitálta a terjedelmet. Az elektronikus kiadásnál már ez nincs így, vagyis egy-egy új lap sokkal nagyobb számú cikket publikál. A klasszikusan papíron megjelenő kiadók is hibridként dolgoznak, vagyis papír és elektronikus kiadásuk is létezik. Ezeknél az open access státuszt külön meg kell fizetni, vagyis az interneten való szabad hozzáférhetőséget. Sok cikket a szerzők tesznek emiatt változatos úton elérhetővé. A tudományos tájékozódást is jellemzi ma már, hogy ami nincs az interneten, az nem is létezik. Ez jelentősen leértékelte a tájékozódásban a könyvek szerepét, bár open access könyvkiadók is léteznek (pl. InTech), ahol publikálási díjat szed a kiadó. Ezek nagyobbik része szerkesztett könyv, vagyis olyan, mint egy tematikus különszám.
A svájci központú, de kínai MDPI-nél vagyok éppen témaszerkesztő. Most meditálok azon, hogy kiszállok innen. Feltűnően sok újabban a kínai cikk, ahol a szerzők kínai bírálókat jelölnek meg maguknak. Sohasem teljesítem.
Valóban nagyon gyakorta kapok felszólítást arra, hogy szerkesszek különszámot, vagy társuljak be, vagy mondjam el a véleményem mások ajánlatáról. Egy rendszeres európai konferencia egyik szervezőjeként egy ilyen különszámot szerkesztettem, de a bírálók köre a lap átlagos színvonalával azonos volt. További különszám szerkesztésére nem vállalkoztam, mert az ingyenes saját cikk (az is bírált) publikálása elképesztően sok szerkesztői munkával járna, ami nekem egyáltalán nem éri meg. A szerkesztői munka fáradtságos, de alulértékelt munka tudományos körökben. A tematikus különszámoknak van értelme, de ritkán sikerül valóban számottevően tartalommal, eredeti szerzőgárdát összeszervezni.
A megnövekedett cikkszám (1990 és 2010 között megduplázódott) és az interneten nyilvános megjelenés miatt az átlagos idézettség nagyon megnőtt, ami a lapok IF értékét rendkívül megemelte, vagyis évtizedekkel ezelőtti adatokat nem lehet közvetlenül összevetni a maiakéval. A scientometria adatai az adott korra jellemzőek, régebbi adatokat a megnövekedett forgalom mértékével kell korrigálni. Az idézések pártatlansága és a hasznosulása nagyon jó kérdés.
SzCs: (221. oldal): „Az ember azt gondolná, hogy – a sok új, menő módszerrel és drága modellrendszerrel – az adatfeldolgozási kapacitás robbanásszerű növekedése mellett – az új felfedezések hatásának növekednie kellene, nem pedig csökkennie. A legpesszimistább magyarázat természetesen az minderre, hogy a publikált eredmények nagy része (jó esetben) tisztességesen elvégzett, de mégis, mások által megismételhetetlen munka – rosszabb esetben pedig csalásra alapozott hulladék.”
Mindig is kritikára és iróniára hajló voltam, de Szabó értékelése még engem is durván mellbe vág. A csalással létrejövő tudományos hulladék úgy gondolom, hogy statisztikus igazságokat felmutató és fölöttébb kompetitív (ambiciózus személyiségeket vonzó) tudományterületeken gyakori, míg az egyszerűbbeknél marad a félreértelmezés lehetősége. Nem vitás, hogy az előbbi a felháborítóbb.
A fals eredmények rengeteg plusz kutatómunkát eredményeznek. Egy Svájcban dolgozó ismerősöm mesélte, hogy Franciaországból hozzákerült beosztottjának azt a tanácsot adta, hogy ne tegye be a laborba a lábát (az irodában menedzselje inkább a pályázataikat, hiszen nagyot álmodni azt viszont tudott), mert minden kísérlete kapcsán olyan rendkívüli eredmények születnek, amiről hónapok munkájával derítik ki mások a laborban, hogy miért valószínűtlen az, ami meglátni vélt. A bizonyítás tehát szerves része egy jó kutatócsoport rutinjának. Ma mindkét személy magyar akadémikus; persze nem egy tudományos osztályon. A Sorsról senki sem állította egyébként, hogy harmonikusan kiegyensúlyozó.
SzCs (240. oldal): „Néhány hónappal ezelőtt nagy meglepetésemre láttam, hogy a saját csoportomtól származó, eredetileg a British Journal of Pharmacology című folyóiratban 1998-ban megjelent tanulmány úgy tűnik, új életre kelt, és 2022-ben szóról szóra újra megjelent a National Journal of Pharmaceutical Sciences című folyóiratban, majd ugyanebben az évben a Research & Reviews: Journal of Pharmacology and Toxicological Studies című folyóiratban, majd harmadszor is 2023-ban, egy Indian Journal of Pharmacy and Drug Studies nevű folyóiratban. Mindezeket a cikkeket négy indiai szerző írta, akikről korábban soha nem hallottam.”
Biztos vagyok benne, hogy plágiumból élő pályatársakról szinte minden kutatónak vannak anekdotái. Engem az idő tájt, amikor a MON 810 GM-kukoricával dolgozni kezdtünk egy hajdani, akkor már Dániában élő kollégám faggatott ki a kocsijában útban Ady-ligetről Budapest felé az eredményeinkről és én balga önfeledten meséltem is neki. Meghívott aztán egy nyertes pályázatába, amiből gyorsan kiléptem, ahogy érzékeltem, hogy a pályázat vezetői a mi és egy német csoport konkrét eredményeire teszi rá éppen a kezét. Hamarosan a figura a kérdés európai szakértőjének adta ki magát, lenyúlta a PhD-hallgatóm éppen magyarul megjelent disszertációjában megjelent – valójában kézirati – eredményeit, majd hátralévő életében közreműködött abban – módjában állt –, hogy az eredeti cikkeink ne jelenhessenek meg. Most éppen az MTA külső tagjaként kapott jelölést. Én pedig merenghetek a hajdani naivitásomon.
Szabó Csaba beszél a könyvében a hufizásról (adatbányászás utáni hipotézis-rittyentés), a P-hacker-ségről (a kísérleti adatokkal való statisztikai zsonglőrködés), a ragadozó folyóiratokról, az amnéziás tudatállapotokról, a kamuferenciákról, vagyis a valóság ránkszínezéséről. Minden elő is fordul, ami előfordulhat! Az idő nem csak a tudománynak dolgozik, hanem a nyomában csörtető vállalkozói seregletnek.
Előzmények: Átlátszó No1, No2, Greenfo No2a, No2b, No2c, No2d
(folytatása következik)
Darvas Béla
