Szabó Csaba az Egyesült Államokban dolgozó orvos-farmakológus. 2005-ben vissza akart Magyarországra költözni, de a hazai orvostudományban uralkodó feudális viszonyokkal személyesen ütközött, és visszafordíttatta a hajóval érkező cuccait. Elpazarolt orvostudomány [ISBN 978-963-13-7040-9, Corvina Kiadó, 2024. 320 oldal, 5215 Ft] VI. rész
Szabó Csaba (272. oldal): „…ez valóban döbbenetes: a tudomány megtisztítása a hamis adatoktól 2023-ban nagyrészt magánkezdeményezéseken alapul. A közzétett szakirodalom proaktív adatfeltárását nem azok a tudományos központok végzik, ahol a tudományos munka folyik. És nem is azok az intézmények, akik a kutatási pénzeket folyósítják. És nem is a tudományos vagy egészségügyi minisztériumok, amelyekhez elvileg a téma tartozna. És végképp nem a különféle tudományos kiadók vagy folyóiratok – annak ellenére, hogy a problematikus anyagokat (is) ők hozzák nyilvánosságra.”
Valóban így van. Ráadásul itt – és erre Szabó Csaba számos példát sorol fel – a hírt hozót fejezik le azonnal. A tudományipar publikációs részlege valahol a rabszolgatartás korában rekedt. Hasznát úgy növeli, hogy szerzőitől publikálási díjat szed, amit nem a bírálóinak fizet ki és olvasóinak fizetni kell a cikk olvasásáért, ha a szerző meg nem vette az open access lehetőséget. A kiadás üzlet, amely annak szabályai szerint működik és semmi dolga a tudománnyal, annak igazával vagy valótlanságaival. Nem véletlen az ún. ragadozók megjelenése, hiszen ez az ökoszisztéma és a kutatók ehhez jámbor növényevők, vagyis jókora mennyiségű, kínálkozó préda.
SzCs (283. oldal): „Az első érintett fél természetesen maga a kutatást végző tudós – illetve a kutatók együtt dolgozó csoportjai. Amint azt e könyvben már korábban tárgyaltam, a probléma egyik gyökere az egyes tudósok szintjén a kiélezett verseny, az egyre növekvő mértékű publikációs és finanszírozási nyomás. A probléma másik fő gyökere – amely részben kapcsolódik az elsőhöz – az, hogy a reprodukálhatóság kérdése a legtöbb kutatót – számos okból kifolyólag – egyszerűen nem érdekli eléggé. Mivel irreális lenne arra várni, hogy a jövőben bármikor drasztikusan több pénz jut majd a tudományra, az egyetlen működőképes megoldás szerintem az, hogy (a) csökkentjük az élettudományi kutatásokat végző és egymással versengő emberek számát, és (b) a kutatószemélyzet egy részét átcsoportosítjuk a validáció és a reprodukálhatóság területére.”
A magyar kutatók száma folyamatosan csökken a rendszerváltás óta. Először az ipari tárcához tartozó kutatóintézetek szűntek meg, majd most Nagy István és Gyuricza Csaba vezérletével a mezőgazdasági tárcához tartozók is. Az akadémiai kutatóhálózatban a folyamatos leépítés miatt csökkent a kutatószám. Ezt részben a kutatóközpontok megszervezése (Pálinkás József – neki nem volt célja a kutatói létszám csökkentése), majd a kutatóhálózat elcsatolása (Palkovics László és Maróth Miklós), majd annak saját vagyonú alapítványi átrendezése (Hankó Balázs és Gulyás Balázs) teremtette meg az alapokat, de túl sok hír innen nem szivárgott ki.
A kutató nem hajlamos a panaszkodásra. Mindez ellen Lovász László még küzdött, de Freund Tamás már csak kibicelt. Miközben a kutatószám jelentősen csökkent, aközben az OTKA pályázati pénzeinek elérhetősége hatalmasat csökken. Kenesei István szerint ma a pályázatnyerési esély itt 12-13% (21-25%-ról csökkent ide), ami reménytelenséget áraszt a bemutatkozó új, kapcsolati tőke nélküli kutatói generációknak. Ezt fokozza hazánk kizárása kekváinak antidemokratikus kuratóriumi szerkezete miatt az Európai Unió egyetemi hallgatók csereútjaiból és nemzetközi kutatásából.
A kutatási eredmények validálása szerintem a publikáló kutatócsoport feladata és felelőssége. Aligha fogja kutató az életét arra szánni, hogy másokat ellenőrizzen, csak ha arra személyesen szüksége van. Más kérdés, ha erre külön pályázatot írnak ki, csakhogy ez miként lehet gyakorlatilag megvalósítani, mert személyiségi jogokat sért a gyanúsítás, amíg bizonyítás nincs. A büntetés lehetne megoldás, de a kiadók abból élnek, hogy beszedik a publikációs díjakat, továbbá egy lapcsaládnál visszavont cikket simán lehet máshol megjelentetni és az üzleti versenytársak aligha egyeznek meg egymással a saját profitjuk terhére. Tartok tőle, hogy a valódiság és álságosság együtt fog élni egymással addig, amíg lehetősége van erre. A mesterséges intelligencia (AI) részben a plagizálás leleplezésére, részben a forráselemzésre (idézett cikkek tartalmának egybevetése) kitűnő eszköz. Ez a bírálóknak való kiadás előtt számtalan cikkecskét buktathatna meg eredetiség nélküli, kusza tartalom miatt. Ideális befogadás előtti bíráló lehetne egy jól választott témaszerkesztővel, aki ellenőrizné a következtetéseit és döntene, hogy kiadja-e a cikket egyáltalán bírálóknak, vagy befogadást sem javasol.
Szabó egy ábrán összegzi a könyvének mondanivalóját és ez valóban kitűnő grafikus absztrakt (infografika), ahogy mondják. Egy tovább egyszerűsített ábrán látjuk azt, amiről Szabó Csaba a könyvében felelősséggel és hátsószándékok nélkül beszélt.
SzCs (12. oldal): „Ez a könyv nem egy megkeseredett tudós írása, aki rosszindulatból le akarja rombolni a tudomány intézményrendszerét. Egyáltalán nem bántam meg, hogy a kutatóorvosi hivatást választottam. Nincsenek rejtett, gonosz szándékaim a könyvben név szerint említett kutatókkal szemben. És – a könyvben leírt ijesztő jelenségek ellenére is – továbbra is hiszek az orvosbiológiai tudományos kutatásban. De az is biztos, hogy a mostani helyzet nem maradhat így.”
SzCs (307. oldal): „2014-es interjújában Paul Brookes – az egyik első tudományosadat-detektív, akit akkoriban még elég gyorsan sikerült elhallgattatni – fontos megállapítást tesz, amely a mai napig érvényes: »…az esetleges tudományos integritási problémák nyilvános megvitatása hosszú távon potenciálisan káros lehet, mert ha a közvéleményben az a kép alakult ki, hogy a tudományos irodalom jelentős része téves, akkor nem fogja támogatni a tudomány további finanszírozását. Ez egy 22-es csapdája, mert ha nem teszünk semmit, akkor a mostani, rosszul végzett tudományos gyakorlat fog fennmaradni. Ha viszont megszólalunk, akkor azt kockáztatjuk, hogy a közvélemény többé nem fog hinni a tudományban. Szóval, körültekintően kell eljárnunk.«”
Valóban ez az alapvető dilemma, amikor a tudományos eredmények hitelességi problémáiról írunk. Ha minden tudományos cikk igaz lenne, akkor sok tudományos területet már le kellett volna zárni. A taxonómiát vannak olyanok, akik befejezett tudománynak gondolják, azonban ízeltlábúak területén a fajok többségét nem ismerjük. Így van ez a mikrobiológia területén is. A tudatlanságunkat jellemzi a talajt képző mikroorganizmusok feltáratlansága. Miközben civilizációnk erre épül, inkább nincs tudásunk ezen a területen, mint van. Az emberi tudás lépcsőháza rendkívül anarchikus módon épül. Építünk, majd visszabontunk, más irányba fordítjuk és efféle. Akadnak klasszikus szépségű szakaszok és fusizott pancser-munkára jellemző részletek. Nem megy másként. Jó tudás nélkül az emberiség belevész az évezredekbe, belefullad a saját hétköznapiságába.
Szabó Csaba könyve 308 oldalon az Egyesült Államok példáin keresztül beszél a tudomány belügyeiről, a publikációs gyakorlatról. Ehhez fűzöm hozzá saját tapasztalataimból a magyar gyakorlatot. A könyvhöz 12 oldal függelék járul. 426 szerzői lábjegyzetet találunk, aminek többsége forrásra utal, ami a tudományos művek sajátja és a szerző alaposságára utal. A könyvben 59 ábrát találunk, aminek többsége egyszerűsítő karikatúra. Ez nekem némileg Dévényi Tibor 1975-ben kiadott ’Dr. Ezésez Géza karrierje’ című könyvét idézi, amit a koromban talán minden kutató olvasott. Valóban ennyire olcsók lennénk? – vetődhetett fel bennünk. Szabó könyve kétségtelenül egy másik dimenzió; a ma kutatói pályára jelentkezőknek talán kötelező olvasmány is lehetne.
Előzmények:
Átlátszó No1, No2,
Greenfo No2a, No2b, No2c, No2d, No2e
Darvas Béla
Ps. Az olvasónapló itt véget ért. Megjelenése után az Átlátszóra írom a lezáró interjút és egy magyarországi rövid elemzést.
