„Romlatlan, ősi, gyönyörű – akik ismerik, ezekkel a szavakkal jellemzik leggyakrabban a széles kárászt.” Ezzel a mondattal indul legelső természetfilmem, a Budapest halai, melyet kilenc évvel ezelőtt, 2015-ben láthattak először a nézők. De milyen hal is ez a széles kárász?
Zömök, magas hátú, szinte kerek formájú őshonos pontyféle, olajosan feketés vagy óarany színű, szabálytalan pikkelyzettel, sötét barnás-vöröses úszókkal. Korábban tömeges volt, de a huszadik század közepén kettős csapás is érte:
- elkezdték lecsapolni fő élőhelyeit, teljesen kiszárítva az Ecsedi-lápot, a Hanságot, a kiskun, a tiszántúli és nyírségi mocsarakat;
- ugyanakkor pedig népélelmezési céllal behozták az országba a távol-keleti ezüstkárászt, mely őshonos kárászunk végzete lett.
A széles kárászt hosszú évtizedek óta nem láthatja átlagember. Ha egy-egy horgász azt is hiszi néha, hogy (a másik közismert nevén) „aranykárászt” fogott, általában kiderül, hogy csak egy sötétebb színű és kövérebb ezüstkárásszal van dolga.
Egyenlőtlen versengés a két faj között
Az ezüstkárász a behurcolását követően néhány évtized alatt elborította a hazai vizeket. Inváziója ma sem enyhül. Sikerének oka a szaporodási stratégiája: az úttörő állományoknak csak nőstény egyedeik vannak, ezek más pontyfélék hímjeivel párosodnak, ám az apa örökítőanyagát a petesejtből kizárják. Így az utódok egytől egyig az ezüstkárász anyahal pontos genetikai másolatai, azaz klónjai lesznek. Ezzel az őshonos széles kárászt a kipusztulás szélére sodorták a Kárpát-medencében. Kizárólag néhány olyan élőhelyen maradt fenn Magyarországon, melyek sekélyek, növénydúsak, és – érdekes módon – rendszeresen fellép bennük oxigénszegény állapotú időszak. A széles kárász ugyanis, az idegen ezüstkárásszal való versenyben az egyetlen eszközeként képes egyfajta szélsőségesen lassú anyagcserére váltani a sekély lápok anaerob iszapjában, vagy pedig télen, amikor akár fenékig fagyhat egy ilyen víz. Ilyenkor a jövevény vetélytársak kipusztulnak mellőle. Őshonos kárászunk tehát az oxigénszegénységet fordítja a saját javára.
A Balabán
A Ráckevei-Duna mentén található még néhány olyan, bizonytalan sorsú, mocsaras víztest, amelyben előfordulhat széles kárász. Az egyik ilyen a Balabán-árok Ráckeve partjainál. A száz éve még áramló, kemény aljzatú kis mellékág a Kvassay és Tassi zsilipek üzembe helyezését követően, a Ráckevei-Duna szabályozása, meglassítása miatt fokozatosan feltöltődő, alig-alig áramló vizű csatornává vált. A természet azonban mindig alkalmazkodik, így hát az eltelt hosszú évtizedek során gazdag állóvízi, mocsári élővilág telepedett itt meg, melynek részei a főmederből néha be-belátogató folyóvízi faunaelemek. Partját sűrű növényzet nőtte be, hatalmas ősfák árnyékában fekszik, s legnagyobb szakaszán mindkét partot magántelkek borítják, így nagy része gyalogosan nem megközelíthető. Viszonylag zavartalanul élhetik hát benne életüket a mocsári teknősök, nyugodtan költhetnek a vízimadarak, ívhat a csuka és a vörösszárnyú keszeg. Az idillt csak néhol rontják a telkek némelyikéről diszkréten (és illegálisan) bevezetett szennyvízcsövek, partbetonozásos magánakciók, „szemet gyönyörködtető” zöldhulladék-lerakatok és a többi hasonló lakossági túlkapás.
Itt egy állandó, önfenntartó állománya él a széles kárásznak. 2008 óta több (víz alatti kamerás) megfigyelésem, valamint helyi horgászok fogásai bizonyítják jelenlétét. 2019-ben és 2020-ban a Ráckevei Dunaági Horgász Szövetség szakembereivel tartottam anyahalbefogásra a Balabánba, mely két halfajra, compóra és széles kárászra szólt. 2019-ben három egyedet – köztük az általam valaha látott legnagyobbat – fogtuk széles kárászból, 2020-ban sajnos egyet sem.
„Nem fogható”, de nem is védett
A széles kárász abból az időből maradt itt fenn, amikor még jóval elterjedtebb volt nálunk. Ha egyszer eltűnik valahonnan, ott nem fog újra megjelenni. Országszerte egyre kevesebb helyen és egyre csökkenő állományai vannak. A környező országokban már természetvédelmi oltalom alatt áll, nálunk azonban nem – ezen még a horgászok nagy része is csodálkozik. A széles kárász a kecsegével és a vágódurbinccsal együtt képviseli a „nem fogható” jogi kategóriát, ami azt jelenti, hogy horgászfogás esetén nem megtartható, vissza kell engedni, de természetvédelmi oltalom alatt nem áll, így aztán jogilag könnyebb szaporítani és akár kereskedni is vele. Engem picit arra emlékeztet ez a kategória, mintha a jogalkotó azt képzelte volna, hogy egyedül a horgászok veszélyeztethetnek egy adott fajt. S mivel tudjuk, hogy Magyarországon főleg a horgászszervezetek sugallatára alkotnak hasonló törvényeket, ezt akár egy szép beismerő vallomásnak is vehetnénk. Ám sajnos nem ilyen egyszerű a dolog, mert ez a fajta „védelem” édeskevés ahhoz, hogy megóvja a fajt, ugyanis a halak esetében nem elsősorban az egyedeket, hanem az élőhelyet kellene védeni. Ha a széles kárász védett vagy akár fokozottan védett volna (amit megritkulása és veszélyeztetettsége bőven indokolna), akkor jelenléte jogilag most önmagában megvédené a Balabánt.
Mitől – vagy kitől – kell „megmenteni” a Balabánt?
Szinte magától értetődőnek vehetjük, hogy ha emberek laknak egy víz mellett, akkor ők azt a vizet rendezettnek, „tisztának”, megközelíthetőnek és láthatónak szeretnék tudni. Ez azonban nem mindig esik egybe az ökológiai sokszínűséggel. A lakosok egy része most egy környezetvédelmi célúnak mondott egyesületben tömörült, amiről más helyiek azt állítják, hogy igazából Balabán-közeli csónakkölcsönző vállalkozók állnak mögötte, akik szeretnének „eladható” csónakos célpontot varázsolni ebből a kis vadregényes paradicsomból. Mindenesetre az egyesület a Balabán kikotrására hajt és arra gyűjt pénzt, ezt pedig környezetvédelmi célnak állítja be, ugyanis szerintük az élővilágot is veszélyezteti (?) a Balabán folyamatos feltöltődése, iszapolódása, és attól félnek, hogy egyszer nemsokára maga a víz is el fog tűnni. Ez a félelem általában visszatérő motiváció a legpusztítóbb területrendezésekben is, egy általános kotrás pedig durván le tudja nullázni egy csatorna vagy árok élővilágát. A meggondolatlan lépéseket elkerülendő Csányi Béla hidrobiológus, a Duna-Ipoly Nemzeti Parktól Horváth Soma, a Ráckevei Dunaági Horgász Szövetségtől Pfeifer Rikárd és Nagy Gábor, valamint jómagam 2024. május 3-án elindultunk a Balabánba a naprakész ökológiai állapotfelmérés megkezdése céljából.
A felmérés eredményei
Kezdem a legfontosabbal: mint fentebb írtam, 2019-ben három, 2020-ban nulla széles kárászt fogtunk itt. Most tehát nem voltunk biztosak benne, előkerül-e még a faj. A Balabánt az alsó, déli vége felől közelítettük meg az RDHSZ halőri csónakjával. A torkolat közelében javában ívó dévérkeszegekbe botlottunk, majd a vörösszárnyú keszegek vették át ezek helyét, és csak néhány – összesen három – növendék ponty. A Ráckevei-Dunát szinte púposra telepítik ponttyal, ezért számomra örvendetes, hogy ezek a mindent széttúró halak ide nem hatoltak be tömegesen. A ragadozókat egy harcsa, néhány csuka és egyetlen balin képviselte. Az összképet rontotta a fél tucatnyi, félkilós-kilós méretű ezüstkárász, amiket gyérítés céljából nem is helyeztünk vissza (ha már a központi gyérítésre hiába várunk évtizedek óta).
Aztán átbújtunk egy régi hódrágás által megrogyasztott, de még élő és zöldellő fűzfa törzse alatt (épphogy átfért alatta a csónak), és hirtelen a széles kárászok – no meg a compók – paradicsomában találtuk magunkat! Itt a meder kicsit összeszűkült, mindkét oldalról bokros és gyér foltokban nádas szegélyezte, alattunk az áttetsző vízben buja hínárfoltok sötétlettek. Ezek miatt a motort már régen leállítottuk, és evezőkkel haladtunk. A háló pedig egymás után hozta felszínre a compókat és a különféle korosztályú széles kárászokat, mindannyiunk nagy örömére. Összesen 20 compót és 11 széles kárászt fogtunk aznap a Balabán általunk vizsgált szakaszán, zömüket itt, ezen a háborítatlan 50-60 méteren. Közben hol egyikünk, hol másikunk csóválta a fejét, hogy: „Ezt kikotorni?!”, és filozófiai mélységű eszmefuttatások hangzottak el a lakossági biofóbiáról, valamint a természet általános félreértelmezéséről, az ökológiai értékek fel nem ismeréséről vagy semmibe vételéről…
Széles kárászok különböző korosztályai
Ezüstkárász itt bent egy darab sem volt, és a Balabán egészében is csak nagy példányok, szaporulat semmi. Működik tehát, hogy az időnkénti oxigénszegény állapotok nem engedik megtelepedni itt ezt az inváziós fajt. Fogtunk viszont néhány széles-ezüst hibridet, ami mintha azt mutatná, hogy itt az élőhely sekélyedésével egyenes arányban a széles kerekedik felül, és beolvasztja magába a maradék ezüstkárász-állományt.
Közben Csányi Béla a makrogerinctelen fauna mintavételét is elvégezte. Kilencféle rendszertani csoport 27 taxonja és 1383 egyede került elő. Legnagyobbrészt víziászkák, kérészlárvák és árvaszúnyoglárvák, de a belső, érintetlenebb részen felbukkant 13 példánya az apró fillércsigának (Anisus vorticulus) is, mely Natura2000-es jelölőfaj.
Bár a széles kárász jelenléte a legörvendetesebb eredmény, mint említettem, ez a faj a hazai jog értelmében nem áll természetvédelmi oltalom alatt, tehát önmagában nem lehet „jogi érv” egy élőhely védetté nyilvánításában. Ezért aztán az apró fillércsigán kívül megemlítem a védett kétéltű- és hüllőfajokat is: végig a Balabánban nagy számban volt jelen a kecskebéka-fajkomplex, azaz a tavibéka, a kis tavibéka és a kecskebéka. A kétéltűek világszerte és idehaza is összeomlóban lévő populációinak ismeretében ez egyre nagyobb jelentőséggel bír. A közkedvelt mocsári teknősök is szinte tömegesen képviseltették magukat, és egy nádra tekeredett, pihenő, megtermett kockás siklót is megfigyeltünk.
Utunk során a hatszemélyes halőri rohamcsónak (négy emberrel, felhajtott farmotorral, egy vízzel teli káddal, egy súlyos elektromos halászgéppel és megannyi egyéb mintavételi felszereléssel megterhelve) egyszer sem feneklett meg, nem súrolta az aljzatot, ami azt mutatja, hogy a víztestet eltüntető feliszapolódástól való félelem egyelőre alaptalan. Itt még tíz-húsz év múlva is vidáman siklik majd a kajak és a kenu – a motorcsónakok behajtását pedig már csak zavaró és káros hatásaik miatt sem javasoljuk.
Két helyen találtunk a parti magántelkek felől vízbeeresztést, az egyikről egyértelműen kiderült, hogy szennyvíz (fekália). Egy másik helyen a levágott, több köbméternyi gallytömeget lökték „illedelmesen” a vízparti telek szélére. Ha az iszapképződéstől tartunk, akkor legelőször ezeket a saját magunk okozta „extra” szervesanyag-terheléseket kellene felszámolnunk.
A felmérés során megerősödött bennem az a korábbi vélemény, hogy a Balabánt mint speciális élőhelyet minél előbb természetvédelmi területté kellene nyilvánítani, s akkor az ilyenkor szokásos és kötelező további állapotfelmérések alapján kidolgozott természetvédelmi kezelési terv rendelkezhetne arról, van-e teendő, szükség van-e beavatkozásra. Ilyen horderejű kérdésekben ugyanis nem laikus civileknek, de még csak nem is egy-egy szakembernek kell(ene) döntenie. Ne azon múljon a Balabán sorsa, hogy sikerül-e jó szándékú, de túlbuzgó civileknek összegyűjteni a kotrás árát, hanem határozzon felőle a valós állapotot tudományos alapossággal felderítő és az élővilág érdekeit mérlegelő természetvédelem. Amíg még létezik ilyen ebben az országban.
A tizenegy széles kárászból kilencet a helyszínen szabadon engedtünk, egy láthatóan ivartermékkel teli párt pedig az RDHSZ Ráckevei Halkeltető Állomására szállítottunk – természetvédelmi célú mesterséges szaporítás végett. A csónakban visszafelé Csányi Béla megkapó kecskeduda-játékával szórakoztatott és kápráztatott el bennünket. Meg persze a parton álló bámész horgászokat. Utóbbiaknak különösen szürreális élmény lehetett a halőri hajó és benne a mohácsi dalokat zengő dudás.