1914. szeptember 1-jén pusztult el a cincinatti állatkertben a 29 éves Martha. Martha a vándorgalamb utolsó példánya volt – és a jelképe az ember okozta fajkihalásnak. A hozzá hasonló esetekre bőven van példa.
A napi 160 kilométeres távolság megtételére képes vándorgalamb Kanada és az Amerikai Egyesült Államok északkeleti részén volt honos, de Mexikóban és Kubában is jól ismerték, hiszen ott telelt. Az amerikai őslakosok vígan vadásztak rájuk, de a hatalmas pusztítást az Európából érkezett új honfoglalók hozták el. 1896-ban még negyedmilliós rajt is láttak, a hatékony gyilkolászásnak köszönhetően azonban 1900-ra egyetlen vadon élő példány sem maradt belőlük, az állatkertekben pedig nem tudták szaporítani a fogságban élő példányokat.
Utóbbiak közül az Egyesült Államok első first ladyjéről, Martha Washingtonról elnevezett madár volt az utolsó. Martha 1914 szeptember elsején pusztult el, testét kitömték és a washingtoni Smithsonian Intézetben állították ki. A vándorgalambok 30-42 centiméter hosszú madarak voltak, különleges csőrüknek köszönhetően óriásira tudták nyitni szájukat. Begyük tartalmától öklendezéssel bármikor megszabadultak, ha az előzetesen elfogyasztottnál kívánatosabb élelemre leltek. Elképesztő mennyiségeket ettek, és mivel ettek, lecsupaszított erdőket, feldúlt mezőket hagytak maguk után. Gyakran annyian pihentek meg egy-egy fán, hogy annak ágai sorra letörtek.
 |
A vándorgalamb egy kitömött példánya az ontariói Királyi Múzeumban. Keith Schengili-Roberts / Creative Commons/Wikipedia |
A vándorgalamb legismertebb irodalmi ábrázolása James Fenimore Cooper Bőrharisnya című regényében olvasható, itt az állatok oktalan pusztítása a telepesek féktelenségének következménye – egyben jellemzésük kelléke. Bőrharisnya elítéli a természeti javak öncélú felhasználását. Bár Cooper regényét (és vele a Nagy indiánkönyvet) a kortársak bírálták túlzott idealizmusa miatt, a faj alig több mint fél évszázaddal később bekövetkezett végleges eltűnése ezt az idealizmust igazolta – olvasható ez az érdekes adalék a Wikipedián.
A hírek persze egyre másra érkeznek a kihalt fajokról. Egy példa egy kihalt növényre a St Helena fa, amelynek négy méter magasra is megnövő példányai elszigetelten éltek az Atlanti-óceán déli részén emelkedő Szent Ilona-szigeten. Fájáért és ültetvények telepítése miatt a 19. századra már majdnem eltűnt. Utolsó vadon növő példánya 1994-ben, az utolsó telepített fa 2003-ban pusztult el.
Eközben a kihaló állatokra csak az egyik példa a kizárólag a Jangce vizében élő kínai folyami delfin. Ez az emlős kiválóan alkalmazkodott édesvízi környezetéhez, csak az emberrel nem tudott mit kezdeni. A delfineket orvhorgászok és a más fajok elejtésére kint hagyott hálórendszerek ölték meg. 2007-ben nyilvánították kihaltnak, az utolsó fogságban élő állat 2002-ben pusztult el. A biológusok számításai szerint az elmúlt félezer évben legalább nyolcvan emlősfaj halt ki- írta a nol.hu.
Ezer hajó, vonat és cséplőgép
A vándorgalambok elterjedését elősegítette, hogy kevés természetes ellenfelük volt. Még a nagyobb ragadozó madaraktól is megvédte őket a csoportszellem: akkora rajokban repültek, hogy nem volt értelme megtámadni őket. Ugyanakkor konkurensei voltak más, magvakon élő állatoknak is. A galambok feltűnése – ha hihetünk a korabeli sajtóbeszámolóknak – olyan hatást váltott ki, amit csak parodisztikus Hitchcock-filmekben lehetne reprodukálni. Biztos apokaliptikus látvány volt, ahogy a rajban repülő galambok elsötétítették az eget, mindennél nagyobb zajt csapva. Az ohiói Columbus például galambszar borította kísértetvárossá vált az egyik átvonulásuk után: a lovak megbokrosodtak, a nők a szoknyájukat fölkapva menekültek fedett helyre, mások térdre esve, érthetetlenül motyogva várták a világvégét.
Az ornitológus John James Audubon 1831-ben készített tanulmányt a madarak fészkelőhelyéről. A költő vándorgalambok egész erdőket leptek el, és már a puszta jelenlétük felért egy erdőirtással. A fészkeket Audubon disznófej nagyságú szilárd tömbökként írta le, amikből egyes fákon több tucatot is lehetett látni. A terhelést az ágak sokszor nem viselték el, sőt, néhány fára annyi fészek épült, hogy a súlyuk alatt összeroppant. És ott volt a zaj is. Képzeljen el úgy ezer, teljes gőzzel hajtott cséplőgépet, ezernyi süvöltő gőzhajó társaságában, miközben ugyanennyi vonat halad át fedett hidakon. Most képzelje el mindezt egy területre sűrítve, és akkor már halvány fogalma lesz arról, hogy milyen szörnyű zajt csapnak – írta körül a galambok decibelszámát a Commonwealth 1871-es száma.
Részletek: Milliárdan voltak, hírmondójuk se maradt
