A rovat kizárólagos támogatója

Környezetünk és földünk szempontjából most a szokásosnál is fontosabb a modernkori politika legfontosabb kérdése: Ki és hogyan tud rezonálni a társadalmi igényekre? Hogyan fogalmazza meg az urnához csalogató fő mondatát?

A 2019-es év szavának nem is olyan meglepő módon a Collins Dictionary a klímasztrájkot választotta. A tavalyi volt az az év, amikor globális demonstráció sorozat indult a világ különböző pontjain, amit elsősorban a Fridays for Future, később az Extinction Rebellion (XR) keltett életre. A mozgalmak fő üzenete, hogy nem az egyént kell hibáztatni a klímaváltozásért, hanem magát a rendszert. Azonnali, globális, állami megoldásokat szeretnének. A tüntetések Európában Sevillától kezdve Párizson át egészen Budapestig eljutottak, és hamar a többi kontinensre is átterjedtek.

Úgy tűnik, hogy több évtizedes késéssel, de végleg eljutott a mainstreamig a klímaváltozás jelentette, életünket alapjában véve befolyásoló probléma. Trendivé, divatossá vált „harcolni” a jövőnkért. Felismerte ezt a transznacionális vállalatoktól kezdve a komplett politikai elitig mindenki. Ma már nem lehet úgy választást rendezni, hogy nem vetül fel annak a kérdése, hogy ki mit gondol a klímaváltozásról. Nap mint nap újabb és újabb cikkek, elemzések születnek a témáról, melyek újabb és újabb megkerülhetetlen problémákat vetnek fel. A törésvonalak a legtöbb helyen egyértelműek.

Amíg a baloldal és a liberális oldal a klímaváltozást emelné a politika központi témájává, addig a jobboldal a menekültkérdést helyezné előtérbe.

Ezt tökéletesen tükrözi a németországi példa is, ahol az ország nyugati részén a hagyományos nagy pártok mellett a Zöldek erősödnek, és ahol klímaváltozást tekintik a legtöbben az ország előtt álló legfontosabb kihívásnak, míg a keleti tartományokban, ahol a szélsőjobboldali AfD ragadja meg sikeresen az emberek képzeletét, a migrációt tartják a legtöbben a legfontosabb kérdésnek.

Idén rendeztek egy választást Európában arról, hogy melyik negyedik ligás politikus kerül megtisztelő pozícióba, és hogy ennek az eredményét melyik párt, kik és hogyan tudják majd az otthoni izomméregetésben használni. Ugyan mindenütt téma volt a Föld jövője, de sajnálatos módon sem ez, sem a bérek közötti különbség vagy a kizsákmányolás kérdése nem vált (válhatott) a választások központi témájává.

A nyugati zöldek közel ötven százalékkal növelték képviselőik számát. Ez azonban nem feltétlenül ad okot az optimizmusra:

„A zöldpártok sikeresnek bizonyultak egy alternatív életmód megrajzolásában. Egyszerűen fogalmazva ez a főként individualista életstílus oszcillál az okos konzumerizmus – a te döntésed ökológiailag tudatosabban élni – és a politika önelégült átmoralizálása között, amely által mélyebb átalakulásokat követel életünkben.” – olvashattuk a Mércén a választásokat követően.

Ez a győzelem inkább köszönhető annak, hogy az emberek (és főleg a fiatalabbak) inkább szavaztak a zöld életstílusra, mintsem egy valódi zöld oldalról indított rendszerkritikára. A nyugati zöld pártok prioritását egyébként jól jellemzi az az ötlet, hogy a  németországi zöldek a szocdemekkel együtt  magasabb adót vetnének ki a hústermékekre, amivel egyébként pont a legszegényebbeket, a klímaváltozásnak a leginkább kiszolgáltatottakat sújtanák. Környezetünk és földünk szempontjából most a szokásosnál is fontosabb a modernkori politika legfontosabb kérdése: Ki és hogyan tud rezonálni a társadalmi igényekre? Hogyan fogalmazza meg az urnához csalogató fő mondatát?

Láthattunk erre pozitív és negatív példát is. Az EP-választáson például kiderült, hogy Németországban a klímaszkeptikus hangokkal most nem lehetett komoly sikert elérni (AfD), ezzel szemben a Zöldek remekül reagálták le a (liberális) társadalmi igényeket, és a szociáldemokratákat is bőven megelőzve 20% fölött részesültek a szavazatokból. Kérdés persze, hogy a valódi zöld politika nyert-e a németországi EP választáson, hiszen kampányuk nem a rendszerkritikus üzenetekre helyezte a hangsúlyt.

Holott aki komolyan gondolja a zöld politikát, a globális felmelegedés elleni harcot, annak ezt a globalizációkritikánál kell kezdeni, ha úgy tetszik ebben a kérdésben radikálisnak kell lennie, hiszen a Földünk, a környezetünk a tét.

az elpirosodó zöldek

Keleten ez nem működik

Kelet- és Közép-Európában jelenleg bukásnak ítéltetett ez a próbálkozás. Magyarországon például sem az LMP-s Vágó Gábor, sem pedig Jávor Benedek nem jutott be az Európai Parlamentbe. (A Párbeszéd politikusa ebben a cikkben vizsgálta a nyugati zöldek sikerét és a keleti zöldek kvázi megsemmisülését.)

Hazai szinten olybá tűnik, hogy a lila az új zöld, hiszen az EP választásból a kormánypártokon kívül a DK és a Momentum jött ki győztesen. Mindkét párt sikeresen építette fel magát a kampányra és rengeteg „cuki”, „szimpi” dolgot mondtak. A fiatalokat foglalkoztató zöld témáról, főleg a fiatalabb generációt képviselni kívánó párt szólalt meg.

Pedig a helyzet az, hogy a Momentum jelenleg nem egy zöld párt. Attól még, hogy egy párt zöldre festi magát, vagy azt mondja, hogy „klímaváltozás létezik”, még nem lesz zöld párt.

A Monsanto is hiába próbálkozik a zöldre festéssel, attól még nem lesznek környezetbarátok. Ezt azért hozom fel, mert ez a Monsanto (Bayer) pénzelte az ALDE-t is, akik épp a Momentum pártcsaládja. Ahogy egy interjúban kiderült, a Monsanto-ALDE (ex)friggyel kapcsolatban a párt vezetőjét, Fekete-Győr Andrást tulajdonképpen nem érdekelte, hogy az ALDÉ-t támogatta a Monsanto. „Teljesen semleges állásponton van” – mondta. Vagy jó példa erre az az eset is, amikor a frissen EP-képviselővé megválasztott Cseh Katalin Brüsszelbe való friss útját vonattal tette meg, közben pedig arról kezdett diskurálni, hogy milyen jó ötlet lenne privatizálni az állami vasutat. Ezzel pont azt a globális kapitalista rendszert támogatná (a legszélsőségesebb vadkapitalista módon), amely működési módjából adódóan a klímaváltozás előidézője, ráadásul ezt a profitlogikát érvényesítené egy olyan szektorban, aminek a köztulajdonban tartása zöld szempontból is kulcsfontosságú.

A klímaváltozás és a Greta Thunberg-jelenség még a KDNP-t és a Fidesz-t is válaszokra késztette, ami némi zavart is okozott az erőben. Előbbi az EP-kampányban egy elefántos videóval fejtette ki, hogy mennyire fontos is számára a klímaváltozás kérdése, majd csatlakozott a műanyagmentes júliushoz, augusztusban. Utóbbi párt is nagy utat járt be a témában. Sikerült először megvétózni a 2050-re tervezett klímasemlegességet, majd jelentős összegért mégis aláírni azt. Ha pedig úgy gondolták, el se mentek a klímaváltozás miatt összehívott rendkívüli parlamenti ülésre.

De a kormányközeli megmondóemberek is nagy versenyt futottak az év zöld embere címért. Bayer Zsoltnak sikerült a klímaváltozást tagadók egyik áltudományos mítoszát elővenni. De a prímet Bencsik András vitte, akinek sikerült egy focilabdán elmagyarázni, hogy nem is olyan nagy az Amazonas esőerdő. Arra azért kíváncsi leszek, hogy az utókor hogyan fogja ezt kommentálni, ábrázolni esetleg elemezni.  Ha Bayertől vagy Bencsiktől nem is várunk el különösebb teljesítményt, alapvető normák tiszteletben tartását, a köztársasági elnöktől inkább várnánk azt. Áder János továbbra is szeret zöld köntösben tetszelegni, miközben kiszolgálja az országot vezető neoliberális/ nacionalista pártot. De arra korábban nem vetemedett, hogy profitot reméljen a klímaváltozástól: „Magyarországnak reális lehetősége van arra, hogy a klímaváltozás nyertesei között legyen” – mondta, majd hozzátette: „a vállalkozások kihívásnak, üzleti lehetőségnek tekinthetik a klímaváltozást”.

Utcán a történelem végének gyerekei

Miközben Magyarország „zöld” államfője ilyen hajmeresztő állításokat tett, David Attenborough klímaváltozásról szóló előadására 1500 ember érkezett magánrepülőgéppel. Ez a tény arról árulkodik, hogy mennyire is divat lett idén a magasabb iskolázottságúak és jobb anyagi létben élők között „zöldként” viselkedni. Az egyén felelősségének hangsúlyozása kilométereket ver a fennálló rendszer valódi kritikájával szemben.  Ha a nyugati nagyvárosokban tüntetőket vizsgáljuk, azt látjuk, hogy az utcára vonulók túlnyomórészt egy közös konzumkultúrából származnak. Közös nyelvet beszélnek, hasonló ideológiákat vélnek helyesnek, ugyanolyan mobilisak és ezáltal bárhol képesek dolgozni. A „liberális alapértékek”, a „történelem vége” igazi szülöttei, ami alapélményként határozhatja meg, hogy mégis mit gondolnak a világról, milyen keretekben tudnak, fognak gondolkodni. Fontos azt is tisztázni, hogy a nyugati középosztály indikátora, (a feltörekvő) értelmiség, milyen viszonyban is van a rendszerrel.

Gramsci szerint a hagyományos értelmiség a mindenkori társadalmi hierarchia fennállásában érdekelt. Igaz ez a munkásosztályból feltörő értelmiségiekre is, hiszen amikor elszakadnak az eredeti osztályuktól, rögtön betagózódnak a fennálló rendszerbe, s onnantól kezdve „felülről” figyelik azt, aminek azelőtt ők maguk is részesei voltak. Számukra tehát innentől már nem a rendszer bedöntése vagy meghaladása a cél, hanem mindinkább annak stabilizálása, minél nagyobb szelet kiragadása az előnyökből (akár a volt osztály kárára).

A kérdés az, hogy beilleszkedik-e a tüntető tömeg a rendszerbe, vagy sem? Fenntartják-e továbbra is a konzumerista életmódot? Továbbra is ez marad-e a társadalmi integráció alapja?

Az  első lépést az értelmiség megtette, kritikát fogalmazott meg. De jó helyre fogalmazták meg valójában a kritikát?

Amíg az utcára vonuló „tömeg” a kormányoktól, az ellenzéktől vagy esetleg egy-egy multinacionális cégtől várja a változást, addig azzal pont, hogy (ha akaratlanul is) a fennálló globális rendszert támogatja. Hiszen maguk a döntéshozók, az államok is a globális tőke foglyai. A rendszer mindenkit arra kényszerít, hogy betagozódjon és alkalmazkodjon. Hiszen ahhoz, hogy a gazdasági stabilitásuk, haladásuk biztosítva legyen, muszáj beilleszteni magukat a globális kapitalizmus működésébe. Ha valamilyen módon szembe mennének ezzel, akkor könnyedén válságba, esetleg az emberek munkahelyeinek elvesztésébe, tehát a saját bukásukba vezetnék magukat. Lásd a válság utáni Görögország próbálkozását (bár ők is a kapitalista rendszeren belül gondolkodtak). A kör tehát ördögi.

A fogyasztói társadalmak majdhogynem végleg kiteljesedtek, ráadásul a szabadkereskedelmi szerződéseknek köszönhetően még kontrollálhatatlanabbá váltak. A munkás az egész világon még fokozottabban van kizsákmányolva. A tüntéseken leginkább résztvevő nyugati középosztály, ha többletjövedelemhez jut, általában azt egy olyan fenntarthatatlan (jóléti, nyugatos) termékbe, szolgáltatásba fekteti be (repülőút, elektronikai cikk, autók és a néhány hónapig használt ruhaneműk) amellyel pont az olyan cégeket, termékeket és magát a rendszert, a tőkét támogatja, amelyek az ökológiai válság gyorsulásához, növekedéséhez járulnak hozzá.

„A klímaváltozás elleni harc dolgában egyik oldalon vannak a zöld-tőkés megoldások, a másik felén pedig ott vannak a tőkével szembemenő megoldások. Az európai politikában és általában a globális klímadiskurzusban sokkal erősebb az első vonal, és a témában megjelenő újabb mozgalmak nem feltétlenül kritikusak ebbe az irányba. Abban az értelemben kritikusak, hogy a folyó mérések alapján a tudomány a zöld-tőkés megoldásokhoz képest gyorsabb megoldást követel.” –fogalmaz Kiss Viktor.

Nagyon sok múlik azon, hogy ezek a tüntetők mégis hova állnak. A zöld-tőkés megoldások mellé, vagy más rendszerkritikus erőkkel összeállva egy új alterglob irány felé indulnak. Véleményem szerint az, hogy merre halad tovább a folyamat, kulcsfontosságú lesz az idei egyesült államokbeli elnökválasztás mint a nyugati világ szokásainak, trendjeinek indikátora.

Amíg ebben a globális kapitalista rendszerben élünk és az intézményes politikától várjuk a megoldást, addig jó lenne ha a nemzetköziség kiszélesedne a globális térbe, hiszen a globális ökológiai krízis, a klímakatasztrófa kezelése csakis globális léptékben, nemzetközi szinteken lehetséges. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az ökológiai válságra a kapitalizmus továbbglobalizálása a megoldás, hiszen ez a rendszer termeli folyamatosan újra az ökológiai problémáinkat. A megoldás viszont csak nemzetközi lehet, a problémánk túlmutat az államhatárokon.

Paradox módon éppen a globalizáció mutatta meg azt, hogy az emberek, közösségek, kultúrák kölcsönösen vannak egymásra utalva, függenek egymástól, hiszen a bolygónk sebeit, problémáit csakis globális módon lehet megállítani, sőt tovább megyek, ez igaz a jobboldal kedvenc témájára, a migrációra is. De mindez egyedül úgy lehetséges, ha a politika tiszteli a lokalitást, a helyi közösségeket.

S hogy mit várok ettől hazai szinten? A tavalyi rabszolgatörvény elleni tiltakozás, valamint a liberális és jobboldali hegemónia megmutatta, hogy túl sok jót nem lehet. Januárban valaki pont a Mércén írta – és ezzel tökéletesen jellemezte azt a pár napot, hogy hogyan jutottunk el a Kunigunda utcáig – hogy a kezdetben a kizsákmányolás ellen tiltakozó tömeg az MTVA székház előtt az először viccesen hangzó, majd inkább elkeserítő „Ki nem ugrál gázszerelő rigmussal” vezette le a feszültséget, majd ment el vizsgázni, míg a gázszerelőknek maradt a túlóra. Őszintén szólva ezen logika és a fentebb említett Gramsci gondolat miatt túl sok optimizmusom nincs a klímatüntetésekkel kapcsolatban. Míg az ellenzéki politikusoktól, akik kiénekelték a szakszervezetek és egy esetleges (munkás)szerveződés szájából a sajtot, nem várok mást, csak ajtónak rohanást.
Orbán Attila mérce

hirdetés
hirdetés
hirdetés

Bambulás helyett tájékoztottság. Iratkozz fel hírlevelünkre!

Feliratkozás

Kapcsolódó hírek