Az ökopolitika céljai szocialista, liberális és konzervatív elvekből egyaránt levezethetők – írja Porcelán az elefántboltban című új könyvében Lányi András író.
Ambíciónk volt, hogy egyaránt szót értsünk a hagyományos világnézeti besorolás szerint magukat jobb-, illetve baloldalinak valló emberekkel. Az Élőlánc Magyarországért ökopárt elnökségi tagját pártállásáról, a világválság ökológiai hatásáról és a cégbirodalmak elleni harc esélyeiről faggattuk.
– Ön belga?
– Nem. Ellenzéki vagyok. Ugyanakkor a rendszerváltozás utáni Magyarországon a dolog el lett szúrva, amennyiben 1992-ben áthelyezték a demarkációs vonalat. Addig a pártállam örökösei álltak az egyik oldalon, és mi a másikon. 1992-ben aztán fiktív bal- és jobboldalra osztottak minket.
– Kik?
– A zseniális fegyvertárs Demokratikus Charta szervezői. Mármost az ökológiai politika ott kezdődik, ahol a politikai bal és jobb értelmezhetetlenné válik.
– Könyvében a rendszerváltás hajnala óta eltelt húsz év történéseit dolgozza fel. Bármilyen értelemben korszakhatárnak tekinti a mostani időszakot?
– Úgy vélem, Magyarországon most lezárul egy korszak, melyet – sokakkal ellentétben – még az 1948-ban kezdődött időszakhoz sorolok. A diktatúrát kezdetben felváltotta a konszolidáció, azt pedig a hatalom és a vagyon privatizálása – ahogy egyébként lenni szokott.
– Könyvében diagnózist ad a zsákutcás magyar rendszerváltásról – de mi lehet működő terápia a jelenlegi, többszörösen szorongattatott helyzetben?
– Nem véletlen, hogy jó ideje csak ökológiai oldalról jelenik meg új politikai program a globális környezeti, gazdasági, civilizációs válság kezelésére. Magyarországon először az Élőlánc vállalkozott alternatív program megfogalmazására – ezt ajánlom mindenki figyelmébe. Könyvemben ennek részleteit mutatom be; a kötet egyszerre személyes tapasztalataimból – és részben kudarcaimból – táplálkozó élménybeszámoló, illetve az ökológia politikai filozófiájának leírása.
– Most, a gazdasági válság közepette egy ökológus tud örülni a fejleményeknek? Hiszen ha úgy vesszük, a krízis kikényszeríti azt, amit a világ fejlett országainak maguktól eszükbe sem jutott volna megtenni: csökken a termelés, a fogyasztás, következésképp nem olyan gyors ütemben romboljuk a környezetet.
– Ez a megközelítés még viccnek is rossz. Megnyugtatok – vagy inkább elkeserítek – mindenkit, hogy a kulturális, természeti örökség esztelen pazarlása a következő évtizedekben is folytatódni fog. Mi egyébként nem azt mondjuk, hogy termelj, fogyassz kevesebbet, hanem azt, hogy gondolkodj rajta, mit miért teszel. Azt a kérdést tesszük fel, hogy jobb minőségű élet, gazdagabb emberi kapcsolatok fakadtak-e abból, hogy időnk nagy részét környezetünk hulladékká alakításával töltjük.
– Akkor mi kényszerítheti ki az ökológiai szemlélet elterjedését? Mert azt nem lehet remélni, hogy az emberiség egyszeriben a homlokára csap, és egyik napról a másikra jobb belátásra tér.
– “Te magad légy a változás, amit a világban látni szeretnél” – idézi az Élőlánc mottója Gandhit. A kérdést mindenkinek magának kell feltennie, ugyanakkor igaz, hogy egy rendszert csak rendszerszerűen lehet megváltoztatni. Az életmód, a politikai intézmények és az egyéni meggyőződések változása csak kézen fogva, kölcsönhatásban lehetséges. A megoldáshoz nem valamiféle kényszerintézkedések bevezetésével, hanem a létező közösségekben születő felismerések intézményesülésével juthatunk el. Aki kezébe veszi a könyvet, annak borítóján a zöldmozgalom „nagy öregjeinek” fényképét látja. A fotó által megörökített alkalmon épp azon beszélgettünk, hogy a nyilvános fellépést tanulási folyamatnak kell megelőznie. Nos, ez a folyamat faragott belőlem egyetemi oktatót, botcsinálta filozófust.
– Aztán politikust, hiszen az utóbbi években ki-kilépett az értelmiségi szerepéből. Ha viszont így áll a helyzet, az Élőlánc miért nem indul az európai parlamenti választáson? Ma már annyi kis alakulat meg akarja mutatni magát ezen a voksoláson, köztük a Lehet Más A Politika vagy a zöld baloldal Tamás Gáspárral az élen.
– Erőinket számba véve úgy döntöttünk, hogy nagyobb hatást tudunk elérni, ha nem a parlamenti pártok vetélytársaként lépünk fel, hanem a civil társadalom önszerveződéseként szolgáljuk az ökológia ügyét. A kettő együtt ma Magyarországon nem lehetséges. Beláttuk, hogy nem tudjuk alapvetően megváltoztatni a hazai politikai, gazdasági rendszert. A társadalmi önvédelem programjának képviseletekor ezért a lengyel Szolidaritás szakszervezet példája lebeg a szemünk előtt.
– A zöldmozgalmakról kétféle kép él a köztudatban. Az egyik szerint Don Quijote-i eséllyel küzdenek valami legyőzhetetlen erő ellen, a másik szerint egyes környezetvédelmi akciók mögött szintén érdekek – illetve ellenérdekek – állnak. De elképzelhetetlen olyan világrend, melyben a két szempont összebékíthető, és egy vállalatnak, cégbirodalomnak anyagi érdeke lehet zöld módon gondolkozni?
– Vállalatnak igen, cégbirodalomnak nem. Az egyéni vállalkozások versenyén alapuló gazdasági rendszert nem tartom összebékíthetetlennek a természet, a civilizáció megőrzésével. Csakhogy ma a világpiac nem piac, a szabadkereskedelmi rendszer pedig nem szabad. A helyi társadalmak önvédelméhez pedig a helyi piacok önrendelkezésének helyreállítása is hozzátartozik. Egy rendszer egyébként mindig az összeomlás előtt tűnik a legkikezdhetetlenebbnek. A hanyatlás küszöbén ugyanis a birodalmi szerveződéseket erőszakos önvédelem jellemzi. Nos, éppen az ilyen korszakokban bontakoznak ki az új társadalmi mozgalmak, amelyek az együttélés új mintáit hordozzák. Ami a saját szerepemet illeti: az elmúlt húsz évben nemigen tudtam befolyásolni a történelem menetét, de a nézőtéren másoknál előbbre tolakodtam, hogy jobban lássak. Nos, elég sok mindent láttam – a könyvben pedig elmondom, hogy mit.
