Ismét napirendre került a Duna medrének mélyítése: az Európai Unió is komoly pénzeket fordítana arra, hogy a folyó nagyobb teherhajó-forgalmat bírjon el. Környezetvédők helyrehozhatatlan károktól tartanak – Szalma Elemér hidrobiológus szerint a Duna ipari folyó, amin állandó az uszályforgalom.
A szakemberrel a Magyar Narancs erről és egyéb élővizeink sorsáról beszélgetett.
Magyar Narancs: Amikor harmincegy helyszínen, összesen ötvenkét kilométeren elkezdik majd kotorni a Duna medrét Szob és a déli országhatár között, mi történik az élővilággal? Lehet ezt modellezni?
Szalma Elemér: Meg lehet vizsgálni élőben is. A Maroson régóta zajlik a homokkitermelés. Az ember azt gondolná, hogy ahol folyamatosan dolgozik a kotrógép, az állatvilágnak vége. Mi ezeket a helyeket tavaly tavasszal végignéztük halbiológusokkal. Azt tapasztaltuk, nincs különösebb hatása a marosi homok kitermelésének az élővilágra. Elkerülik a gépet, de ott van a közelben az összes jelölő faj. Tudnak alkalmazkodni: az élőhelyük folyamatosan változik, mert a folyókban nemcsak a víz folyik, hanem a hordalék is. A Maroson Klárafalvánál ez nagyon látványos. Aki ismeri azt a részt, bemehet a folyó közepére, a víz a térdéig ér – de megállni nem tud, mert folyamatosan mossa a víz a talpa alól a hordalékot. Nagymarosnál tényleg olyan a Duna, mint a Maros, csak nagyban. Többször végigmentem hajóval a Dunán, és a felső szakaszon ugyanolyan helyeket láttam, mint nálunk, a Maroson. Térdig érne a víz középen, ha meg lehetne benne állni. Nagyon erős a sodrása, ott még köveket sodor.
A Duna osztrák szakaszán mérték, hogy a kavicshordalékba engedett jeladó évente 3 kilométert halad. Ez a hordalék dűnékben vándorol a mederben. A duzzasztók a vizet átengedik, a kavicsot azonban nem, így lejjebb a folyó egyre mélyebbre vájja magát. A 2014-ben készült A Duna, Európa gyöngyszeme című dokumentumfilmben látható, hogy Ausztriában nagy mennyiségű kavicsot markolnak ki a mederből a duzzasztók fölött, elszállítják és beleborítják a folyóba lejjebb. Így próbálják lassítani a mélyülést. Ez a munka folyamatos, sohasem fog véget érni.
Ott is ott vannak a jelölő fajok. Ebből a szempontból érdemes megnézni Budapest vizeit is a Dunánál: jó néhány patak medrét kikövezték, hogy szép legyen, egyenes. Csodálatos módon mégsem tették tönkre ezzel, mert az élővilág megtalálta a helyét abban a környezetben. Nagyon értékes, védett fajok élnek a kikövezett, ronda medrekben. Felföldy Lajos (botanikus, hidrobiológus, 1920–2016) mondta, hogy a természetben nincsen jó vagy rossz, csak más. A hatvanas évekig a Duna gázlóit, ahol sekélyebb a víz, nálunk is kotorták a könnyebb hajózhatóság érdekében. Ez nemzetközi közlekedési útvonal, államközi egyezmények szabályozzák, nemcsak a víz minőségét, hanem a meder állapotát is. A kotrás olyan munka, mint az útfenntartás: ha kátyú keletkezik, betömik, hogy járható legyen. Ez egy folyamat, amelyhez hozzá lehet szokni.
MN: Az rendben van, hogy a hajókhoz alakítják a folyó medrét? Ennek nem fordítva kellene történnie?
SZE: Ez, hogy kisebb hajókat kellene használni, jópofa zöld ötlet. Az a baj vele, hogy aki felveti, nem vesz tudomást a rendszerről, amelybe beleképzeli. A Dunán megvan az az uszályméret, amellyel úgy lehet dolgozni, hogy tényleg megérje a vízi szállítást választani bizonyos áruk esetében, és ne a közútit. Lehet tudni, ehhez mekkora vízre, milyen mély mederre van szükség. És ha kisebb a víz, a hajót működtető társaság nem kisebb hajót készíttet, hanem kevesebb rakományt pakol föl, nem terheli meg annyira. A Duna – bármennyire is nem tetszik – ipari folyó.
MN: Ez mit jelent?
SZE: Aki túrázott már a Dunán, aludt sátorban a partján, tudja. Folyamatosan jönnek-mennek rajta az uszályok, éjjel is, kis és nagy vízben is, régóta. Ennek a szállításnak a nagy részét nem hazai cégek végzik. A folyó hasznot hoz, nemcsak ezzel, hanem a turizmus révén is, a vizéből ivóvíz lesz, ipari hűtővíz, és haszonként, vagy legalábbis értékként tartjuk számon az állatvilágot is. Nemrég dolgoztunk a Körösökön, Romániában, ahol több mint ezer tározó működik, ahogy a Maroson is sok. Folyik az emberi tevékenység, folyik a víz, lenn a hordalék is halad, és közben a Kárpát-medence is változik. Satuban vagyunk: összenyomódunk, bizonyos területek süllyednek, mások emelkednek, és ennek következtében a folyók is elmozdulnak.
A Duna is másfelé folyt, egy időben Szeged magasságában találkozott a Tiszával. Ez a változás geológiai léptékben zajlik, csak néha látványos. Van olyan mozgás, amit mi is érzékelünk. Tavaly például a Tiszán a híres ányási naturista stranddal szembeni homokpad, ahol sokan sátoroztak, besuvadt. Eltűnt. Szerencse, hogy nem volt rajta épp senki. A Tiszán például mentek kisebb, Z uszályok, de a Tisza szerencsére nem lett ipari folyó. Vannak rajta duzzasztók, a tiszalöki, a kiskörei, a Vajdaságban a becsei, de a csongrádi nem épült meg. A duzzasztás hatása tehát nem érződik az egész folyón, Csongrád fölött, és még Szolnok fölött is megvannak a libaszigetek, ahol nyáron szintén térdig ér a víz. Gyönyörű helyek.
MN: A Dunán viszont jönnek a kotrógépek, anélkül, hogy bárkit, aki hozzáértő vagy érdekelt, tisztességesen megkérdeznének arról, jól van-e ez – ezt lehetett hinni a hírek alapján. Ez tényleg így megy?
SZE: Az interjúra készülve még egyszer átnéztem az ezzel kapcsolatos írásokat. Egyértelmű jogszabályok határozzák meg, hogy mire kell vigyázni, ott a természetvédelmi törvény, világosak a Natura 2000-es területekre vonatkozó szabályok. Még szép, hogy hatástanulmány-köteles az egész beruházás. Nagy munkát végeztek, akik dolgoztak rajta, mindent fölvetettek, ami csak szóba kerülhet. Kritikára mindig szükség lesz, és az is természetes, hogy a WWF (World Wide Fund for Nature), amely tiltakozik, megpróbálja mozgósítani az embereket. Leegyszerűsíti az egészet, politikát csinál belőle: itt kotorni fognak, tönkreteszik az élőhelyeket. Ez így túl egyszerű, mintha tényleg nem várhatnánk el az emberektől, hogy négy gépelt oldalnál hosszabb szöveget elolvassanak. Az ilyen leegyszerűsítő politika lepöcköli az asztalról azt a szakértelmet, munkát, amit ebbe jó szándékú, a szakmájukhoz értő emberek beletettek. Ilyen helyzetek nyilván nem csak nálunk fordulnak elő.
Folyamatban van a Duna magyarországi szakaszának hajózhatóságát javító projekt környezeti hatásvizsgálata. Ha a beavatkozásokat végrehajtják, akkor az év nagy részében akadálytalanul haladhatnak Európa legfontosabb víziútján a többezer tonnás teherhajók és a hatalmas szállodahajók. A WWF Magyarország legújabb tanulmányáról a greenfo podcastjában Dedák Dalma környezetpolitikai szakértővel Sarkadi Péter beszélgetett.
Olvasom, hogy Németországban felvetődött, jogi szempontból, hogy ha már a horgászat hosszú ideje létező sport, tiltsák meg, hogy a horoggal kifogott halat visszaengedje a horgász: ha kifogja, legyen kötelező elvinnie, és kész. Ez azzal járna, hogy védett ritkaságok és méreten aluli halak sem kerülnének vissza a vízbe, ami kárt okozna, nagyobbat, mint a horoggal ütött, de begyógyuló seb. Abban szerencsére könnyen megegyezünk, hogy a szemét nem csak a szépérzékünket zavarja, tényleg árt is a víznek. Érdemes megnézni Ljasuk Dmitrij filmjeit a Tisza-tóról, arról, miért fontos összegyűjteni a szemetet, aztán látni az ukrajnai, rahói szeméttelepet, amely mellett a teherautó is eltörpül, látni, ahogy dúrogatják befelé a Tiszába a műanyagot, ahogy ez a Marosnál is megtörtént, Romániában. Olajbontó organizmusok vannak, de a PET-palackkal nem tud mit kezdeni a természet. Nincs más megoldás, mint leállítani a műanyagpalack-gyártást. Ha pedig a medret szeretnénk óvni, a tengerre készült kis jachtokat érdemes megnézni a Tiszán, ahová nem valók, látványnak sem a méretük miatt, és mert az a teherhajókénál is nagyobb hullámzás, amit keltenek, ha végigdöngetnek a folyón, nagyon intenzív parteróziót okoz.
MN: Milyen most a vizeink állapota a hétköznapi fogalmaink szerint?
SZE: Az ezredfordulón – leírták – naponta 2,3 millió köbméter szennyvíz került a folyóinkba. Olyan is volt a víz minősége. Azóta látványos javulás következett be. A Balaton például bizonyos időszakokban oligotrofikus lett (a benne lévő élőlények, mikroorganizmusok számára kevés a tápanyag, és szerves anyag is lassan képződik benne fotoszintézis útján). Azért ez a változás is új problémákat vet fel. Egy oligotrofikus víznek például szinte semmilyen halmegtartó képessége nincs, hiszen nincs benne kaja. Mégis az a cél, hogy sok hal éljen a Balatonban, a horgászat érdekében. Így most a Balaton félig-meddig úgy működik, mint egy akvárium: folyamatosan teszik bele és veszik ki belőle a halakat.
MN: A Duna, Európa gyöngyszeme című filmben a narrátor azt mondja a Dunára, hogy már nem is folyó, csak gátak közé szorított víz. A bős-nagymarosi vízlépcső után például hatvan kilométeren át nyílegyenesen halad a meder. Ez így fog maradni?
SZE: A természetes állapot nem egyenes, a folyó mindig mellékágazik, meanderezik, ha teheti. Ausztriában megpróbálnak egy-két szakaszt visszaállítani a természetes állapotába. Amíg a pénzhez való viszonyunk olyan, amilyen, addig lehetnek ilyen helyreállított szakaszok, de olyanok is lesznek, mint a bős-nagymarosi vízlépcsőnél, a kettő együtt lesz jelen. Nálunk az ártéri gazdálkodás helyreállítása ilyen vágyott állapot. Meg lehet mutatni, hogyan éltünk együtt másféleképpen a természettel, amikor nem az extra jövedelem számított. Más világ, minden tekintetben. Bitó János halászmester, akinek a Kárász utca végén, a Vasalóház helyén volt csárdája – Budapestről is jártak hozzá halat enni, éjszaka mulatni az emberek – Az én kiskirályságom című könyvében írja, hogy halhasítók dolgoztak végig a Tisza mellett. Szelték, sózták, szárították, préselték, Pozsonyba, Bécsbe vitték a piacokra a tiszai halat. Ilyen árut most mifelénk nem, de tengerparti települések boltjaiban lehet látni. Móra Ferenc piaci sulyomárusokról ír, akik úgy kínálták ezt a vízből származó ételt, mint másutt a gesztenyét.
MN: Az ártéri gazdálkodás egy pillanat, ha a folyó életével számolunk, és nem a mi történelmünk léptékével. Mi mindig szeretnénk megőrizni egyfajta állapotát a természetnek. Ez védhető hozzáállás?
SZE: Jó, hogy most már ilyen igényeink is vannak, hogy tiszta legyen a környezetünk, és költünk rá, hogy valamilyen legyen, nem föltétlenül a hasznunk érdekében. Budapest közelében fel szeretnének tölteni olyan vizes élőhelyeket, lápfoltokat, amelyek nagyon diverzek, értékes az élőviláguk. Maguktól el fognak tűnni, ahogyan a tavaknak is az a sorsuk, hogy egy idő után feltöltődnek. Ezt lehet lassítani, például a holtágaknál. A halászok – akiknek most már sajnos nincs helyük az élővizeken –, együtt éltek a vízzel, ritkították a holtágak növényzetét. A víz alatti lebegők, a hinarasok hetven százalékát kiszedték, amivel nagy mennyiségű foszfort, tápanyagot vittek ki a vízből. A parton összerakták, komposztföld lett belőle. Ez nem csak nálunk volt szokás, Portugáliában is láttam. A meghagyott növényzet rizoszférája úgy működött, mint egy mini szennyvíztisztító, és volt frissvíz-utánpótlás. A növényzet kezelésével az üledék feltöltődését lassították, de megállítani nem tudták soha. Ha meg szeretnénk őrizni egy állapotot a változás ellenében, annak is ára van, ahogyan a hajózóút fenntartásának és a profit növelésének. Amikor a vízlépcsők épültek a Dunán, arra talán nem gondoltak, hogy mi lesz a hordalékkal.
Brüsszel kotorna
Harmincegy helyszínen, összesen 52 kilométer hosszan kotrással fogják mélyíteni a Dunát Szob és a déli országhatár között, a könnyebb hajózhatóság érdekében. A terveket március elejéig véleményezhették, akik a majdani munkálatok közelében élnek. A 6,3 millió eurós beruházást 85 százalékban az unió támogatja. Az a cél, hogy az 1300–1600 tonna hordképességű hajók az év 300 napján biztonsággal közlekedhessenek a folyón. A beruházást az EU sürgeti, mert most nem teljesülnek az egyezményekben rögzített hajóút-paraméterek. Az Európai Unió közlekedéspolitikai fehér könyvében elvárásként szerepel, hogy 2030-ra a 300 kilométernél hosszabb távolságú közúti árufuvarozás 30 százalékát, 2050-re pedig 50 százalékát nem közúton, hanem vasúton vagy vízen kell lebonyolítani.
