A rovat kizárólagos támogatója
Forrás: 24.hu

Kissé forró az idei nyár? Azért próbálja meg kiélvezni, mert alighanem ez a leghűvösebb a hátralévő életében. Alig kezdte el valóban éreztetni hatásait a klímaváltozás, az emberek elkezdtek rá odafigyelni. Bár kutatók és tudósok évtizedek óta kongatják a vészharangot, nem figyeltünk rájuk. De nem kizárólag a saját hibánkból.

Harminc évvel ezelőtt, egy kora őszi napon E. Bruce Harrison felállt egy teremben, melyet amerikai üzletemberek, az olaj-, a szén-, az autó-, az acél-, és a közműipar, valamint a vasút nagyágyúi töltöttek meg. A PR-guru Harrison élete egyik legfontosabb és leghatásosabb beszédét mondta el, hogy cége megkaphasson egy évi félmillió dollárt (a pénz mai értékén számolva nagyjából évi 400 millió forintot) érő szerződést. Harrison egy GCC (Global Climate Coalition – Globális Klímakoalíció) nevű szervezet képviselői előtt szólalt fel. A GCC-t három évvel korábban, 1989-ben alapították a legszennyezőbb vállalatok, hogy információkat cseréljenek a tudósok szerint egyre fenyegetőbb klímaváltozásról, és lobbierejükkel megakadályozzák a káros anyagok kibocsátásának korlátozását.

A szervezet az első három évben nem sok vizet zavart. Az Egyesült Államok elnöki székében George H. W. Bush texasi olajvállalkozó ült, akinek pontosan ugyanaz volt az álláspontja a klímaváltozással kapcsolatban, mint a GCC-é.

Aztán 1992-ben minden megváltozott.

Júniusban a nemzetközi közösség elfogadott egy klímaváltozás elleni kerettervet, a novemberben megválasztott új elnök, Bill Clinton pedig egy elkötelezett környezetvédőt, Al Gore-t vette maga mellé alelnöknek. Világos volt, hogy az új kormányzat a fosszilis energiahordozók használatának visszaszorítására törekszik majd, ezért a GCC-nek tennie kellett valamit. Nem kisebb célt tűzték ki maguk elé, minthogy gyökeresen megváltoztassák a klímaváltozással kapcsolatos narratívát az Egyesült Államokban és az egész világon, ehhez pedig a legjobb kommunikációs szakemberekre volt szükségük.

Don Rheem és Terry Yoise, akik Harrison csapatának tagjaiként mindketten ott ültek abban a teremben azon az őszi napon, most először szólaltak meg az akkor és az azóta történtekkel kapcsolatban: részletesen meséltek a BBC-nek a briliáns stratégiáról, melynek hatásait ma mindannyian a bőrünkön érezzük.

Rovarirtó, dohány, autók

A GCC szerződés előtt kevesen ismerték E. Bruce Harrison nevét a PR-szakmán kívül. A cégét 1973-ban alapította és több sikeres kampányt is levezényelt a legnagyobb ipari szennyezők javára. Rovarirtók mérgező hatásait vizsgáló kutatások eredményeit támadta, dolgozott dohány-, és autógyárak kampányain. „A szakmája mestere volt” – mondta róla Melissa Aronczyk, aki az utolsó interjút készítette Harrisonnal a férfi 2021-ben bekövetkezett halála előtt.

A GCC tagjainak bemutatott prezentáció előtt Harrison vegyes csapatot állított össze tapasztalatlan kezdőkből és a PR-szakma nagy öregjeiből. Don Rheem fiatal környezetvédelmi újságíró volt. Amikor meghívást kapott Harrison csapatába, úgy érezte, a legjobb helyre kerülhet, hogy az első sorból láthassa, hogyan alakulnak a dolgok az ezredforduló legfontosabb kihívása körül. Harrison pedig Rheem kiterjedt tudományos- és médiakapcsolataira épített.

Terry Yosie az Amerikai Ásványolaj Intézettől érkezett. Emlékszik, hogyan emlékeztette Harrison a közönségét arra, milyen fontos szerepet játszott korábban az autóipari reformok bevezetésének megakadályozásában. Elmagyarázta, hogy ezt részben úgy sikerült elérnie, hogy új keretet adott a problémának. Ugyanezt a taktikát akarta alkalmazni a klímapolitika ellen is.

ipari zóna USA New Jersey iparterület Newark 1965 forrás: Charles Rotkin Corbis VCG Getty Images

A terv az volt, hogy megkérdőjelezik a tudományos tényeket, meggyőzik az embereket, hogy a kutatók eredményei és jóslatai nem elég pontosak, miközben elmagyarázzák nekik, hogy a politikusoknak a környezetvédelem mellett más fontos dolgokra is oda kell figyelniük, például az amerikai munkahelyekre, a kereskedelmi versenyre és az árakra. A terv megvalósításához óriási médiakampányt szerveztek, melynek hirdetések és fizetett véleménycikkek ugyanúgy részei voltak, mint a jó kapcsolatok kialakítása az újságírókkal. „Rengeteg újságírónak kellett cikkeket írnia a klímaváltozásról és sokan szenvedtek közülük a téma komplexitása miatt. Háttereket írtam nekik, hogy meggyorsíthassák a munkájukat” – mondja Rheem.

A GCC anyagai, a levelek, a fényes brossúrák és a havi hírlevelek mind a tudományos eredmények bizonytalanságáról szóltak. Ezek hatására terjedni kezdett a vélemény, mely szerint nem bizonyítható egyértelműen, hogy a globális felmelegedést az ember által kibocsátott, üvegházhatású gázok okozzák, lehetséges, hogy természetes jelenség.

A bizonytalanság narratívája

Csak az első évben ötszáz alkalommal használták a GCC narratíváját az amerikai médiában. Harrison összegyűjtötte az eredményeket és 1993 augusztusában újabb találkozóra hívta a GCC képviselőit. A tudomány bizonytalanságának narratívája működött. Néhányan a kongresszusban felfüggesztették a klímaváltozással kapcsolatos kezdeményezések támogatását, a vészharangokat kongató tudósok és aktivisták pedig aggódni kezdtek, mert jelentős területeket veszítettek a kommunikációs térben – emlékszik vissza Terry Yosie.

Harrison úgy érezte, elérkezett az ideje a külsős támogatók bevonásának, hiszen: a tudósok, a közgazdászok, az akadémikusok és más szakértők hitelesebbek a média és a közvélemény szemében, mint az iparági szereplők.

Míg a tudósok és kutatók túlnyomó többsége egyetértett abban, hogy az emberi tevékenység okozta klímaváltozás valódi és jelentős probléma, ami azonnali beavatkozást igényel, volt egy kisebbség, amelyik szerint a többiek bőven eltúlozzák a problémát, pánikra, pláne meggondolatlan gazdasági lépésekre semmi ok.

Don Rheem feladata volt, hogy megkeresse utóbbiakat és minél jobban felhangosítsa a „mainstream” tudósokétól eltérő véleményüket. A GCC nagyjából 1500 dollár körüli összegeket fizetett nekik egy-egy klímaszkeptikus cikk megírásáért, vagy előadás megtartásáért.

Rheem később médiaturnékat is szervezett nekik, melyek keretében kisebb, helyi tévécsatornákon és rádióadókon szerepeltek. Hozzáteszi: egyáltalán nem kellett küzdenie azért, hogy teret adjon ezeknek a szakértőknek, a média kifejezetten kereste a szkeptikus, vitákat generáló hangokat.

Amikor elfogultsággal vádolták őket, a GCC által fizetett szakértők hevesen tagadták, hogy a pénznek bármi köze lenne az általuk hangoztatott állásponthoz. Azzal védekeztek, hogy azért támadják őket, mert a véleményük eltér attól, amit a többség helyesnek tart. A környezetvédők és a tudósok, akik pontosan látták a veszélyeket, nem igazán tudták, hogyan reagáljanak az ellenük indított, kiválóan szervezett kampányra.

A Globális Klímakoalíció mindenütt elvetette a kételkedés magjait, folyton ködösítettek. A környezetvédőknek fogalmuk sem volt arról, mivel állnak szemben. A nagy fosszilis energia-vállalatoknak dolgozó PR-ügynökségek zsenialitása abból állt, hogy tudták, az igazságnak semmi köze ahhoz, ki nyeri meg a vitát. Ha valamit elégszer mondasz el, az emberek hinni fognak benne – mondja John Passacantando, a Wall Street-i brókerből lett környezetvédő-aktivista, a Greenpeace USA korábbi igazgatója.

John Passacantando, a Wall Street-i brókerből lett környezetvédő-aktivista, a Greenpeace USA korábbi igazgatója. Marvin Joseph The Washington Post / Getty Imades

Kihátrálás Kiotóból

E. Bruce Harrison stratégiája működött: egy 1997-es Gallup-felmérés arra az eredményre jutott, hogy az amerikaiak 44 százaléka gondolta úgy, hogy a tudomány megosztott a klímaváltozással kapcsolatban. Az amerikai politikusok nem akartak szembe menni a közvéleménnyel. Ez volt az alap, melyre építve a legszennyezőbb iparágak lobbistáinak sikerült elérniük, hogy az Egyesült Államok ne ratifikálja az üvegházhatású gázok kibocsátásának visszafogásáról szóló kiotói egyezményt 1997 decemberében.

Melissa Aronczyk úgy gondolja, Harrison büszke volt magára. Pontosan tudta, milyen fontos szerepe volt abban, ahogy a klímaváltozással kapcsolatos közbeszéd alakult Amerikában. Harrison 1997-ben eladta a cégét. Nem sokkal később Don Rheem felmondott, úgy érezte, a PR-szakma mégsem a legmegfelelőbb karrierút számára. Terry Yosie hosszú ideig maradt még a vállalatnál és több környezetvédelemmel kapcsolatos projekten dolgozott.

A GCC 2001-re széthullott: néhány tagnak kezdett egyre kellemetlenebbé válni az, amit a szervezet keményvonalasai képviseltek. A módszereik, a taktikáik és a kételkedés üzenete azonban túlélték megalkotóikat. Három évtizeddel később mind érezzük a következményeket.

Al Gore, az Egyesült Államok volt alelnöke azt mondja, amit a GCC és a szervezetnek dolgozók tettek, felér egy háborús bűncselekménnyel.

Ez volt a legsúlyosabb bűncselekmény, amit a második világháború utáni korszakban elkövettek a világon. A következményei annak, amit tettek, szinte elképzelhetetlenek.

Don Rheem azt mondja, nehéz válaszolni arra a kérdésre, hogy a mai fejével bármit is másképp csinálna-e. Érez némi szomorúságot, amiért azóta sem történt túl sok dolog a klímaváltozás megfékezéséért. Ugyanakkor továbbra is állítja, hogy az 1990-es években nem volt olyan tudományos konszenzus a globális felmelegedéssel kapcsolatban, ami drasztikus lépések megtételét indokolta volna. Ráadásul úgy látja, hogy utóbbi évtizedek klímaügyi tétlenségéért inkább a fejlődő országok, különösen Kína és Oroszország felelősek, nem pedig az amerikai ipar.

Könnyű egy olyan összeesküvés-elméletet gyártani, ami szerint az ipar ártószándékú intrikája állította meg a haladást, de én nem így látom. Akkoriban nagyon fiatal és kíváncsi voltam. Csináltam-e volna bármit másképp, ha tudtam volna mindazt, amit most tudok? Talán. Valószínűleg.

hirdetés
hirdetés

Bambulás helyett tájékoztottság. Iratkozz fel hírlevelünkre!

Feliratkozás

Kapcsolódó hírek