A járvány miatt mindent felülmúló halálozási ráta jellemezte a kora újkort. Augsburgban, ahol a 16. században a birodalmi gyűléseket tartották, pestisjárvány dúlt 1519-től 1521-ig, 1533-ban, 1543-ban, 1562-ben, 1572-ben, 1586-ban, 1592-ben, 1602-ben és 1613-ban. Ám ezek a krízisek szinte eltörpültek az 1628-as és az 1632-től 1634-ig tartó járvány mellett, amelynek az augsburgi lakosságnak csaknem fele áldozatul esett. Minthogy a harmincéves háború folytán egyszersmind az augsburgi kelme felvevőpiaca is megszűnt, ezt a veszteséget a sváb metropolisz soha többé nem tudta kiheverni, és kisvárosi szintre süllyedt.
A mortalitási kríziseket némi időeltolódással valamennyi európai városban megtaláljuk. Az adatokat nézve úgy tűnik, hogy a halálozási arány
a 16. század második és a 17. század első felében nagyobb volt, mint azt megelőzően vagy későbben. Itáliában 1575 és 1577 között okozott a pestis különösen nagy veszteségeket. Az első megbetegedések és elhalálozások nyáron léptek fel, majd a téli hónapokban a járvány a szokásának megfelelően visszahúzódott. A következő év márciusában azután újra fellángolt, és a nyár és az ősz folyamán teljes erővel dúlt. Milánóban, ahol a pestis 16 ezer halálos áldozatot, a lakosság mintegy egytizedét követelte, Carlo Borromäo püspök pestiskórházat alapított. Velencében a mintegy 160 ezer főt számláló lakosságnak egyharmada halt meg a járványban. A közélet megszűnt, az iskolákat bezárták, a sírásóknak és a ravatalozó asszonyoknak figyelmeztetésként csengettyűket kellett a lábukon viselniük. Az 1348 óta huszonhatszor fellángoló járványnak ez volt a legszörnyűbb időszaka.
Amikor a pestis újra eltűnt, a város Szűz Mária iránti hálája jeléül Andrea Palladio híres építőmestert (1508-1580) bízta meg a hatalmas Santa Maria della Salute templom megépítésével. A mortalitási kríziseket nem egyedül a pestis okozta. Gyakran más betegségekkel karöltve léptek fel, mivel az emberek meggyengült fizikai állapotuk következtében fogékonnyá váltak a betegségekre. Európában a következő betegségek voltak jellemzőek: a kiütéses vagy flekktífusz (Typhus exanthemicus, ‘klasszikus tífuszként’ vagy ‘magyar lázként’ is ismert), amely az embereket a fájdalomtól az őrületbe kergette, a himlő (‘hólyaghimlő’, ‘bárányhimlő’), amely főként a gyerekekre nézve volt veszélyes, a halálos kimenetelű hasmenés, a ‘vérhas‘ (Dysenteria), de a kanyaró, a skarlát és az influenza is. Ez utóbbi, éppen változékonysága miatt egészen különböző neveken bukkant fel (angol izzadás, spanyol kór, cseh báránypestis, catharrus epidemicus) – gyakran köhögéssel vagy szamárköhögéssel (la coqueluche) együtt – és a felvilágosodás évszázadáig általában ezt nevezték ‘új betegségnek’ (‘új mocsárláznak’). Csak a 18. század világméretű influenzajárványainak tapasztalatai és az orvosi tudományos társaságok és szakfolyóiratok alapítása után tudták a betegséget diagnosztizálni és névvel ellátni. Ennek megfelelően orvosi elnevezése az ‘influenza’, népi elnevezése pedig a náthaláz (la grippe) lett. Az 1632 és 1635 közötti katasztrofális mortalitási krízis idején a rossz termés és a háború következményeként először Németországban tört ki éhínség. Aztán jött a vérhas, a tífusz, majd a pestis.
Forrás: Wolfgang Behringer: A klíma kultúrtörténete – a jégkorszaktól a globális felmelegedésig. Corvina Kiadó, Budapest. Második kiadás, 2017.
Kép: Luigi Sabatelli: A pestis Firenzében 1348-ban, illusztráció.
Kapcsolódó anyagok:
A fekete halál 1346 és 1352 között
A környezet változása – Az egész világra kiterjedő gleccsernövekedés és fokozódó szárazság
Globális lehűlés: A kis jégkorszak
A globális lehűlés lehetséges okai
Az éhínség vége és az európai fejlett kultúra felvirágzása
