A rovat kizárólagos támogatója

…a klímaváltozással kapcsolatos bizakodás. Ami nekünk egy fél emberöltő, a Földnek vagy a bioszférának egy pillanat. Fel se fogjuk, milyen gyorsan, milyen sokat kellene tennünk!

Két hete áll a bál „zöld körökben”, hogy ebben az – immár két hetes – interjúban pontosan mekkora túlzások, pontatlanságok, nagyotmondások hangzottak el a korunk ökológiai válságaival és az emberiség közeli jövőjével kapcsolatban. Több helyről hallottuk, hogy már válaszcikkek is készülnek, azonban mielőtt ezek tömegesen megjelennének (?), gondolkodjunk el azon, hogy miért lehet szükség egy ilyen vitára, mi lehet egy ilyen vitának a célja és kimenete!

Ez a cikk és a hozzá kapcsolódó beszélgetés a hazai nyilvánosságban tapasztalható több évtizedes lemaradásra és kamuzásra is rávilágít. A Limits to Growth-t („A növekedés határai”-t) idén 50 éve adták ki. A hazai zöldmozgalom gyökerei időben körülbelül hasonló mélységbe nyúlnak vissza; ehhez képest a jelentősebb olvasótáborral bíró hazai hírportálok két-három éve döntöttek úgy, hogy egyáltalán foglalkoznak a témával (Zöld IndexZöld HVG, stb.), persze ennek nagy része is valamiféle „diffúz zöldbulvár”, de legalább valamicske. Ám az érdemi cikkek java érzelmileg – sokszor az ennél már súlyosabb tartalom mellett is – még ma is csak ott tart, hogy „hát, bizony, tényleg lehet valami ebben a klímaváltozásban, meg a természet sincs jó bőrben, és ebből lehetnek még gondok, de egy pici odafigyeléssel azért el lehet kerülni a nagy megrázkódtatásokat”. Aztán, hogy helyreálljon a rend, gyorsan bedobnak egy olyasmi szalagcímet egy soha nem látott téli-tavaszi aszály közepette, hogy „szerdától véget ér a jó idő, jönnek az esők”.

Szóval, itt van végre egy, a helyzet drámaiságát és a közép-hosszútáv kilátástalanságát kellő őszinteséggel felvázoló írás, ami nagyot megy. Erre mi történik? Mindenki előveszi a tűreszelőt és a nagyítót, és keresi a hibákat a részletekben: nem is 10 év, hanem 13 (sőt: nem is –5, hanem –1). Ebben a hangulatban íródott például relatíve gyorsan egy válaszcikk a szkeptikusblogon, ami nagyon jó hogy lett, de a Gelencsér által felvázolt, egymásba oltott nagy rendszerekre, késleltetett hatásokra és öngerjesztő visszacsatolásokra nem megfelelő ellenérv a repohár meg a vegyél vissza, kisöreg program (amelyek persze nagyon jó kezdeményezések, mi is támogatjuk őket, és támogatjuk mindazokat, akik részt vesznek bennük, de az emberiség kismillió változatos súlyosságú, szükséges eszközéből csak két kisebbfajta).

Aztán bő két hét múlva (e cikk írása közben) kijött „egy (vagy a) nagy válaszcikk” is – mondhatjuk, a szakma krémjétől. Ez a cikk a tudományos mélységek szintjén átgondoltan és szakmai szemmel jól láthatóan osztja aggályainkat, ezért egyrészt nem megy bele túlzottan a számszerű adatok körül lejátszható adok-kapokba (az így vagy úgy támadható adatok körét tekintve tényleg brilliáns mértéktartással), másrészt igyekszik hangsúlyozni, hogy tényleg drámai a helyzet, azonban van ok optimizmusra, ha
egyszerre
azonnal
mindenki
változtat

a hozzáállásán, és megfelelőek a stratégiák is. Már csak az a kérdés – érezhetnénk –, hogy ezt milyen eszközzel lehet ezt elérni. Van higgadt módja ennek? Merthogy a kikezdhetetlen tudományos megalapozottság és az olvasóközönség jószándékú noszogatása mellett is erős a gyanúnk, hogy a nagy válaszcikk az átlagember számára újra csak azt közvetíti, hogy
huhh, van még időnk.

Csakhogy nincs. A problémák hatékony kezeléséhez muszáj tisztában lenni azok természetrajzával. Ehhez nyújt támpontot Dennis Meadows, a Limits to Growth egyik szerzője, aki épp idén nyolcvan éves, és még mindig keresi a módját, hogy miként tud átmenni az ötven évvel ezelőtt kristálytisztán megfogalmazott üzenet.

Ami nekünk egy fél emberöltő, a Földnek vagy a bioszférának egy pillanat. Fel se fogjuk, milyen gyorsan, milyen sokat kellene tennünk!

Az egyik állítás azt mondja, hogy a Titanic egy jéghegy felé halad (tulajdonképpen már neki is ment), és már rég senki nincs a kormánynál, a másik meg azt, hogy a 42-es kabinban nagyon tartalmas és előremutató beszélgetések zajlanak „hogyan kerüljük ki a jéghegyeket” témakörben. Mindkettő igaz, de nincs lényegi összefüggés. Még akkor sem, ha a 42-es kabinban ott vannak páran olyanok, akik tényleg tudják, hogy hogyan kerülhetnénk (kerülhettük volna) ki a jéghegyet. A becsapódás – geológiai vagy evolúciós időskálán egy szempillantás, de emberi időérzékünk számára mint egy kimerevített pillanat – már év(tized)ek óta zajlik. Fékezni és felkészülni lehetne, és ezt kellene minden erővel kikényszeríteni.

Mondjuk, a diskurzus ezek után szólhatna valóban arról, hogy hogy vetjük be „minden eszközünket” (lásd Sétáló Budapest kontra az a langyzöld valami, amit most a város élén láthatunk) és arról, hogy igenis van némi indokoltság abban, hogy úgy érezzük magunkat, mint a mérgezett egér.

 krallattila

hirdetés
hirdetés

Bambulás helyett tájékoztottság. Iratkozz fel hírlevelünkre!

Feliratkozás

Kapcsolódó hírek