A szén után a kőolaj volt a másik fosszilis energiahordozó, amit kitermeltek. Már az ókor óta használták a némelyütt természetes módon felszínre törő kőolajat, görögül petróleumot különböző célokra. Az ókori Mezopotámiában hajószigetelésre, Kínában világításra szolgált, a középkorban gyógyszerreceptek alkotóelemeként, Bukarestben pedig 1857-ben utcai világításra használták. Két évvel később, 1859-ben Edwin Laurentine Drake (1819-1880) amerikai gyáros végezte a pennsylvaniai Titusville-ben az első gazdaságilag jelentősnek számító olajfúrást, ami az első olajlázhoz vezetett, és elindította a kőolaj ipari hasznosítását. A világításhoz használt elektromosság elterjedésével már az 1890-es években csökkenni kezdett a jelentősége, de ekkor egy új felhasználási cél adódott: a kőolaj benzinné finomítása.
Azáltal, hogy Nikolaus Otto (1832-1891) feltalálta a belsőégésű motort, tartós kereslet támadt a kőolaj iránt. A belsőégésű motorok fokozatosan kiszorították a régimódi gőzmotorokat, amihez nem utolsó sorban az is hozzájárult, hogy az 1880-as évek végén Gottlieb Daimler (1834-1900) és Carl Benz (1844-1929) feltalálta az automobilt. Az autók tömeggyártása 1908-ban kezdődött, Henry Ford Tin Lizzyjével. A futószalagos gyártás bevezetése után ebből a modellből 1927-ig nem kevesebb, mint 15 millió darabot gyártottak. Az Amerikai Egyesült Államokban, a világ vezető kőolajtermelő országában a 20. század első felében több gépkocsi közlekedett, mint a világ összes többi országában együttvéve. Európában számos vállalkozó fogott bele az autógyártásba, de együtt sem érték el a Ford által gyártott darabszámot. A Tin Lizzy vezető szerepe csak egy fél évszázaddal később, 1972-ben szűnt meg, amikor is a VW bogár vette át a stafétát.
Az 1950-es évek mint korszakhatár
Ahogyan a legyártott gépkocsik számából láthatjuk, az üzemanyag-felhasználás a 20. században csak lassan növekedett. Minőségi ugrásra az 1950-es években került sor, amikor a kőolaj elsődleges fosszilis energiahordozóként felváltotta a szenet. Sok jel utal erre, például az olajtankok űrtartalmának változása. Az 1930-as évek óta megsokszorozódott nemcsak a tankhajók száma, hanem a tartályhajók kapacitása is, a kezdeti 20 ezer tonnáról a mostani majdnem 400 ezer tonnára. Az ugrásszerűen növekvő energiaigény abból eredt, hogy egyre jobban gyarapodtak a kőolaj felhasználásánk területei. Ezek közé tartozott a petrolkémiai ipar, amelynek műanyagtermékei a háztartásokba és az ipari gyártási folyamatokba is bevonultak.
Az 1950-es években a műanyag kezdte a hagyományos, papírból, fából, üvegből vagy fémből készült csomagolási anyagokat felváltani. Az olajboom okai közé tartozott többek között a fűtőolajgyártás is, minthogy az olaj a II. világháború után egyre inkább kiszorította a szenet. Az olaj előállítása olcsóbb volt, feldolgozása pedig tisztább. Ezen túlmenően a felhasználása is sokrétűbb volt, de fő felhasználási területe továbbra is az üzemanyag-gyártás maradt. A kőolaj hadászati jelentősége az I. világháborúban vált nyilvánvalóvá, amikor elsőként vetettek be gépkocsikat, tankokat és repülőket. Ennek következtében a háború alatt egyre nagyobb érdeke lett az európai nagyhatalmaknak, hogy szétverjék az oszmán-török birodalmat, amelynek területén a Közel-Kelet legnagyobb olajtartalékai feküdtek. Miután a Perzsa-öböl térségében gazdag olajlelőhelyekre bukkantak, az Amerikai Egyesült Államok az 1950-es években olyan rezsimek létrejöttét támogatta Iránban, Irakban, az Arab Emirátusban és Szaúd-Arábiában, amelyek kedveztek az egyesült államokbeli amerikai olajkonszerneknek a kitermelési jogok eladásával. Eközben attól sem riadtak vissza, hogy szabad választásokon hatalomra jutott elnököket buktassanak meg, például Mohammed Mossadeghet (1882-1967, hivatalban 1951-1953), aki megkérdőjelezte az Anglo-Iranian Oil Company (amit később a British Petroleum, BP névre változtattak) kitermelési jogát, és kezdeményezte az olajkitermelés államosítását. Azóta az olajért folytatott harc a 20. század háborúinak állandó tényezője, gondoljunk csak a három öbölhá- borúra és az iraki diktátor, Szaddám Huszein megbuktatására, ami azzal az ürüggyel történt, hogy tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik.
Az 1950-es években vette kezdetét a légi közlekedés fellendülése.
Léteztek ugyan már korábban is civil légitársaságok, mint például az 1920-as években alapított német Lufthansa, de a repülés kezdetben csak egy szűk felső réteg kiváltsága volt. Amikor a repülés az üzleti élet természetes velejárója lett, az árak csökkeni kezdtek, és a repülés a szélesebb rétegek számára is elérhetővé vált.
Az 1970-es években a tömegturizmus elterjedésével ugrásszerűen megnőtt az utasok száma és a megtett távolságok hossza, és bővültek a repülők kapacitásai is. Aránytalanul megnőtt az utasonként számított energiafelhasználás, mivel egy 300 személyes utasszállító olyan sok üzemanyagot használ, mint több tízezer VW bogár.
1860 és 1985 között meghatvanszorozódott az éves energiafelhasználás, de a legnagyobb keresletnövekedésre a 20. század második felében került sor. Jörn Sieglerschmidt mannheimi környezettudós szerint az 1950-es évek az ember és a környezet viszonyában egy új korszak kezdetét jelentették. Néhány évtizedig úgy tűnt, mintha sikerülne felülkerekedni az ökonómia és az ökológia régi kényszerein. Az olcsó energia a települések szaporodásához, az ipari telephelyek szétszóródásához, a fogyasz- tási javakkal való teljes lefedettséghez és a tömeges motorizációnak köszönhetően a sík vidékek elérhetőségéhez vezetett. Christian Pfister ”az ipari társadalomból a fogyasztói társadalomba vezető környezettörténeti korszakváltás”-ról beszél. Csak ekkor kezdték benépesíteni a privát háztartásokat a sok energiát felemésztő fogyasztási eszközök: az elektromos tűzhely és a mosógép, a hűtőszekrény és a kenyérpirító, a fagyasztóláda és a mikrohullámú sütő, a mosogatógép és a porszívó, a villanyvasaló és az villanyfogkefe, a hajszárító és a hajszárító búra, a rádió és a TV, a lemezjátszó, a magnó és a videólejátszó, a komputer, a nyomtató, a scanner – aminek az lett a következménye, hogy minden lakás gépparkká változott. A gépi berendezések a pincébe, a garázsba és a hobby terembe is bejutottak: megjelent a fúró- és a csavarozógép, a lyukvágó fűrész, a fűnyíró, a sövényvágó stb.
Az, hogy minden szobában van kályha, meg egy csomó lámpa, a múlt század elején még ismeretlen volt, s az emberek többsége számára – még ha létezett is már a technika – egészen az 1950-es évekig az is maradt. Az 1973/74-ben bekövetkezett olajválságig nem volt jelentősége a gépekkel és készülékekkel kapcsolatos takarékosságnak. Csak az OPEC-államok sokkoló áremelése után kezdtek komolyan beszélni energiakímélő motorokról, alternatív energiákról, hőszigetelésről stb.
Az olajboom a károsanyag-kibocsátás okozta környezeti problémák robbanásszerű növekedéséhez vezetett.
Hamarosan érzékelhetővé váltak a települések szaporodásának és a környezetszennyezésnek a negatív hatásai. Kezdetben azonban egyáltalán nem számoltak egy sokkal súlyosabb következménnyel: a szén, az olaj és a gáz eltüzelése olyan vegyi elemeket szabadított fel, amelyek évmilliókkal ezelőtt – a földtörténeti karbon kor idején – halmozódtak fel a Föld belsejében. Az energiahordozók nem ásványi anyagok voltak, hanem az egykori élet maradványai, organikus anyagok – vagy ahogy a környezettörténész, Rolf Peter Sieferle szuggesztívan megfogalmazta: a föld alatti erdő Míg a fa égése az aktuális szénkeringésből szabadít fel szenet, amely azután a növények növekedése során újra megkötődik, a fosszilis energiahordozók égése a 300 millió évvel ezelőtt megkötött és a karbonerdők kihalásával a Föld alatt lerakódott szenet szabadítja fel. Ez a pótlólagosan felszabadult szén nem tud az újra kinőtt erdőben megkötődni, hanem különféle összetételekben, például CO2, azaz szén-dioxid nyomgáz formájában az atmoszférában gyülemlik fel. Az 1950-es évek óta tapasztaljuk a szén- dioxid, a metán (CH4) és a nitrogén-oxidok erőteljes felhalmozódását az atmoszférában. A fluor-klór szénhidrogén termelése csak az 1950-es években kezdődött. Mivel a nyomgázok hozzájárulnak a Föld atmoszférájának felmelegedéséhez, üvegházhatású gázoknak nevezik őket.
Forrás: Wolfgang Behringer: A klíma kultúrtörténete – a jégkorszaktól a globális felmelegedésig. Corvina Kiadó, Budapest. Második kiadás, 2017.
Nyitókép: Olajkút Texasban 2024 júniusában.
