A rovat kizárólagos támogatója

Az Európai Unió Víz Keretirányelve értelmében a következő 6 évre újra el kell készíteni a vízgyűjtők kezelésének terveit (korábban tévesen fordítva: „vízgyűjtő-gazdálkodási tervezés”), s kiindulási pontként meghatározni a „Jelentős vízgazdálkodási kérdések”-et.
Tanulmányozva az állami vízügyi szervezet erre a célra rendszeresített honlapján található dokumentumokat, célszerűbbnek látszik annak véleményezése helyett egy önálló, átfogó helyzetfeltárást készíteni Hazánk vízgazdálkodásának problémáiról, azok ok-okozati összefüggéseiről.

A problémák gyökere

A vízügyi intézményrendszer egy tüneti jellegű probléma, a „túl sok víz” kezelésére jött létre mintegy 150 éve azt követően, hogy – részben tudatos tájátalakítás, részben azt követő társadalmi folyamatok eredményeképpen – vízfolyásaink elveszítették ártereik jelentős részét, a velük együttműködő gazdálkodási formákat pedig felváltották az elöntést nem tűrő szántóföldi kultúrák.
A hamarosan jelentkező árvíz-katasztrófa (lásd pl: szegedi árvíz) elleni védekezésként nem területek visszaadásával, hanem hosszirányú gátépítéssel, pl. a folyók nagyvízi víztömegének „hullámtérbe” szorításával válaszoltak. Mivel úgy tűnt, a Kárpát-medencében rendelkezésre álló víz bőségesen elegendő, ezért egész szakma jött létre a víz tengerek irányába történő levezetésére, sőt ez a szemlélet beépült más mérnöki szakmákba, pl. az útépítésbe, növénytermesztésbe is.

Egy évszázad kellett ahhoz, hogy kiderüljön: a víznek létfontosságú szerepe van a környezeti feltételek kiegyensúlyozásában, pl. a hőmérsékleti szélsőségek enyhítésében(lásd pl. Kravcik és mtsai: Vízzel a klíma helyreállításáért,, valamint, hogy ha rendre kivezetjük az éppen pozitív irányú kilengéskor jelentkező „víztöbblet”-et, az a vízmennyiség nem fog visszatérni az óceánokból (mivel természetes körülmények között a Kis (vagy táji) Vízkörben kell részt vennie), s így az aszályos periódusok vízhiánya egyre növekszik. A szélsőségek növekedésével az árvízi és aszálykatasztrófák mértéke is növekszik, ebből azonban hajlamosak vagyunk csak az árvizet észre venni, csak ezt tekinteni „vízügyi” kérdésnek.
Az új vízgyűjtő-kezelési tervet (terveket) véleményünk szerint a vonatkozó jogszabályok módosításával együtt kell elkészíteni. Értelmetlen ugyanis az a gyakorlat, hogy új néven ugyanazt csináljuk, mint eddig, és ettől várjuk a tevékenységünk okozta problémák megoldását. Észre kell venni a lehetőséget az eddigi keretek kitágítására, és az összefüggések újragondolására.

éger bükköséger bükkösEU-s eszköz saját magunkkal szembeni adósságunk rendezéséhez

Vízgazdálkodási és vízminőségi, sőt ökológiai problémák felismerése nyomán az Európai Unió irányelvet alkotott a vízzel kapcsolatos emberi magatartás újraértelmezéséről, vizeink természeti állapotának helyreállításáról, s a vízgyűjtők egészének újratervezéséről.

Ennek az lenne a jelentősége, hogy rendszerében gondolhassuk újra valamely vízgyűjtő terület vízviszonyait, és a levezetés további erőltetése helyett megtalálhassuk azokat a pontokat, ahol – az ökoszisztémákkal (elsősorban az erdővel) együttműködve és az egykori ártereket újból bekapcsolva – vízmegőrzésre nyílik lehetőség, s ennek nyomán újraértelmezhető a vízfolyások menti lakott területek árvízi veszélyeztetettsége is, valamint a teljes vízgyűjtőn (beleértve a medreket és ártereket) megvalósíthatóak a rehabilitáció (értsd: a természetközeli állapot helyreállítása) lépései, a fás növényzet újratelepítésétől a medrek kanyargósságának elősegítéséig.

Ezen eszközök meg is jelentek az 5 évvel ezelőtti tervekben, azonban víztestekre való lefordításuk, gyakorlati bevezetésük – kevés kivételtől eltekintve – nem történt meg, sokkal inkább azt láthatjuk vízfolyásaink mentén járva, hogy ugyanaz maradt a gyakorlat: a part menti növényzet pusztítása, a medrek egyenessé kotrása, élőviláguk rendszeres tönkre tétele. A helyzetet tovább nehezíti megtévesztő kifejezések bevezetése, melyek összemossák a rehabilitációt az eddigi szemlélet további erőltetésével (pl. „jó karba helyezés” és hasonlók).

Tiszaalpári panorámaTiszaalpári panoráma


Javaslataink a vízgyűjtők kezelésének újratervezéséhez

A vízzel való gazdálkodás javításához elsősorban a vízkörforgásra hatást gyakoroló jogszabályok (elsősorban a vízgazdálkodásról, az erdőről, a természet védelméről szóló törvény, valamint a vonatkozó rendeletek) vízmegőrző, ökoszisztéma-helyreállító szemléletű módosításával, s e mellett olyan- kötelező érvényű, tehát legalább rendeletként kihirdetett – vízgyűjtő-kezelési tervek készítésével lehet hozzájárulni, melyek a teljes vízgyűjtő mentén a vízmegőrzés, az ökoszisztémák éltetése, a táji párolgás növelése révén a vízjárás kiegyensúlyozását, egyszersmind a táji vízkörforgás újragerjesztését célozza, s csak az ezek megvalósulása után maradó nagyvizek vonatkozásában igazodik az árvízveszélyhez.
A vízgyűjtők tetején az ágazati jogszabály-módosításoknak a legnagyobb a szerepe, például az erdők mind természetesebb állapota biztosításával, míg lejjebb haladva a vízgyűjtő-kezelési tervek konkrét területre vonatkozó intézkedései válnak meghatározóvá. Itt is fontos azonban, hogy a vízfolyásokra, árterekre vonatkozó előírások igazodjanak az új helyzethez (nem tartható, és teljesen értelmetlen például az az előírás, hogy a vízfolyások partjára nem telepíthető fa, mihelyt értelmes keretbe helyezzük, és a vízgyűjtő ökoszisztémájának természetes működéséből vezetjük le annak használati szabályait.)
A továbbiakban – a víz vízgyűjtőn folytatott útjának jellegzetes szakaszait követve – megkíséreljük felsorolni azokat az alapelveket, melyek mentén kialakítható a vízgyűjtők vízmegőrző szemléletű, a létfeltételeket javító, a katasztrófák elhárítása helyett azok megelőzésére összpontosító használata.

1. Domb- és hegyvidéki források vízgyűjtő területei

E területeken a folyamatos erdőborítás fenntartása biztosíthatja csak egyszerre a források vizének jó minőségét és azok kiegyensúlyozott vízhozamát, valamint így előzhető meg a víz általi talajlemosódás.
2009-től hatályos erdőtörvényünk jelentős lépést tett a tar- és végvágások visszaszorítása érdekében, azonban az új szemléletű üzemmódok (szálaló, átalakító, faanyagtermelést nem szolgáló) tényleges rendszerbe állításához az erdészek oktatásának reformjára, a jogszabályok egyértelműsítésére, és a folyamatos erdőborítás átállását szolgáló gyakorlati technikák (pl. az ún. lékek térbeli tervezésének módszerei) aktívabb terjesztésére van szükség.
Fontos lenne a védett erdők nemzeti parki vagyonkezelésének máig elodázott megvalósítása is.

2. Domb- és hegyvidéki vízfolyásaink és közvetlen környezetük
Jelenleg hatályos jogszabályaink – a vízgyűjtők kezelésére elfogadott tervek és referencia előírások dacára továbbra is – előtérbe helyezik vízfolyásaink művi fenntartását a természetes fás növényzet újratelepítésével szemben. Ez a felfogás mind ökológiailag, mind a vízmegőrzés, a klímajavítás, az erózió gátlás vagy akár a fenntartás szempontjából totális tévedésen alapul.
Természetközeli állapotában ugyanis éppen a fás növényzet – az erdő(sáv) – az, ami megakadályozza a vízfolyás lágyszárúakkal való eltömődését, feliszapolódását, kiegyensúlyozza a vízjárást, párologtatásával javítja a helyi klímát. A vízfolyások és parti sávjuk kezelésre vonatkozó jogszabályokat tehát minél előbb módosítani szükséges, előtérbe helyezve a természetközeli parti fás növényzet helyreállítását és védelmét. E nélkül nem valósítható meg a jó ökológiai állapot, nem tudunk megfelelni a Víz Keretirányelvnek.
A kiegyenesített, sok esetben lebetonozott medrek újra-kanyargósítása, eredeti ártereik lehetőség szerinti bekapcsolása a vízkormányzásba szintén szerepel az 5 éve kihirdetett tervekben. Megvalósulásukhoz azonban határozott állami és/vagy önkormányzati akarat kellene. A konkrét vízfolyásokra vonatkozó, ökológiai szempontú tervezés megvalósulása nélkül országos és alegységi terveink csak az EU kötelezettség kipipálására lesznek alkalmasak, vagy arra sem, ahogy azt eddig is láttuk.
A minden áron való vízelvezetés kényszerének feloldásához ki kell lépnünk a középvízi mederben való gondolkodásból. Mihelyt bekapcsoljuk a teljes völgytalpat (az egykori ártereket) a vízjárásba, szükségtelenné válik egy sor természetpusztító beavatkozás, amit az alsóbb szakaszokon a víz gyorsabb levezetéséért tettünk. Ráadásul megszűnik az a kockázat-áthárítási gyakorlat, amely szerint minden település az alatta lévőkre tolja rá az árvizet (később pedig mindenki aszállyal küzd).
Közös akarattal mindenki számára előnyös megoldások születhetnek, ehhez segítséget nyújt többek között az MSZE 12333-as előszabvány Hegy- és dombvidéki kisvízfolyások jó ökológiai állapotának és potenciáljának kialakítása, valamint megőrzése tárgyában.

belvíz Tiszasziget határában  kép: Szlavkovics Ritabelvíz Tiszasziget határában kép: Szlavkovics Rita

3. Folyóink és árterük
Ma már széles körben ismertek őseink ártéri (fok)gazdálkodásának elvei, melyek szerint a folyók vizét áldásként kell fogadni, és helyet kel biztosítani számára az ártérben, sőt használni kell azt, hogy károkozás helyett javíthassa az élelmiszertermelés feltételeit, mai szemmel pedig a térségi klíma javítása is mind fontosabbá válik.
Sajnálatos, hogy az elmúlt 15 évben e módszer felélesztésének reményteljes folyamata az állami vízügyi ágazat kezei között néhány „vésztározó” területére redukálódott, és céljaiban erősen deformálódott („A Vásárhelyi-terv Továbbfejlesztése” címen).
Meg kell hát kezdeni a valóban többcélú ártéri vízkivezetés és –hasznosítás természetközeli rendszereinek kialakítását valamennyi folyónk mentén, egyszerre szolgálva ezzel a mezőgazdaság, az erdőgazdálkodás, a halászat, természetvédelem, az árvízi biztonság és a térségi klímavédelem céljait.
Az Árvízi Irányelvet a Víz Keretirányelvvel együtt kell alkalmazni, élve a természetközeli rendszerek, a jó ökológiai állapot helyreállításából, az árterek újbóli bekapcsolásából, a vízjárás kiegyensúlyozásából fakadó előnyökkel. Mindezeket figyelembe kell venni a „mértékadó árvízszintek” meghatározásánál, ami lehetővé teszi majd a folyók mentén lejjebb lévő települések számára is a szükségtelen vízelvezetési kényszerhelyzetek feloldását.
Bízunk benne, hogy közösen élni tudunk a vízgyűjtőkezelési tervezés újabb szakaszának lehetőségeivel, és megvalósul vízgyűjtőink, élővizeink és árterük valódi rehabilitációja, amihez felajánljuk – vizes élőhelyek helyreállításában jártas – szakértőink segítségét.

Budapest 2015. március 22, a Víz Világnapja

Védegylet Egyesület
Karakai Tamás

hirdetés
hirdetés
hirdetés

Bambulás helyett tájékoztottság. Iratkozz fel hírlevelünkre!

Feliratkozás

Kapcsolódó hírek