Józsefváros születésnapján díszpolgári címet kapott a 81 éves Matskási István is, aki a Magyar Természettudományi Múzeum főigazgatója volt, 1986 – 2023 között, a Pulszky Társaság tiszteletbeli elnöke. Kiemelkedő kutatója a parazitológiának, számos faj felfedezője, Józsefváros szülötte, és múzeumi, közművelődési szakemberként is egész életében a kerülethez kötődött.
Az ELTE természettudományi karán végzett szakbiológusként, a paraziták, élősködők kutatójaként lett ismert a tudományos világban, miközben karrierje szinte végig a Magyar Természettudományi Múzeumhoz (MTTM) is kötötte.
1965-ben, 23 évesen jöttem a Baross utcai épületbe dolgozni. A Természettudományi Múzeum fontos tudományos kutatóhely is, parazitológiával foglalkoztam a kezdetektől. Néhány évet töltöttem a Magyar Tudományos Akadémiánál (MTA), ott is ezzel foglalkoztam. Még most is a múzeum önkéntese vagyok, nemrég zártam le az általam kezelt gyűjteményt, és folytatom a szakmai munkát.
A híres biokémikus író, Dévényi Tibor a Dr. Ezésez Géza karrierje című pamfletjében viccesen szemlélteti, hogy egy tudós az egész életében képes egyetlen témán dolgozni. Ezésez Géza az egerek szagát kutatta évtizedeken át, és végül arra jutott, a kanegér nem is olyan büdös. Valóban, a kutató nem annyira szélességben, inkább mélységében bővíti az ismereteket, miközben látszólag mindig ugyanazzal foglalkozik.
Múzeumunk egyik szakterülete a taxonómia, rendszertan, aki elkezd itt egy témával foglalkozni, egy életen át folytatja és specialistává válik, sokszor világspecialistává, mert ahhoz a szakterülethez ő ért a világon a legjobban.
Azért az utóbbi évtizedekben az ökológia, etológia, életmód felé történt nyitás következtében egyre többen igyekeznek a szakterületük kapcsolódásait is feltárni. Én még fiatal diplomásként kezdtem ökológiát tanulni attól a pár úttörő tudóstól, aki ezt behozta Magyarországra. Az ökológiai gondolkodást én is továbbadtam azután a tanítás során.
A múzeumban folyó gyűjtésnek, rendszerezésnek a magyar állatfajgazdagság mekkora részét sikerült megfognia?
A paraziták esetében szerintem már 80-90 százalékát, az egysejtű állatoktól a rovarokig. Vírust, baktériumot nem lehet gyűjteni, kipreparálni, az a virológia vagy orvosbiológia szakterülete. Egysejtűeket viszont már lehet gyűjteni, és mikroszkópi preparátumként tárgylemezen, fedőlemez alatt vizsgálni.
Csakhogy ezt kiállításon már nem tudják bemutatni.
Dehogynem! Be tudunk tenni olyan mikroszkópokat, amelyek egy szép nagy képernyőre kivetítik a képet. Ez bevált lehetőség. Vannak olyan múzeumi foglalkozásaink is, ahol mikroszkóppal lehet vizsgálódni, főleg a felső tagozatos és középiskolás korosztály részére. Még azt is megmutatjuk, hogyan kell mikroszkópi preparátumot készíteni.
Sok munkatársunknak a múzeum adott kedvet a pályához. Ma az utánpótlás kevesebb, ennek sokféle oka van, a reáltárgyak tanításával is bajok vannak.
Az MTTM-nek hagyományosan jó a kapcsolata az iskolákkal.
Amikor fiatalon idejöttem, már akkor is fogadtunk iskolai csoportokat. Akkor még a Nemzeti Múzeum épületében voltak a kiállítások, de az valójában a Természettudományi Múzeum részlege volt.
Gyerekkorom nagy élménye volt a dioráma sorozat, ami a hazai élővilágot mutatta be.
Nagy attrakció volt. Rajtunk kívül csak Washingtonban és New Yorkban volt ilyen akkoriban.
Nekünk mindig célunk volt az ismeretek átadása, a közönség bevonása, később, már a kilencvenes évektől az interaktivitás is, amikor a látogató is csinál valamit a kiállításon, nem csak passzívan nézi. Talán a mi múzeumunk volt az, amelyik a legjobban nyitott a közönség felé. Például természetbúvár termet nyitottunk, ahol csoportokat, iskolásokat, de akár óvodásokat is tudunk fogadni.
A múzeumokban általában kint a felirat: Hozzányúlni tilos! Mi pedig azt mondtuk, hogy a természetbúvár termünkben mindent meg kell fogni. Tapogasd meg, nézd meg, forgasd meg a kezedben, így jobban megismered. És csinálj is valamit vele, ez az interaktivitás. Régi pedagógiai ismeret, hogy amit aktívan művelünk, az marad meg a legjobban, a passzív ismeret meg a legkevésbé.
A józsefvárosi iskoláknak hagyományosan erős a kapcsolata a múzeummal.
Ők voltak az elsők, akikkel kapcsolatot építettünk. A közművelődéssel foglalkozó kollégáim, de a kutatással foglalkozó főigazgató-helyettesem is magától értetődőnek tartották, hogy gyerekeket, iskolákat vonjunk be. A Losonci utcai iskola, a Losi, a Német utcai iskola, a Vajda Péter utcai is állandó partnere volt a Ludovika melletti múzeumnak. A gyerekekkel és a tanári karral jó viszonyunk volt mindig, sőt mi is kijártunk az iskolákba. Még táborokat is tartottunk nyáron az Orczy-kertben, sokáig térítési díjat sem kényszerültünk kérni.
Tudományos kutatóból hogyan lett az MTTM főigazgatója?
A főigazgató, Kaszab Zoltán nyugdíjba készült, ő keresgélt, ki vehetné át a helyét. Kiváló tudós volt, a világ legjobb entomológusa, bogarásza, sokat tanultam tőle. Ez éppen arra az időre esett, amikor az MTA-nál voltam, ahol a kutatás mellett az adminisztrációba is belekóstoltam, mai szóval kutatásmenedzsmenttel foglalkoztam. Már otthon voltam a hivatali ügyekben is, és a muzeológia kérdései is régen izgattak már.
A Pulszky Társaság – Magyar Múzeumi Egyesületnek is tiszteletbeli elnöke.
Az alapítók között voltam. Fontos szakmai egyesület ez, 1300 taggal. Fórumokat szervezünk, ahol sok mindenről szó esik, ami a muzeológiát érinti. Az Év Múzeuma és az Év Kiállítása díjakat is mi adjuk ki. Ma már nem igaz, amit régen az újságírók hangoztattak, hogy a múzeum az, ahol poros emberek poros állatok között porolnak.
Kutatóként járt expedíciókon is?
A természettudományi múzeumok gyűjtési területét nem a politikai határok szabják meg, az egész élővilágra kiterjed. Nekünk a 60-as évektől három évtizedig épp a politika szabta meg, hova mehetünk Magyarországon kívül, de ezzel mégis óriási lehetőséget kaptunk, mert Kelet-Ázsia feltáratlan vidékein, Mongóliában, Észak-Koreában, Vietnámban kutathattunk. Ezekkel az országokkal volt kétoldalú egyezsége az MTA-nak, de oda bölcsész vagy fizikus kutató nem vágyott, nekünk pedig, mint égi manna, hullott az ölünkbe a lehetőség. Vietnámban háromszor is voltam.
Búrkalapban, lepkehálóval kell elképzeljük a dzsungelben?
Volt az is, de sokkal modernebb felszerelésünk is, világító rovarcsapdák például. Kutattunk a dzsungelben is. Meglepetést is okoztam a helyieknek, amikor én eveztem át a dzsungelben a folyón, amitől ők vonakodtak. Eveztem 13 évig, jól jött ez akkor.
Még odakint feldolgozták az anyagot?
Arra ott nincs idő. Gyűjtöttünk rovarokat és kisemlősöket is, alkoholban tároltuk őket. Mielőtt hazarepültünk, leöntöttük a mintákról az alkoholt, és lezárt bádogkannákban, alkoholgőzben hoztunk haza mindent.
Ha nem válogattak, nem lett kevés az igazán érdekes fogás?
Egyáltalán nem, jó egyharmaduk új volt teljesen. Sőt, új fajokat is felfedeztem az itthoni feldolgozás során. Közel húsz faj neve mellett van ott a nevem.
A múzeumnak jók voltak mindig a nemzetközi kapcsolatai.
Egészen extrém kapcsolatok is voltak. A 80-as évek végén a Honvédelmi Minisztériumból hívtak, hogy hozhatnak-e egy látogatót a Baross utcai gyűjteménybe. Csodálkoztunk, amikor egy egész delegáció érkezett és csetlett-botlott egy orosz vendég körül, aki nem volt más, mint a szovjet hadsereg vezérkari főnöke. Amatőr bogárkutató volt, meglehetősen felkészült, egy távol-keleti bogárcsaládot szeretett volna megnézni, amit ő is kutatott. A kollégánkkal jól megvolt egy órán át a mikroszkóp felett, a magas rangú magyar tisztek meg nem tudták hova tenni a dolgot.
Sok kutatónak van otthon kísérleti terráriuma. Ön is hazavitte a munkát?
Mi csak háziállatokat tartottunk. Három gyerekem van, négy unokám, otthon nem kísérleteztem.
Józsefváros mit jelent önnek?
Életem első négy évét éltem itt, majd Erzsébetvárosba költöztünk. De több időt töltöttem itt, mint otthon. Az egyetem is itt volt, és 58 éve a munkám is ide köt. Az én időmben már nem lakott kutató a Baross utcai házban, mint régen Kittenberger vagy Xantus, de gyakran estig bent maradtunk.
Tetszik, ahogy zöldül Józsefváros, egyre több a fajtagazda méhlegelő, virágos rét. A házi gyep olyan egysíkú, azt mondjuk rá, kultúrsivatag, egy futballpálya gyepénél halottabb élőhely meg nincs is a világon.
Nyitókép: Matskási István fotó: Mile Máté
