Az ismerős táj, mintha kötelet derekunkra fonva húzott volna egyre beljebb a sűrűbe. Jöttek sorra szembe a már szinte nevükön szólított fehér kopár mészkőóriások, és az ágaikon, ki tudja hány madarat tartott vastag bástyák.
2012. március 15-én délután, Tatán talált ránk a szeplőtlen égből szabadon mosolygó Nap millió sugara. A fiatal tavaszi idő szinte parancsként véste be agyunkba a felszólítást, „irány a természet”!
Rékával búcsúztunk el a család otthon maradt tagjaitól, majd a slusszkulcs elfordítása után az Astra motorháztetője alól kiáramlott a szabadság dala. Sokáig azonban nem duruzsolhatott, hiszen alig 3 kilométer múlva máris a kézifék kattogása jelezte, a négy kerék helyett végre a bakancsok kapják meg a főszerepet. Neki is indult a két pár lábbeli a Gerecsének és adtak esélyt egy remek kirándulás kibontakozásának.
A kacskaringós úton szaporán szedegettük lábainkat, mert a gyakori megállás okait egyszerűen elfújta a szél. Kevés olyan erő van, mely be tudja fogni tollas barátaink csőrét, de ezek közé tartozik az erős szél. Ő pedig szintén kíváncsi volt a derűs tájra, így hát vele bandukoltunk a hegyen egyre följebb.
Az utolsó házak elhagyása után már az erdő várt ránk, hol útitársunk kívül rekedt. A gyalogösvényen mi akadálytalanul léphettünk be az természet nagy tavaszi kiállító termébe, de a szilaj szélnek már útját állták a sziklák és a fák, ki látva a félreérthetetlen szituációt, dúlva-fúlva tovább szaladt.
Az ismerős táj, mintha kötelet derekunkra fonva húzott volna egyre beljebb a sűrűbe. Jöttek sorra szembe a már szinte nevükön szólított fehér kopár mészkőóriások, és az ágaikon, ki tudja hány madarat tartott vastag bástyák.
Mennyi kedves emlék és hányszor jártunk már erre… De ki járt erre? Tehetjük fel, a látszólag egyszerűen megválaszolható, de a filozófusokat is foglalkoztató kérdést! Hát Te. Meg én. Vághatjuk rá a választ. De ki az Te, és ki az én? Micsoda bugyuta kérdések ezek látszólag…
Amikor először jártam a Gerecsében, fekete bakancsban és szürke kockás ingben róttam a köröket. A lábbelim azóta elrongyolódott és talpának apró darabjai ott maradtak a Dunántúl hangulatos túraútvonalain. Az inget is kimostuk vagy ezerszer, aminek foszlányait már senki sem tudja, merre hordták el a Földet formáló erők. De jöttek új ruhadarabok, ettől még nem nehéz megmondani, ki vagyok én! Picit izgalmasabb feladat, ha abba gondolunk bele, hogy az első ízben tett kirándulás alatt, mikor felmásztunk a rét melletti magaslesre, körmünkből mennyi kopott le. Milyen hülyeség, gondoljuk elsőre, de ne hamarkodjuk el a dolgot. Az első túrán mennyi hajszálat potyogtattunk ki és bőrünkből mennyi kopott el a túrán? Képzeld el, hogy hosszú évek telnek el és az a test, az az anyag, melyet felcipelsz a hegyre, már más anyagból áll össze, mint ami eredetileg volt! Más anyagokból áll össze a szervezeted, ami 2012-ben a hegyet mássza, mint ami például 2002-ben. Evidens, de mégis! Én vagyok még akkor is, ha más testformával, más testanyaggal megyek felfelé a hegyen?!
Hát persze, gondolhatjuk, hiszen úgy érezhetjük, belül ugyanaz vagyok! Na, akkor nézzük meg ezt is egy picit közelebbről… 2000-ben még a csavargás vágya terelt erre a területre. Emlékszem, mikor még Tóth Szabolcs barátommal ereszkedtünk le Tatára anno, s arról beszélgettünk, hogy milyen jó lesz, ha Neki és nekem is lesz majd barátnőnk, mert akkor együtt túrázunk majd. Idővel ő is megházasodott, nekem is lett feleségem, de úgy megváltoztunk, hogy a valóra váltható elképzeléseink már nem is lettek annyira fontosak. Idővel egyre több barátomat, ismerősömet vittem fel a Gerecsébe és velük jártuk az útvonalat, majd lassan a gyerekeimet is megismertettem a sárga jelzéssel. A 2011. évi kalendáriumba pedig már a Hildegard Óvodával való közös kirándulás került.
Micsoda út a véletlen arra vetődéstől a vezetett buszos kirándulásig. A magányos csavargás élményétől az ovisokkal való kirándulás élményéig. Ha valami, hát az nem mondható el, hogy változatlan belső világ volt. De azért vannak stabil dolgok ebben az áradatban! Ma is ugyanolyan örömmel áll meg az ember a meseszép panorámát nyújtó hegy tetején és szájtátva nézi megunhatatlan a fehéren virító kopár sziklákat. Igaz, régebben végig tudtunk kilométereket sétálni megállás nélkül, ma azonban minden bokornál és fánál megállunk, honnan madárdal fakad.
Önmagunk meghatározása tényleg egyszerű, amikor testünk anyaga változik, gondolataink, érzéseink (kevés kivételtől eltekintve) változnak? Kik vagyunk mi? Az a stabil kép, mit magunkról hiszünk, az biztos, hogy valós?
A túrázáskor ezeken a kérdéseken is elgondolkodhatunk!
De a kirándulások alatt ne csak befelé figyeljünk, hanem felfelé is, hiszen a legnagyobb varjúfélénk került fölénk és úrias, raccsoló hangján kááárogott egyet. Az óriási fekete madár, mint az 1000 darabos puzzle utolsó darabja, úgy illeszkedett be a tájba, melyben hangtalanul végbe ment a naplemente jelenete, amire nem váltottunk jegyet. Le is maradtunk róla, de azért az erdő közepén is észrevettük a hatását. Holott nem láttuk, hogy pillanatról pillanatra fosztottak meg minket a fénytől, de percenként egyre hosszabb idő kellett a fotók elkészítéséhez. Mintha valaki egy lerakott csövön keresztül apasztotta volna ki a világosságot az erdőből, majd a lomhán belopódzó félhomály szánk szegletébe csempészte a hazavonulás keserűségének ízét.
Kinéztünk hát egy helyet, mely a visszafordulás ellentmondást nem tűrő pontja lett. Megfordultunk és megkezdtük az ereszkedést. Lépteink neszén kívül nem volt más zajforrás, de a csendélmények élvezetéért cserébe ezt is megszakítottuk. A március esti erdő hangulatát magunkba szívva, a legtisztább bódultság állapotában értünk ki az erdőből és vettük észre megkönnyebbülten, hogy a szél nem várta még érkezésünket. Ki tudja, merre borzolta tarajosra az álló vizeket…
A napunk messze a látóhatár alatt járt már, az alattunk elterülő Tatára sötétség leplét húzta. A város lakói nem egyeztek bele ebbe a változásba és lámpásokkal törtek a rabságból.
Az ember gondolatai ilyen látvány hatására sem maradnak a hétköznapi témák fukarságában. Kitörnek a bejáratott mederből és akadálytalanul tarolnak le mindent, amit eddig elé állítottak.
Kezdetben csak magával ragadó látvány feldolgozásával vagyunk elfoglalva, később jöhetnek a szokványos feladatok. Azon mosolyogtam, mennyire számít ilyenkor például, ha illetlenül viselkednek velünk? Ha nem engednek át a zebrán, lábunkra tolják a bevásárlókocsit vagy épp az orrunk előtt csukják be az ajtót. Hamar megállapíthatjuk, hogy balgaság perceket ajándékozunk életünk értékes idejéből ezeknek a bolhacsípésnyi ügyeknek orvoslására. Tovább gondolva rájöhetünk arra is, hogy mi a fontos igazán. Tényleg kell-e görcsölnünk azért az új mobiltelefonért vagy, hogy milyen márkájú felirat szerepeljen használati eszközeinken. Na, ezeken is könnyedén áthámozzuk magunkat, majd jöhetnek az igazi „kihívások”. Elkezdődhet annak az érzésnek a beazonosítása, majd analizálása, hogy mit érzünk ott fent a hegyen. Mi az a fantasztikus élmény, ami, mint Mari néni ősszel a diót, úgy rázza le rólunk hülyeségeinket. Erről mindenkinek magát kell megkérdezni! Annyi azonban bizonyos, hogy benne van az elmúlt percek, órák hegyen begyűjtött élményének alapja, az óriási tér érzékelésének adagja, a különleges fényjáték élő egyenes adásának megcsodálásából történő fűszerkeveréke, valamint a tavaszi levegőben elhintett, természetes aromákból adódó egyveleg. Ez az ingercsokor támadja meg jellemünket és bombázza szét, majd formázza kedvére. Ennek hatására látjuk máshogy a világot, olyan egésznek. Körvonalazódnak, majd kikristályozódnak a lényeges dolgok, rájövünk a letisztult világban, mi számít igazán, mire érdemes odafigyelni, mivel érdemes foglalkozni. Amikor bekövetkezik mindez, csodálatossá válik a világ.
Van gyakorlati értelme a mindennapok során ennek a „játéknak”. Ha ugyanis nem csak délibábként tekintünk a hegyen szerzett tapasztalatainkra, hanem konzerváljuk azt és egy átlagos játszma során elő tudjuk venni, sokat profitálhatunk belőle. Persze az élet nem ennyire egyszerű, hiszen lent más körülmények között élünk, mint fent. Aki éppen a Szaharában 3 napja nem látott vizet, nehéz lenne boldognak lennie, hogy figyeld milyen jó neked, hiszen most nem fulladsz bele a vízbe. Nem ennyire kisarkított példáknál sem egyszerűbb sokkal a helyzet. De, ha más hatások érnek is minket – értelmes keretek között! – törekedhetünk arra, hogy az objektíven helyes irányba haladjunk. Lehet feketén meg fehéren látni, amely önmagában egyik sem helyes. Ha meghatározunk egy célt és képességeinkhez képest igyekszünk tartani azt, jó úton maradhatunk.
Éljük meg tehát a pillanatok varázsát és kerüljünk hatásuk alá, majd ha ez sikerül, ameddig csak lehet, maradjunk a fogságában. Erről is szól a természet, a természet megismerése, a természet járása. Aki nem hiszi, járjon utána!
