A rovat kizárólagos támogatója

Nem sok olyan gerinces állat él ma Magyarországon, amelynek állománya annyira hirtelen és oly drámai mértékben omlott volna össze, mint a rákosi viperáé. A XX. század közepén még a Bécsi-medencétől Kolozsvár környékéig sokfelé élt, ma az egyik legszigorúbban védett állatunk. A jövője azonban ennek ellenére bizonytalan.

Ez a kígyó a réti (parlagi) viperák (Vipera ursinii) egyetlen hazai képviselője. A Rákos-patak mentén 1893-ban leírt egyedeket később önálló alfajba sorolták, így teljes neve ma Vipera ursinii rakosiensis. A hazai alfaj mellett Európában több más alfaját is számon tartják, a törzsalak V. ursinii ursinii Franciaországban és Olaszországban található, a V. u. macrops a volt jugoszláv tagköztársaságokban, a V. u. graeca Görögországban, a V. u. moldavica Romániában él.

Bécs és Kolozsvár között

Ez a kígyó a többi viperafajhoz képest meglehetősen kis termetű, teljes hossza nem haladja meg a 60 centimétert (a nőstények nagyobb termetűek, a legnagyobb általunk befogott példány 598 mm volt). Teste szalmasárgás-szürke, a háta közepén jellegzetes sötétbarna-szürkés, cikcakkos viperaszalag húzódik végig. Táplálékának zömét gyíkok, sáskák, tücskök adják, s a mérge jóformán veszélytelen a nagyobb emlősökre.

Életének éves ciklusa a hibernációból való ébredéssel kezdődik áprilisban, amikor is a kígyók rövid erőgyűjtés után párzanak. A viperafélék körében a tojásrakás ritka jelenség, zömük elevenszülő (vipera vagy vivipara = elevenszülő), azaz a tojásokból még az anya testében fejlődnek ki az utódok. Átlagosan 9-11 kis kígyó jön a világra három hónappal a párosodás után, júliusban-augusztusban. A fiatalok nagy része életének első évében elpusztul, mind a kicsiket, mind a felnőtt állatokat több ragadozó fogyasztja.

A XX. század közepén még jóval nagyobb területeken találkozhattunk vele, mint napjainkban. Legnyugatabbi populációi a Bécsi-medencében és Fertő-tó környékén éltek, legkeletibb előfordulásait pedig Kolozsvár környékén írták le. Egykori elterjedéséről csak homályos elképzeléseink vannak, mivel 1893-ig a keresztes viperával azonos fajnak tartották, ezért lelőhelyeit sem írták le külön. Miután fény derült sajátos helyzetére, a zoológusok elkezdték feltérképezni elterjedési területét. A kor tudósai közül kiemelkedik Méhely Lajos, aki a rákosi viperát önálló alfajként meghatározta, s hatalmas munkával igyekezett felderíteni az 1900-as évek elejére már erősen zsugorodó élőhelyeit.

Ez a kígyó napjainkban csak Magyarországon él, két elkülönült régióban. Az egyik a Hanság egy mindöszsze 9 hektáros darabkája, amelynek a Fertő-Hanság Nemzeti Park ad védelmet. (Az elmúlt évben a szomszédos mintegy 100 hektáros területen is észleltek állatot!). A másik, jóval nagyobb terület a Kiskunság középső zónája: Dabastól Bugacig több, kisebb foltban maradtak fenn e kígyó populációi.

E rejtett életmódú faj egyedszámát igen nehéz becsléssel meghatározni, mégis úgy sejtik, hogy nem lehet több néhány ezernél.

A mikrodomborzat védelmében

Általánosságban elmondható, hogy a rákosi vipera ma leginkább száraz gyepekben, sztyeppréteken, üde réteken, lápréteken, kiszáradó lápréteken és mocsárréteken, valamint vízállásos, sásos, csátés, turjános élőhely-együtteseken fordul elő. Ezek jellemzője a mikrodomborzat változatossága, a nem túl magas, zárt gyepszerkezet. Főképp ez a vegetációtípus jellemző az ismert viperás területek mintegy 75 százalékára. A növénytársulások nem válnak el éles határral egymástól, hanem mozaikszerű elrendezésben keskenyebb-szélesebb átmeneti sávokban kapcsolódnak össze.

A védelem tervezésekor nem indulhatunk ki csupán a ma ismert élőhelyek leírásából. Bár közvetlen bizonyítékaink még nincsenek, a régebbi leírások, térképek alapján nagy valószínűséggel állítható, hogy a kígyó eredeti élőhelyeinek adottságai eltértek a maiakétól. A mellékelt térképek négy különböző időpontban mutatják be egy kiskunsági terület élőhely-típusainak átalakulását. Az 1783-as katonai felmérés szerint a táj jellemző elemei a homokos buckahátakon növekvő száraz gyepek és a buckaközökben kialakuló üde rétek, vízállások voltak. Idővel, ahogy egyre erőteljesebbé vált az ember jelenléte: előbb felszántották a szárazabb buckahátakat (1883), majd megkezdődött a vizes életterek felszámolása, a mocsarak, lápok lecsapolása. A XX. század végére hírmondója is alig maradt az egykori száraz gyepeknek. Az utolsó drasztikus élőhelyvesztés az 1980-as évekre esik, amikor az agrártámogatási rendszer állami dotációt adott a gyepek feltöréséért, függetlenül attól, hogy a terület alkalmas lett-e mezőgazdasági művelésre, illetve erdőgazdálkodásra, vagy sem. Ezekhez járult a művelés változásainak sora: a nagytáblás szántók térhódítása, a nagyüzemi állattartás és a fajtaváltás. Természetvédelmi szempontból káros gyephasználat alakult ki, egyre nagyobb gyepterületeket vontak ki a legeltetésből, s akár évente kétszer is kaszáltak.

Méhely 1893-ban ezt írta: (a rákosi vipera) “tartózkodási helyének természetét közelebbről senki sem tanulmányozta, a Rákoson valószínűleg bozótos helyeken húzódik meg, mégpedig, mint Herman Ottó tapasztalta, lakott helyek közelében… Kirchroth tudósításaiból azt olvashatjuk, hogy Laxenburgban főképpen a császári parkot övező mocsaras réteken fordul elő nagy mennyiségben, sőt már magában a parkban is észrevettek néhányat.” A Természettudományi Közlönyben kilencven évvel ezelőtt (1912-ben) így ír: “… a vizenyős rétek lakója, azonban a mocsaras helyeket elkerülve mindig a magasabb, szárazabb fekvésű cserések szélén, fűz-, éger- és nyárfaligetekben, s a csatornák és töltések kimagasló, füves peremén üt tanyát.” Dely Ottó 1978-ban ezt állapítja meg: “Hazánkban csak síkvidéken és szigetszerűen fordul elő. Szárazabb cserjések közelében, csatornák és töltések füves peremén, vizenyős területek lecsapolt kaszálóin, füves, háborítatlan pusztákon, réteken, parlagokon él. “

Mi következik a fentiekből? Feltevéseink szerint a rákosi vipera eredeti élőhelyei alapvetően a magasabban fekvő sztyepprétek voltak, ezek adták létalapját, a vízmentes, biztonságos telelőüregeket és a tavaszi párzás zavartalan helyszínét. Májustól, júniustól a mélyebb területek kiszáradásával, a nyári kánikula idejére a kígyók lehúzódhattak a dúsabb füvű, hűvösebb mélyedésekbe, a nyár végén pedig visszatérhettek a magasabb térszínekre. Ez az évente ismétlődő mozgás ugyan nem járt nagyobb távolságok megtételével, de állandó keveredésben tartotta a populációt. A mélyebb területre lehúzódó ivarérett kígyó nem ugyanarra a magaslatra tért vissza, amelyről jött, hanem egy másikra, s ezzel folyamatosan fennmaradt az állomány genetikai változatossága. Kíméletesebb volt az emberi beavatkozás is: a magasabb, szárazabb és gyérebb füvű területeket nem kaszálták, inkább legeltették. De ha a réteken megkezdődött a mind térben, mind időben elhúzódó kézi kaszálás, a viperáknak akkor is volt idejük átmenni a menedéket nyújtó szárazabb sztyepprétek láncolatába.

Kiszáradás és vízpótlás

Megfigyeléseinket és sejtéseinket összegezve azt mondhatjuk, hogy napjainkban jórészt olyan mélyebb fekvésű buckaközi területeken találunk viperákat, ahol eredetileg turjános, sásos, vízállásos vagy nedvesebb rét volt. Ez a vidék azért válhatott a vipera élőhelyévé, mert a lecsapolás következtében kiszáradt, illetve a nagy folyamszabályozások nyomán az egész alföldi régióban mélyebbre szállt a talajvíz szintje.

1999/2000 telén és tavaszán a folyamatos vízborításnak és a talajvízszint magasságának hatását vizsgálták a rákosi vipera dabas-gyóni élőhelyén. Ezekből tudjuk, hogy jelentős számú üreg – meglehet, hogy némelyikük a kígyók telelőürege volt – több napra víz alá került, ami nyilvánvalóan nem kedvező a rákosi viperának. Azt ugyan nem tudjuk, hogy ennek egyetlen állat is kárát látta volna, de másutt keresztes viperák már elpusztultak emiatt.

A jelenlegi helyzet óriási dilemma elé állítja a hazai természetvédelmet. Mivel az Alföld folyóktól távolabbi területei krónikus vízhiánytól szenvednek, folyamatosan degradálódnak a még meglevő értékes élőhelytípusok. Logikusnak látszik, hogy a természetvédelmi hatóságok valamilyen módon, helyi vízvisszatartással próbálják meg pótolni a talajvizet. A vízpótlás először a még hellyel-közzel meglévő száraz mélyedésekben indulhatná meg. Tragikus módon azonban éppen ezekre a helyekre szorult vissza a rákosi vipera, amely most már nemcsak a táplálékát keresi ott, hanem – jelenlegi ismereteink szerint – a telelőüregeit is az alacsonyabb térszíneken foglalja el. A nagyobb mértékű elárasztás következményei egyelőre nem megjósolhatók a fennmaradt viperapopulációkra nézve. A dilemmát véleményünk szerint az oldhatná fel, ha a ma szántóként művelt magaslatok is természetvédelmi kezelésbe kerülnének annak érdekében, hogy a viperák száraz és nedves élőhelyek közötti természetes mozgása ne ütközzön akadályba. Ismerve a hazai természetvédelem anyagi lehetőségeit, egy ilyen terv megvalósítása nem lenne egyszerű.

Modellállat-tenyésztés

A rákosi vipera életének még jó néhány egyéb homályos kérdése is van. A Magyar Természettudományi Múzeum és a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület lassan húsz éve foglalkozik e különösen veszélyeztetett, rejtett életmódú hüllő kutatásával, ám az eddig begyűjtött biológiai és ökológiai adatok mennyisége elmarad a kívánatostól. Az MME munkatársai szükségesnek tartják az egykori kiskunsági viperás élőhelyek rehabilitációját, a száraz gyepek helyreállítását, s első lépésként egy élőhely rehabilitációjáról megállapodtak a Kiskunsági Nemzeti Parkkal.

A védelem munkáját a Kiskúnsági Nemzeti Park is támogatja, de nehezíti a dolgot, hogy a feldarabolódott élőhelyeken a populációk előbb-utóbb túlságosan beltenyésztetté válhatnak (egyes kutatások szerint már most is meglehetősen beszűkült a genetikai állományuk). Végül meg kell említenünk az illegális gyűjtőket: a ritkasággá vált rákosi vipera értéke külföldről is idecsábítja a “viperavadászokat”, akiknek megdöbbentően pontos információik vannak a “lelőhelyekről”.

Eddigi ismereteink összegzése, illetve a hatékony védelmi program kidolgozása érdekében az elmúlt évben a Fővárosi Állat- és Növénykert konferenciát szervezett a Nemzetközi Természetvédelmi Unió (IUCN) konzervációbiológiai munkacsoportjának (CBSG) munkatársaival közösen. Tíz ország számos zoológusa és ökológusa három napig tárgyalta, hol szükséges beavatkozni ahhoz, hogy megfelelő természetvédelmi tervet dolgozhassunk ki a rákosi vipera védelmére. A már említett területkezelési kérdések mellett modellezték a kígyó populációbiológiáját, tárgyalták a zárt téri és félig zárt téri tenyésztés lehetőségeit is. A CBSG jelentése megtekinthető az Állatkertben.

A konferencia szervezése mellett az Állatkert belekezdett egy kutatási-tenyésztési programba is. A magyar kígyó érzékenységére tekintettel egyelőre egy modellállatot, az ukrán sztyeppi viperát (Vipera renardi) használják fel ehhez. Ez a faj a hazaihoz hasonlóan puszta- illetve sztyepplakó, és a várakozások szerint sok tekintetben hasonlít a rákosi viperához. A látogatók elől elzárt “viperaszülészeten” jelenleg 11 ukrán viperát tartanak. Szaporodásbiológiai, viselkedési és ökológiai jelenségeket figyelnek meg rajtuk, s ennek eredményei mindenképpen a hivatalos természetvédelem segítségére lesznek.
KOVÁCS TIBOR, PÉCHY TAMÁS, BÍRÓ MARIANN
2002.05.24.

hirdetés
hirdetés

Bambulás helyett tájékoztottság. Iratkozz fel hírlevelünkre!

Feliratkozás