Gyermekláncfű, tyúkhúr, madársóska, százszorszép, lóhere, szarvaskerep, lucerna, lándzsás utifű. Olyan virágos kétszikűek, amelyek megjelennek a vetett gyepben és már egész iparág és hatalmas rábeszélőgép épült rá arra, hogy az embereket meggyőzze: ezeket ki kell irtani, mert különben mit szól majd a szomszéd? Hiszen a gyepnek egységesnek, katonásnak, és mindenkor 5 milliméter és 2 cm közöttinek kell lennie, mint a bakák hajának. Ha az ember visszakérdez, hogy mégis miért, akkor zavart elterelő válaszokat kap, amiből inkább kirajzolódik egy biofób érzelmi társadalmi mintázat, semmint egy koherens logikus magyarázat. Nos a gyep monokultúrában fenntarthatatlan.
Folyamatosan mérgezni vagy manuálisan kiásni, kapálni kell ahhoz a talajt, hogy a kétszikű “gyomok” el legyenek távolítva. A folyamatos mérgezés nem csak a kétszikűeket, hanem a talajéletet (talajlakó gombák és baktériumok) is mérgezi, ezáltal megszakítjuk a természet nagy önjáró körforgását, amely életet ad, életet növel, hanyatlik, elhal, lebomlik, hogy belőle új élet növekedhessen.
A természet nem tudja, hogy ennyire hülyék szeretnénk lenni, ezért a széllel, madarakkal, emlősökkel természetesen terjeszti tovább az egyszikű és kétszikű magokat is, amelyek a biológiai sokféleség jegyében versenyeznek egymással és éppen azok tudnak előnyhöz jutni, akik esetleg jobban bírják a szárazságot a versenytársaiknál, mélyebben gyökereznek és ezért a vizet nem csak a felszínről veszik, vagy képesek kialakítani egy olyan állományklímát, amiben túl tudják élni az időjárási szélsőségeit.
Ha egy kicsit kevesebbet nyírjuk a gyepet, akkor azonnal javítjuk a biológiai sokféleséget, mert pl 10 cm magasságban már számos hazai virágos növény képes virágozni és termést hozni. A virágai a beporzó rovaroknak nektárt adnak, a beporzás magokat szül, a magok diverzebb gyepet, ami ellenáll jobban a klímakihívásoknak, és még a gyepet sem kell agyon öntözni, amivel vizet takarítunk meg, és rezsit csökkentünk.
Ha a fűnyesedéket és az avart komposztáljuk, olyan mikrobiológiát, tápanyagot tudunk előállítani, amely javítja a kertünk vízháztartását, tápanyag készletét és a szélsőségekkel szembeni ellenállóképességét is, amit műtrágyával és tőzeggel képtelenek lennénk fenntartani. A zöld nem hulladék: aranybánya.
Ha hagyjuk hogy a pillangósok (lednekek, lóherék, lucernafélék) elszaporodjanak és virágozzanak a gyepben, akkor nem csak azért lesz szerencsénk, mert négylevelű lóherét is találhatunk. Hanem azért is, mert a pillangósok gumós gyökerei megkötik és felhalmozzák a talajban az egyik legfontosabb makroelemet, a nitrogént, amely a szép harsogó zöld levelekhez vezet és a nirogénkedvelő, igencsak hasznos talajbaktériumok felszaporodásához. Tényleg irtani akarjuk ezeket, hogy majd inkább földgázból nagy energiával előállított nitrogén műtrágyát vegyünk drága pénzen? Hát teljesen elment az eszünk?
Elektromos árammal vagy benzines fűnyíróval zajong, pöfög, kibocsát, gyomirt, mérgez, kapál, ás, rotál, húzogat, izzad, hajolgat, nylon zsákba gyűjt, hulladékként elszállíttat, aztán meg vadul öntöz, lehetőleg tűző napon, hogy minden elpárologjon, és ne a talaj vízháztartását javítsa, s nyáron ennek ellenére kiszárít, vagy pedig akkora mennyiségű ivóvizet pazarol, hogy azért a vízhiányos helyeken már börtön járna. Ez az egyik út, ami a semmibe vezet.
A másik meg a kevesebb nyírás, az erdőkert, a szolídabb beavatkozás, a komposztálás, a kevesebb munka, a több szemlélődés, a kisebb vízigény, a beporzó barátság, és a szép átértelmezése. Elfogadás, új szövetség a természettel és az ingyenes ökológia szolgáltások (azaz az értünk, nekünk dolgozó gyűrűsférgek, katicák, énekes madarak, sünök, hangyák, lepkék, baktériumok és gombák, vagy a nitrogénmegkötő pillangósok) tisztelete, elfogadása, s a fegyverletétel a természettel szemben, biofília, zen.
S amúgy szeretném kérdezni, hogy akik úgy élték le az életüket, hogy mit szól majd a szomszéd, azoknak végül mit szólt?
