Tarvágásnak (más néven végvágásnak vagy véghasználatnak) azt nevezzük, amikor egy adott erdőterületen minden egyes fát kivágnak. Ekkor bent maradnak a talajban a kivágott fák gyökerei, szemben az erdőirtással, amikor a kivágott fák gyökereit is kiássák, így semmi nyoma nem marad a hajdani erdőnek. A tarvágást rendszerint később erdőfelújításnak kell követnie. A kivágott fák gyökerei a talajban maradnak. Erdőírtás esetén azonban a kivágott fák gyökereit is kiássák a földből semmi nyoma nem marad az erdőnek. A tarvágás a legolcsóbb és leggyorsabb fakitermelési mód, de önmagában nem elítélendő, hiszen hazánkban sok erre szolgáló ültetvény és kultúrerdő él, ahol ezt a technológiát alkamazzák.
Védett területeken, természetvédelmi területeken vagy Natura 2000 területen azonban csak kizárólag a tájidegen és nem az őshonos fákat (kocsányos és kocsánytalan tölgy, cser, bükk, gyertyán, hazai nyár stb.) alkotó erdőkben lehet elfogadható és indokolt a tarvágás.
2025. június 11-én elfogadta az Országgyűlés azt a törvénymódosítást, amely törvényi szintre emelve könnyíti meg a 2022 óta rendeletben lehetővé tett tarvágás alkalmazását az őshonos fafajú, elsődlegesen természetvédelmi rendeltetésű erdőkben. Az MTA Biológiai Tudományok Osztálya állásfoglalást adott ki a tervezetről, tiltakozva ellene. Mint írják, számos kutatás bizonyítja, hogy a tarvágások kedvezőtlen termőhelyi viszonyokat hoznak létre, megbontják az erdei mikroklímát, csökkentik az erdős táj klímakiegyenlítő hatását, kedvezőtlenül hatnak a talajviszonyokra, megváltoztatják az erdei életközösségeket. Ezen kedvezőtlen hatások egy része tartósan megmarad, még évszázadok múlva is kimutatható.
Mivel a törvényjavaslat kiterjeszti a tarvágás alkalmazásának lehetőségeit a védett és magas természeti értékkel bíró erdőkben, ezért a legkevésbé sem segíti elő a természetvédelmi rendeltetés megvalósulását, az erdők fenntartható használatát.
Magyarországon a XIX. században terjedt el és vált általánossá a véghasználat, illetve a tarvágás. A véghasználat vágásciklusokra épülő vágásos erdőgazdálkodás, melynek egyik fő jellemzője az azonos korosztályú és fajösszetételű faállomány. A tarvágás a véghasználat azon kedvelt formája, amikor egy nagyobb területet egy lépésben termelnek le.
A törvényjavaslatban kiterjesztett sarjaztatás alkalmazásának lehet természetvédelmi szempontból létjogosultsága, de a védett erdőkben ezt sem a tarvágás keretében szabadna megvalósítani. A véghasználat vagy tarvágás lehetőségének kiterjesztése különösen a síkvidékeken még megtalálható utolsó, védett erdőssztyepp foltjaink esetében jelent fokozott veszélyt. Ezekben az erdőkben nem a tarvágás lehetőségének a bővítése, hanem a gazdasági célú hasznosítás megszüntetése lenne indokolt természetvédelmi erdőkezelés keretében – tették hozzá.
Parlamenti vita a törvényről
A köztársasági elnök által megfontolásra visszaküldött, az Országgyűlés május 20-ai ülésnapján elfogadott, az Ukrajna területén fennálló fegyveres konfliktusra tekintettel kihirdetett veszélyhelyzeti rendeletek törvényi szintre emeléséről szóló törvényjavaslathoz kapcsolódó törvényalkotási bizottsági jelentésről és módosító javaslatról szóló vitában a törvényalkotási bizottság Fideszes előadója kiemelte, hogy „az Ukrajnában zajló fegyveres konfliktus, valamint az abból fakadó humanitárius válság súlyos és közvetlen hatást gyakorolt Magyarországra is”. (???)
A természetes erdők
Természetes körülmények között az adott földrajzi területre és klimatikus viszonyokra jellemző erdők a globális léptékű változások (éghajlat, kontinensek vándorlása) között eltelt, akár millió évekig tartó időszakokban folyamatosan megújulnak. A természetes állapotú erdők számos jellemzője közül az egyik legfontosabb, hogy fajállományuk és a növények életkori megoszlása változatos, azaz egy időben mindenféle életkorú egyed megtalálható a magonctól a fa matuzsálemekig. Mindezeknek köszönhetően a természetes erdőkben a világ legösszetettebb ökológiai rendszere alakult ki fajok tíz- és százezreivel, melyek rendkívül hosszú táplálékláncokat alkotnak.
A tarvágás negatív hatásai
Mindezek ismeretében könnyű belátni, hogy a véghasználat, illetve a tarvágás, amikor napokon vagy heteken belül eltűnik az erdő, milyen drasztikus változást okoz. Gyakorlatilag megszűnik egy komplex élettér, alapvetően változtatja meg a terület klimatikus és talajtani viszonyait, illetve az állat és növényfajok túlnyomó többségének eltűnésével jár. A trópusi esőerdőkben zajló, szántóknak, legelőknek vagy ültetvényeknek helyet teremtő, ezért az erdőfelújítást is nélkülöző tarvágásokhoz hasonlóan érintenek, megérthető, hogy a tarvágások globális környezetromlást eredményezhetnek óriási területeken, ahogy immáron egy évszázada tapasztalható.
A tarvágást követő erdőfelújítás során létrejövő gazdasági erdők, különösen a mesterséges faültetvények biológiai sokfélesége töredéke a természetes erdőkének. Ha tuskókat is eltávolítják a talajból, mert a fák kivágásának célja szántóterület kialakítása, akkor a még nagyobb a kár. Annak ellenére, hogy bármely emberi beavatkozás szükségszerűen csökkenti az erdők természetes állapotát, a tarvágásnál léteznek kevésbé biológiai sokféleség csökkentő megoldások (például a folyamatos felújító vágás, a lékvágás vagy a szálaló vágás).
A törvénymódosítási javaslat indoklásában a következők olvashatók:
„A törvénymódosítási javaslat egyik célja a természetközeli és őshonos állományokban a klímaváltozás miatt szükséges sarjaztatással vagy klímarezisztens szaporítóanyagokkal történő megújítás lehetőségének biztosítása, ami az erdőborítás megőrzésének gyorsabb és biztonságosabb módja. A tarvágás lehetőségének biztosítása kizárólag a gyorsabb és biztosabb erdőfelújítás érdekében értelmezhető és szükséges.”
Az ökológiailag fenntartható erdőgazdálkodás olyan gazdálkodási módokat jelent, amelyek a faanyagtermelés mellett fenntartják az erdei ökoszisztéma integritását, biztosítják az erdők ökoszisztéma szolgáltatásait, megőrzik az erdei biodiverzitást, fenntartják az erdők alkalmazkodó képességét és stabilitását. Ezt leginkább a folyamatos erdőborítást biztosító üzemmódok (örökerdő és átmeneti üzemmód) keretében lehet biztosítani, amely során a faanyagtermelés mellett a védelmi funkciókat is integrálják a gazdálkodásba (kíméleti területek, holtfa, habitatfák visszahagyása, elegyesség, cserjeszint kímélete, változatos korszerkezet). A vágásos üzemmód bizonyos típusai (szálalóvágás, fokozatos felújító vágás) keretében ezek a célok még megvalósíthatók, de a tarvágás alapvetően nem tekinthető ökológiailag fenntartható gazdálkodási módnak.
Természetes erdőfelújítás
A természetes erdőfelújítás az erdőfelújítás az a módja, amelyben fiatal faállomány az anyaállomány magjairól vagy sarjairól nő fel. A magról felújítást generatív, a sarjról való felújítást vegetatív felújításnak nevezzük.
A generatív természetes erdőfelújítás
Ezzel az eljárással genetikailag új egyedeket növesztünk fel. Hazai alkalmazása még napjainkban is igen ritka és korlátozott: erdeinkben az évente felújított kb. 15–20 ezer hektár erdő kb. tizedét újítják magról. A nemesnyárakat (Populus spp.) kivéve erdeink mindegyik fafaja felújítható magról; a legjobban a kocsánytalan tölgy, a csertölgy és a bükk. Az apró magvú fák általában kisebb sikerrel újíthatók fel magról, mint a nagy magvúak. A mesterséges eredetű „kultúrerdők” (általában meghonosított fafajjal, esetleg nemesített klónfajtákkal létesített erdôk; ide sorolandók azok az őshonos fafajú, többnyire elegyetlen faállományok is, amelyek a természetesség valamennyi jegyét nélkülözik, illetve természetes úton magról nem újíthatók fel, legfeljebb egyes esetekben sarjról.
A generatív természetes erdőfelújítás feltételei
Három alapvető feltétele van annak, hogy egy erdőt az anyaállomány magjával fel lehessen újítani:
• elegendő mennyiségű magtermés,
• a magok kicsírázása,
• az újulat megmaradása.
A természetben ezek a folyamatok emberi beavatkozás nélkül is megtörténnek (felújulás), de ahhoz, hogy a faállomány szerkezete a kívánt legyen, az erdő fejlődése pedig gyors, szükség van a tudatos és szakszerű erdészeti tevékenységre.
A generatív természetes erdőfelújítás eljárásai
Az erdőt véghasználati fakitermeléssel újítják fel. A magról felújítás véghasználati fakitermelési eszköze a felújító vágás, amivel az anyaállományt saját, természetes újulatának megjelenése után termelik ki. Felújító vágásnak nevezik az ún. vegyes felújítást is, amikor az idős állományt mesterséges alátelepítés után vágják le.
Ennek lehetséges okai:
• nem termett elég mag, ezért máshonnan hozott magot szórtak a fák alá, vagy
• csemetéket ültettek.
A felújító vágás jellege lehet taroló és bontó. A taroló felújító vágással az erdőrészlet állományát az újulat fölött vagy egyszerre (felújítás tarvágással) vagy több területrészre bontva, több ütemben vágják le (tarvágásos felújító vágás). A bontó felújító vágásos eljárásoknál a végvágást (az idős állomány teljes eltávolítását) egy vagy több bontóvágás előzi meg.
Természetes felújítás tarvágással
Ennél az eljárásnál az újulat feletti állományt egyszerre távolítják el. Csak nagyon ritkán, rendkívül bő magtermés után alkalmazzák. Az állományt a bő termésű ősz utáni télen vágják le (vagy egy és múlva). Fényigényes fafajok (cser, kocsányos tölgy), esetleg bükk felújítására alkalmazható.
Tarvágásos felújítás
Ekkor az erdőt több, azonos alakú és egyenlő méretű részletre osztják, és azokat eltérő időpontokban termelik le. Alapvetően kétféle módja van az érintett terület alakja szerint:
• sávos
• lékes.
Ha a vágások vonalból indulnak ki, azt sávosnak nevezzük. A sávok szélessége 20-40 méter. A magok egy része a letermelt, a másik része pedig a szomszédos, még lábon álló fáktól származik. Kétféle sávos eljárás ismert: az ún. ugrósávos, valamint a kulisszás. Az előbbi felújító vágásnál minden második sávot hagyják érintetlenül, az utóbbinál több, egymás melletti sávot.
Ha a vágások pontból indulnak ki, az a lékes felújítóvágás. Ekkor 20-40 méter oldalszélességű négyzetekre osztják az erdőrészletet, vagy egymástól azonos távolságban ugyanilyen átmérőjű köröket jelölnek ki. A négyzetes felosztásnál először minden második, harmadik stb. lék fáit vágják le, majd a következő években a többi lék fáit. Köröknél az első vágás után gyűrűkben haladnak, amíg azok össze nem érnek.
Fokozatos felújító vágás
Ha a felújító vágás időtartama rövidebb, mint a vágáskor egyharmada (ez magas vágáskornál kb. 30 év), akkor fokozatos felújítóvágásról beszélünk. A végvágást megelőző bontóvágás lehet egyenletes (szálanként), egyenlőtlen (pontból, vonalból kiinduló) vagy ezek különféle kombinációi.
Csaknem mindegyik eljárás a tarvágásos felújító vágásokból alakult ki úgy, hogy a kijelölt területrészek állományát nem egyszerre, hanem fokozatosan termelték ki.
Ernyős fokozatos felújító vágás
Németországban dolgozták ki ezt az eljárást. Lényege, hogy a faállományt 3-12 év alatt, 2-4 ütemben egyenletesen bontva vágják le, miközben az felújul. Bő magtermés utáni években alkalmazható. Klasszikus esetben négyféle belevágást tartalmaz:
• előkészítő vágás,
• vetővágás,
• felszabadító vágás és
• végvágás.
Csoportos felújító vágás
Ezt a módszert a lékes-gyűrűs tarvágásos felújító vágásból fejlesztették ki. Lényege, hogy a megjelent újulatfoltok felett 20-30 méter átmérőjű körökben bontanak úgy, hogy a bontás erélye a középponttól kifelé fokozatosan csökken. A bontásokat több évenként visszatérve gyűrű alakban addig folytatják, amíg az összes idős fát ki nem termelték. Az anyaállomány eltűnése után az újulatcsoportok egymással alapjuknál érintkező, kúpszerű alakzatot vesznek fel. Ezt az eljárást több, egymást követő szórványos magtermésre alapozzák, és mindig újulatra bontanak. Csak árnytűrő fafajoknál alkalmazható (Magyarországon bükkösökben). Időtartama 10-30 év.
A vegetatív természetes erdőfelújítás
A sarjaztatás a természetes erdőfelújítás legősibb, de egyúttal legkezdetlegesebb módja. Alkalmazását igen megkönnyíti, hogy jól kapcsolható össze az erdő letermelésének legegyszerűbb módszerével, a tarvágással. Az első világháború végéig szinte kizárólag ezzel e módszerrel újították fel az alföldi tölgyeseket és akácosokat, miként a hegy- és dombvidéki tölgyesek és cseresek jó részét is.
A sarjak a letermelt fák tuskójáról, gyökeréről, esetleg törzséről verődhetnek fel. A sarjaztatás fő előnye, hogy a sarjak tömege az első években gyorsabban gyarapszik a magról nevelt újulaténál, mert amíg a sarjak tömege meg nem közelíti az előző generáció vágás előtti tömegét, a visszamaradt gyökerek jól ellátják őket. Ezután azonban a sarjak növekedése drasztikusan lelassul. A sarjról nevelt fák élettartama nem éri el a magról neveltekét, ezért a sarjerdők vágásfordulója is kisebb a generatívan felújított erdőkénél.
Vegetatívan csak a jól sarjadzó fák újíthatók fel. A magyarországi erdőkben jellemzően ilyen:
• akác,
• éger,
• gyertyán,
• tölgy,
• nyárfa,
• fűz;
korlátozottan:
• szil,
• hárs,
• juhar,
• kőris.
Nagyon kevéssé sarjadzik:
• nyír,
• bükk;
egyáltalán nem sarjadzanak a fenyők.
A sarjaztatni kívánt tuskókat alacsonyra (a gyökérhez közel) kell vágni sima és lehetőleg ferde vágáslappal, hogy az esővíz ne álljon meg rajta, és ezzel is csökkentsük a gombafertőzés veszélyét. A sarjaztatni kívánt fákat lehetőleg ősztől télig kell kivágni, mert gyengébben sarjaznak a nyáron vágott fák tuskói .
Minél többször sarjaztatnak egy tuskót, az annál jobban kimerül; a vén tuskók egyre gyengébben sarjadzanak és egyre kevésbé képesek táplálni a fává cseperedő sarjakat, ezért a többször sarjaztatott erdők egyre kevesebb és kevesebb fát adnak. Ezért ahogy a tuskók kivénülnek, az erdőt előbb-utóbb mindenképpen generatívan kell megújítani.
Azokat a fákat, amelyek gyökérről jól sarjaznak, egyáltalán nem érdemes tuskóról sarjaztatni, mivel a tuskóról növő sarjakat könnyebben megfertőzik a kártevő gombák, és a szél is könnyebben letöri őket. Ilyen fajok:
• akác,
• szil,
• rezgő nyár,
• fehér nyár,
• fekete nyár.
A tarvágás hátrányai a következők:
• A tarvágás csökkenti a biodiverzitást.
• A tarvágás kimeríti a szénkészleteket, és súlyosbítja a globális klímaváltozást és a savasodást.
• A tarvágás talajkárosodást okoz: tömörödés, tápanyagveszteség, erózió, földcsuszamlások.
• A tarvágás fragmentációt okoz: apró, leválasztott élőhely-szigeteket hoz létre, megnehezítve a vadvilág számára a megfelelő élőhely megtalálását a táplálkozáshoz, a szaporodáshoz és a menedék kereséséhez.
• A tarvágás nem utánozza a természetes zavarokat – új struktúrákat és mintázatokat hoz létre a tájon, amelyekkel a vadvilág nem fejlődött együtt.
• A tarvágás a hagyatéki struktúrák (nagy fák, nagy száraz fák, nagy kidőlt fák) nem megfelelő megőrzéséhez vezet, ami a szomszédos állományok, valamint a múlt és a jövőbeli állományok közötti folytonosság elvesztését okozza.
• A tarvágás (különösen a patakok közelében) hátrányosan érinti a halakat, a patakokat, a vízminőséget, és destabilizálja a lejtőket.
• A tarvágás túl sok utat igényel, ami szennyezést, csúcsfolyamokat okoz, és akadályozza az organizmusok, a fa, az ívó kavics mozgását.
• A tarvágást gyakran tűlevelűek ültetése és a versengő vegetáció kontrollja követi, ami csökkenti a biodiverzitást és növeli a tűzveszélyt;
• A tarvágást gyakran vegyi anyagok alkalmazása követi, amelyek mérgezőek a vizek élővilágára.
• A tarvágás rontja a kilátást, a rekreációt és az életminőséget.
• A tarvágás sűrű fiatal állományokat hoz létre, amelyek sok vizet párologtatnak, és túlzottan kimerítik a vízfolyásokat helyi és regionális szinten. Ha az állományok érett erdőkké fejlődhetnek, az segíteni fogja ezeket az állományokat abban, hogy hidrológiailag érettebb és kevésbé „szomjas” állományokká váljanak.
• A tarvágás sűrű fiatal ültetvényekhez vezet, amelyek nagyon veszélyes tüzelőanyag-viszonyokat jelentenek, különösen az érett erdőkhöz képest.
Zsák Ferenc Tibor
pannon.celtic@gmail.com
Nyitókép: fahalál – természetpusztítás elleni kortárs táncos demó a Bükk hegység tarvágásában kép: Járdány Bence Greenpeace
