Aligha lehet személyesebb, meghittebb, intimebb formája a természet szeretetének, mint a magaslesen való madármegfigyelés. Ha elcsöndesedik körülöttünk a világ és kettesben maradunk a természettel, a nyugalom csak a távoli kép hamis illúziója. Ott fent az élmények kereszttüzében hurrikánok tombolnak!
Micsoda izgalmas témának megfogalmazására hívom a betűk segítségét! Egy különös kirándulásra invitállak Kedves Olvasó, melyben elábrándozunk az elábrándozáson és megpróbáljuk megismerni a megismerést. Hogy mi fog mindebből kisülni? A következő sorokban kiderül!
2012. június 2-án, este fél kilenc körül Lipóton, a Macskasziget árnyékában, a kétszintes kilátó lépcsősorának aljához értem. A gumitalpak halkan tapadtak rá a vízszintes fémcsövekre és emeltek fel egyre magasabbra. Láb a láb után törtek fel a magasba, mígnem a csúcs deszkáin kapaszkodtak meg stabilan, tudva azt, most egy darabig nem kell enniük az újabb utak porát.
Ilyenkor érkezik otthonába a természetimádó. Az ismerős táj szívélyesen köszönti csodálóit, majd elrabolja testedet – lelkedet és mesélni kezd. Mesélni a pár órával korábbi történetet, mely ott balra a látóhatárnál kezdődött, amikor családommal Dunaremete irányába indultunk. Emlékszem betonfalként állított meg az a kezdetben két sólyom, mely a Natura 2000-es terület fölött járőrözött. Szoborrá meredten csodáltam a fenséges madarakat. A fényképezőgép felé nyúltam, remélve pár dokumentációt az esetről. Hoppá, az aksik kimerültek, mint Béla bácsi ötödik emeleti lakos, ki a nagybevásárlás után az ajtajuknál kapdossa a levegőt, mert pechére most romlott el a lift. Nem baj, mosolygok kínosan magamban, most legalább alaposabban megnézhetem őket a távcsővel. Igen ám, de egyszer csak még egy, majd még egy, majd még egy, majd még egy, és végül még egy sólyom társult hozzájuk. Na, ilyenkor sajnálja az ember, hogy csak két szemmel született. Hét sólyom többet ér bármilyen kuruzsló hókuszpókusznál. Varázspálca nélkül eltűnik az ember realitás érzéke és átváltozik egy másik tudatállapotba. Figyelted-e meg magadon, kedves olvasó, hogy ilyenkor nem is tudatosodik bennünk az élmény igazi ereje.
Vannak kellemes helyzetek, amibe belecsöppensz, boldog vagy, kívül-belül mosolyogsz, hihetetlen energiával töltődsz fel. Amikor pedig tovaszáll a boldogság kék madara, milliószor emlegeted újra! Az életünk viszont élesben folyik nap, mint nap! Hányszor láttunk nagy filmeket, ahol a főhős életre szóló kalandokat élt át és hány rendező varázsolt eléd romantikus jelenetet, amiről azt gondoltad, de jó nekik. Aztán megvárod az estét, majd főzöl egy finom gyümölcs teát, gőzölgő, illatozó csészéddel az ablakhoz sétálsz és a harmonikus ízek összetalálkoznak a belőled feltörő kellemes élményekkel. Emlékszel, pár éve egész nap a Szigetközt járva este keveredtél Lipótra, a Macskaszigetre, majd rájöttél, ez a te világod! Lepereg előtted a lesen kuporgás is, mikor kilenc óra tájban egy fekete gólya szállt be eléd, ki a te távcsöved előtt kereste a reggelijét. Hány és hány ilyen sztorit gyűjtöttél össze már!
Ez vár arra, ki a természetjárásra adja a fejét!
Az életünk azonban most ezekben a percekben, órákban, napokban, hónapokban, években folyik és most is történhetnek és történnek olyan pillanatok, melyeket később majd nagy fogalmakkal ruházunk fel! Tegnapban, mában, s holnapban is átélhetted és átélheted azokat a jeleneteket, melyekről legendaként emlékezel majd! Még tovább mehetünk! Könnyen megeshet, hogy a mai élményeid mélyebb nyomot hagynak benned, mint eddig bármi is valaha! Hányszor emlegettük vissza, mikor anno Behon Gáborral egy vízben álló záráson araszoltunk át Toyota pickupjával, erre múlt héten a Szigetközben egy olyan kőhídon botorkáltunk át, ahol már szinte felhúztuk a lábunkat és örültünk, hogy hidroplánnak is bevált a kocsink. Tukovics úrral 2005. január 22-én, 4 réti sast figyeltünk meg a Rudi-rét mögött, most pedig Lipóton hét sólyom keringett a fejünk fölött. Ebből is látszik, hogy a jelen is átírhatja emlékeink listáját.
Ott fönt a magaslesen könnyen elkavarognak a gondolatok, hol erre indulnak el, hol arra. Akárcsak mi, ott kint, éles terepen, de végül mégiscsak nekiindultunk a Dunaremete felé vezető útnak, hogy felderítsük a terület élővilágát. A bóklászás különösen kedvelt madármegfigyelő módszer a természetbarátok körében. Van is mit imádni rajta. Amint az ember elindul puha porzó traktor utakon, valami különös izgatottság száll rá. Ebben az esetben egy dolgot tehetsz, engedelmeskedsz a „nagy parancsnak” és kiszolgálod. A lábak indulnak, majd valami hang érkezik a bokorból és máris földbe gyökeret versz. Ami újra gyújtást kapcsol, az pedig nem más, mint a kíváncsiság. Ez még a külvilágnak is érthető, hogy egy ismeretlen terepen játszod mindezt, arra már alig találnak okot, ha százszor bejárt szakaszon tesszük mindezt. Miért leszel mégis zizi az ismerős kanyarok láttán? Mert szereted!
S ha valaki racionálisabb válaszra vágyik, az tudja jól, a természet minden nap más arcát mutatja meg, melyet a lehető legnagyobb kíváncsisággal kutatjuk nap, mint nap. Lehetne–e megunni a folyamatosan eléd táruló szigetközi táj lebilincselő látványát! Elégszer hallgatjuk–e a citromsármányt, mely fasorról fasorra énekli cip cip cip cűűű énekét! Tudnál–e betelni a lágy tavaszi szél simogatásával! Pótolhatná–e valami az orrodon beáramló vizes élőhely semmivel össze nem hasonlítható illatát! Erről is szólnak azok a séták, amelyekért útnak indulunk.
A természet megismerésének legbensőségesebb módjához azonban visszakanyarodunk a kiinduló ponthoz, azaz a kilátón való megfigyeléshez.
Aligha lehet személyesebb, meghittebb, intimebb formája a természet szeretetének, mint a magaslesen való madármegfigyelés. Ha elcsöndesedik körülöttünk a világ és kettesben maradunk a természettel, a nyugalom csak a távoli kép hamis illúziója. Ott fent az élmények kereszttüzében hurrikánok tombolnak!
Amikor a magunk féle természetimádó elfoglalja helyét a lesen, egy kéréssel érkezik a megfigyelő pontra. Óhaja, vágya hajtja fel, mely abból áll, hogy kéri, vágyja a természet szépségének érzékelését. Egy erő munkálkodik benne, mely szélsőséges esetekben felülírja akár éhségének és szomjúságának szigorú szavait is. Mindent a háttérbe szorít! Amint azonban például egy vizes élőhely előtt állhatunk, bombamód robbannak szét előttünk érzékszerveink gátjai, amin akadálytalanul áramolhat be az összes inger. Hányszor van az, hogy nem akarsz észrevenni valamit, vagy épp a füledet igyekszel kikapcsolni.
Ez vár arra, ki a természetjárásra adja a fejét!
A magaslesen szélesre tárt kapukkal ugrassz minden apró rezdülésre és olykor egy halk nesznek is jobban örülsz, mint otthonodba tolakodó, ordibáló reklámoknak. Ott fent, abban a világban még még mégtöbbet akarsz a természetből és meg is kapod, amire vágysz. Láthatod, hallhatod, érzékelheted az élőhelyek világát. Ez legkevésbé mondható passzivitásnak. Itt tomboló viharok közlekednek, mindent elsöprő árvizek zúdulnak a hiányra érkező megkapás zuhatagában. Erről szól a madárvártás természetfigyelés. Nézz rá egy búbos vöcsökre, jól érzed magad. Attól hogy nézed! Figyeld meg a nádon hintázó nádirigót, megszűnik körülötted minden.
Van egy mondás, miszerint a „fénynek is van árnyéka”, és ez alól a természetjárás sem kivétel. Aki ugyanis akár a poros erdei ösvényeken kergeti a madarakat, akár egy toronyban távcsövezik, szembesülni fog Zorán egyik dalszövegével, miszerint „Ha megkapod, attól csak a hiánya nő”. Sétálhatsz akár csak pár percet egy madárfüttytől hangulatos külvárosi utcában, órákat bujkálhatsz a Szigetköz bozótosai közt vagy napkeltétől napnyugtáig nyomhatod bakancsod a sáros ösvények százaiba. Egytől nem tudod megóvni magad! Amikor búcsúra inted kezed és utoljára nézel hátra, hazaindulsz, rád talál a szomorúság érzése. Attól a ponttól a kétpólusú világ hiányzó oldalára kerülsz és kínlódsz egészen addig, míg újra nem állsz a természet kapujában. Emlékszel majd rá, mikor életvidáman találsz pár kellemes percet a nyüzsgő világban, bevillan majd a nyugodtabb órákban is. Minden nap, minden órában veled lesz, és nem fog, de nem is akarod hogy tágítson fejedből.
Ez vár arra, ki a természetjárásra adja a fejét!
