Miként egy neves újságíró megjegyezte, „a globális felmelegedés, amely valamennyi környezeti krízisnek a szülőanyja, az elmúlt húsz évben olyan politikai mozgalmat indított útjára, amely eddig úgyszólván csak egyetlen irányt ismert: az üvegházhatású gázkibocsátások csökkentését… Minden áron és a globális tudományos szakértelmet is latba vetve vették fel a harcot a szén-dioxid-kibocsátók ellen, egyfajta szakértői csúcsgrémium létrehozásával, amelynek tagjai azóta elszántan ingáznak az egyik konferenciáról a másikra. A klímakonferencia és a Kiotói jegyzőkönyv létrehozását mindenesetre már elkönyvelhetjük.” A klímakutatók között „évek óta valamiféle környezetpolitikai ethosz kialakulása figyelhető meg, amely megtilt a kibocsátás-csökkentés eszményképétől való minden eltérítést.” A felmelegedés hatékony megfékezése céljából az évszázad közepéig a kiotói célok sokszorosára lenne azonban szükség, olyan heroikus, illetve utópikus számok ezek, amelyek az adott szükség, viszonyok között elérhetetlenek. „Ezzel szemben az alkalmazkodással kapcsolatos intézkedések, azok az utak és módok, hogy a klímaváltozás által érintett államoknak hogyan kellene ráállniuk a felmelegedésre, az elsivatagosodásra vagy fenyegető áradásokra, és hogyan kellene invesztálniuk, sokak szemében másodrangú kérdések, kommunikációtechnikai szempontból pedig nem produktívak. Éppúgy, mint az energiatechnikán túli technikai megoldások.
A politikai korrektség azt mondatja, hogy az ipari államok jelentik a problémát, és ezért nem jelenthetik a megoldást.
A világ a Kiotói jegyzőkönyv ratifikálása ellenére is mindmáig igen távol van az üvegház hatású gázok csökkentésétől. Valójában tovább nő a kibocsátás, mert a vezető ipari országok, mint például az Egyesült Ál- lamok, nem vesznek részt a kiotói folyamatban, míg a fejlődő országok, India, Kína és Brazília, korlátlan szennyezési jogokat alkudtak ki maguknak. Ezekben az országokban még a környezetvédők is azon a véleményen vannak, hogy csak a gazdagoknak kelljen a klímavédelemért fizetniük, míg az elmaradott államoknak legyen joguk az elmaradt iparosodás bepótlására. Sunita Narain indiai környezetvédő szerint: „A klímaváltozás kérdésében az igazságosságról van szó. Arról, hogy a tartalékokat méltányos módon kell elosztani.” Az ipari államok közül még azok sem tartják be a számukra engedélyezett szennyezési jog felső határát, amelyek kezdettől fogva támogatták a Kiotói jegyzőkönyvet, mint például Spanyolország. Mivel azonban a világot megmentő társadalom egy romhalmaz előtt áll, mivel az energiakérdés megoldása túl lassan halad előre, és a klímát befolyásoló globális szén-dioxid-kibocsátás korlátlanul folytatódik, a tudomány – vagy legalábbis annak egy része – szemmel láthatóan eltökélten a B terv felé kacsingat.
A B terv az égéstermékek csökkentése helyett, illetve amellett az üvegház hatású gázok problémájának technikai megoldását irányozza elő.
Ennek a tervnek a jelszava a geotechnikai tervezés. Ide sorolható az amerikai Harvard egyetem geológusainak, Klaus Lacknernek és Kurt Zenz Housenak a szén-dioxid megkötésével kapcsolatos javaslata. Az üvegházhatású gázt, amely a fosszilis üzemanyagok használatakor keletkezik, nagy méretekben és megfelelő formában el kell különíteni, és meg kell szervezni végső tárolását, például bezárt bányatelepeken, a tenger mélyén vagy akár a tengerfenék üledékrétegeiben. Az IPCC egyik külön jelentése komoly formában foglalkozik a klímaváltozás megfékezését célzó és a klímakutatók által is támogatott javaslatokkal. A szén-dioxid megkötésére szolgáló geoszekvesztrációs politika reménye már egyfajta zöld aranylázat váltott ki a geológiai szolgáltatók között, akik nagy üzleti lehetőséget látnak benne. Ennek a politikának az eredménye a fosszilis energiák kibocsátás nélküli használata volna.
Még extravagánsabbnak tűnnek azok a javaslatok, amelyek szerint a globális felmelegedést a sztratoszférikus albedohatás felerősítésével lehetne megakadályozni. Ehhez leheletvékony, világosan reflektáló kénrészecskéket használnának, amelyek a betörő napfényt 15 km magasságban visszaszórnák az űrbe. Mióta a Nobel-díjas Paul Crutzen is támogatja ezt a javaslatot, komolyan tárgyalnak arról, hogy ballonok, rakéták vagy ágyuk segítségével a sztratoszférába juttatott szulfátporral lehetne az üvegházhatást csökkenteni. Crutzen számításai szerint a mesterséges sztratoszféraszennyezés céljára évente 5 millió tonna szulfát-porra, kevesebb, mint az egész világon kibocsátott szulfátmennyiség egy tizedére lenne szükség. Ez kevesebb, mint 50 dollárba kerülne az ipari államok lakói számára. A kénfátyol nem rontaná jelentős mértékben a természeti élményt, a színpompás naplementék megmaradnának, csak a megszokottnál valamivel halványabban – ami nem túl nagy ár a megszokott környezeti hőmérséklet és a megszokott klíma megtartásáért cserébe. Mint ahogy az várható volt, ez a technokrata nekibuzdulás nem talált tetszésre azoknál, akik a globális felmelegedést már régóta elsősorban emberi okokra vezetik vissza. Hasonló a helyzet más extravagáns javaslatokkal is, például a világtengerek planktonjának vastrágyázásával a CO2-t eltávolítására a planetáris szénkörforgásból, a nagykiterjedésű erdőtelepítéssel és a génmódosított növények előállításával a nagyobb mértékű szénmegkötés érdekében, az óriástükrök felszerelésével az univerzumban és a sivatag öntözésével az albedo-hatás csökkentésének céljából. Schellnhuber és Rahmstorf a világméretekben alkalmazni kívánt technológiákról szóló javaslatokat a földi rendszer manipulációjára tett próbálkozásoknak nevezi. Az az elképzelés, hogy a világ klímáját kísérletezési célra egy Dr. Frankensteinre bízzuk, nem kis szorongást vált ki, mert ha balul üt ki, annak beláthatatlan következményei lennének. Ne feledjük, milyen abszurdnak tűnnek a vélt globális lehűlés technikai leküzdésére az 1970-es években tett javaslatok már egy generáció távlatából is.
Forrás: Wolfgang Behringer: A klíma kultúrtörténete – a jégkorszaktól a globális felmelegedésig. Corvina Kiadó, Budapest. Második kiadás, 2017.
