Aki keres, az talál – voltaképpen ezt a bibliai ígéretet igyekszik valóra váltani valamennyi szaknévsor, telefonkönyv és katalógus.
A Zöld Oldalak elnevezésű, nemrég megjelent kiadvány – amely a környezetvédő szervezetek, intézmények és a zöldbizniszben utazó vállalkozások dzsungelében igyekszik elkalauzolni az olvasót, csak részben felel meg a fenti állításnak: aki (legalább nagyjából) tudja, hogy mit keres, az a kötetben nagy valószínűséggel megtalálja a célhoz vezető utat, ám “úgy általában”, tehát például tevékenység szerint csak nehézkesen lehet keresni a jegyzék segítségével. Ha pedig arra vagyunk kíváncsiak, hogy tényleg működik-e, és ha igen, valójában mit csinál egy adott szervezet, ne a Zöld Oldalakban kezdjük a kutatást.
A négy fejezetből – sorrendben cím szerint Közigazgatási szervezetek, Gazdálkodó szervezetek, Nonprofit szervezetek, Egyéb – álló kötet legértékesebb információit az első és az utolsó fejezet tartalmazza. A környezetvédelmi szektorról ugyanis általában a zöldek és a környezetvédelmi ipar képviselői jutnak az ember eszébe, holott a legtöbb feladat és felelősség a különféle állami, önkormányzati intézmények és hatóságok vállát nyomja – ők azok, akiket valamilyen környezetvédelmi probléma esetén elsőként kell elérnünk. Az első fejezetben az ÁNTSZ-től a vízügyi igazgatóságokig minden szóba jöhető szervhez találunk kontaktust (címet, telefonszámot), az utolsóban pedig a szektor olyan, ritkábban reflektorfénybe kerülő szereplőire bukkanhatunk, mint a környezetvédelmi sajtó (illetve annak a szerkesztők látókörébe került, kis szelete) vagy a témával foglalkozó oktatási intézmények, tudományos szervezetek.
Amit hiába keresünk a kötetben – pedig a hazai viszonyok között fontos lenne –, az egyfajta eligazító információ az egyes nevek mögött álló szervezet súlyáról, komolyságáról, referenciáiról. Gondoljuk végig: ha például egy önkormányzatnak megbízható vállalkozásra van szüksége, mondjuk, a községi hulladéklerakó üzemeltetéséhez, nem elegendő számára, ha tíz oldalon keresztül olvashatja az érintett cégek neveit a Hulladékgazdálkodás címszó alatt, hiszen a névsorban első pillantásra is találunk olyan neveket, amelyekhez perrel végződő veszélyeshulladék-botrányok, hulladékcsempészési esetek és más gyanús üzelmek kapcsolódnak.
Ha pedig az egyszázalékos adófelajánlásunkhoz keresünk olyan zöldszervezetet, amelynél a pénzünk jó helyre kerül, két problémával is szembesülünk: egyrészt csak nevekkel találkozunk (amelyekből nem feltétlenül derül ki, hogy az adott egyesület madárvédelemben vagy épp hulladék-újrahasznosítási tanácsadásban utazik), másrészt nem tudjuk meg, hogy valódi mozgalmat, politikai vagy anyagi okból szerveződött “álzöldeket” vagy épp nem létező, de a bírósági nyilvántartásból még nem törölt csoportot takar-e a jól hangzó elnevezés.
Az is igaz persze, hogy a Zöld Oldalak fehér foltjait elsősorban nem a szerkesztőkön kell számon kérni, nem rajtuk múlik, hogy az ágazat – itt, Magyarországon – olyan, amilyen. Mint Gyarmatiné Rácz Ágnestől, a kiadvány felelős szerkesztőjétől megtudtuk: a kötet összeállítói jól bevált nyugati példákat követve választották ezt a szerkezetet, ám az első kiadás tapasztalatai és az olvasók észrevételei alapján a későbbi megjelenéseknél készek a változtatásokra. A szerkesztés során egyébként elsősorban nyilvános adatforrásokra – a kiadáshoz támogatást is nyújtó környezetvédelmi tárca címjegyzékeire, a Környezetvédelmi Gyártók és Szolgáltatók Szövetsége adatbázisára –, illetve a majdani címek kérdőíves megkeresésére támaszkodtak, ami nem igazán teszi lehetővé, hogy az alapvető adatoknál bővebb információkat közöljenek.
H. M.
