A rovat kizárólagos támogatója
Mangel Gyöngyi

Itthon legyen a bolygó kapitánya! – üzenték Áder János köztársasági elnöknek az Indexben, december elején megjelent cikkükben Schmuck Erzsébet és Kalász-Nagy Máté, az LMP – Magyarország Zöld Pártjának társelnökei a glasgowi klímacsúcs után. A két zöldpolitikus azért bírálta az elnököt, hogy miközben más országok nem elég radikális vagy halogató klímapolitikáját bírálta, elnéző a magyar kormány környezetromboló neoliberális gazdaságpolitikájával szemben.

Az elnök nem hívta fel a figyelmet a magyar kormány szégyenletes zöldre festésére, arra, hogy a kormány klímapolitikai intézkedései nem egyeztethetők össze a párizsi klímacélokkal, egyes lépései egyenesen ellenétételesek a fenntartható energiapolitikával, ilyen például a szélerőművek építésének tiltása. De nem látjuk, hogy a kormány hogyan kíván felkészülni, az embereket felkészíteni a várható hőhullámokra, az aszályra, a villámárvizekre vagy az élelmiszer-ellátási nehézségekre. Vagyis a kormány csak szavakban klímabajnok, és ezt a köztársasági elnök nem teszi szóvá. A két zöldpolitikus szerint különösen elszomorító, hogy az önmagát zöldnek mondó köztársasági elnök teljes mellszélességgel áll ki a drága és veszélyes atomenergia mellett, ami sugárzó hulladékok kezelésével terheli a jövő nemzedékeket, miközben tudjuk, hogy létezik zöld alternatíva, a megújuló energiaforrások alkalmazása.

Áder János a bolygó kapitánya. Forrás: Kiss Bence 444.hu

Az Index honlapján néhány nappal később Hauk Viktor, közgazdász, energiapiaci elemző „Elég zöld-e az atomenergia?” című írásában válaszolt az LMP – Magyarország Zöld Pártja társelnökeinek, az atomenergia szükségességét bizonyítva. A szerző utalt arra, hogy az Európai Unió keretein belül is vitáznak arról, hogy az atomenergia használata segítheti-e a klímapolitikai célkitűzéseket, a szén-dioxid kibocsátás csökkentését, majd felteszi a kérdést, hogy zöld-e az atom, szükségünk van-e az atomenergiára, amíg a zöld alternatívák 2030–2050 között átveszik a fosszilis tüzelőanyagok helyét? A szakértő szerint egyre több jele van annak, hogy a megújuló források fejlesztése, a zöld forradalom kifulladóban van, mert kifogyunk a szükséges nyersanyagokból, tőkéből és földterületből. Úgy véli, hogy a párizsi klímacélok eléréséhez sokkal több szél- és naperőművet kellene építeni, a 2020-as csúcsév teljesítményét egy évtized alatt meg kellene többszörözni, de adatai szerint mind a napelemek, mind a szélerőművek telepítéséhez nagyságrendekkel több földterület kell, mint a hagyományos erőművekhez, például a paksi atomerőmű kiváltására több mint 4000 hektáron kellene napelemeket telepíteni. A 120 méter magas szélerőműveknek is van területigénye, a magasan forgó lapátok a madarakra is veszélyt jelentenek.

A szakértő ezekből a számadatokból arra a következtetésre jut, hogy az atomenergiának egyértelműen van helye a zöldátmenetben, mert a jelenleg üzemelő atomerőművek a nap- és szélerőművekkel összevethető áron, éjjel-nappal termelnek villamos áramot, mindezt szén-dioxid-kibocsátás nélkül teszik.
Ha a hazai helyzetet nézzük, akkor kétfelé kell bontani a kérdést. Még a zöldpolitikusok sem állítják, hogy a most működő (vagy éppen műszaki hiba, vagy karbantartás miatt álló) paksi blokkokat azonnal le kell állítani, mert a zöldátmenethez, egy fenntartható, a jövőt szolgáló energiapolitika megtervezéséhez, szakértelemre, pénzre és igen, időre is szükség van. Az más kérdés, hogy ismerve az atomerőművek biztonsági, egészségügyi, környezeti és gazdasági kockázatait, a jövő nemzedékekre maradó terheket, szabad-e új atomerőmű beruházásba kezdeni. Itt a válasz egyértelműen nem. A napi.hu ismertette Mycle Schneider írását, aki több mint húsz éve szerkeszti a világ nukleáris annalesét, azt írja a most üzemelő erőművek biztonságáról, hogy a nukleáris szektor legnagyobb problémája az, hogy az erőművek öregek, a karbantartások vagy műszaki hibák miatt a termelésből kieső időszak fokozatosan elnyúlik, Pakson is két reaktorblokk állt le decemberben. Ez a tény arra figyelmeztet, hogy a most működő erőművek is korlátozottan vehetnek részt a klímavédelmi célok teljesítésében.

A technokrata szemlélet veszélyei

Az elmúlt évtizedekben sok politikus hivatkozott arra, hogy a tudomány és az innováció fog bennünket megmenteni, a digitális technikák, a különböző okosmegoldások valamint a robotok kihúznak minket az ökológiai katasztrófából és klímaválságból, amelybe az emberiség saját magát sodorta. Persze lehet technokrata szemlélettel közeledni az éghajlatváltozás problémájához, lehet számolgatni, hogy mekkora földterületre van szükség a megyényi méretű napelemparkok felépítéséhez, de, ha nem figyelünk az összefüggésekre, arra, hogy az általunk elképzelt megoldás milyen más jellegű károkat okoz, akkor nem tettünk semmit a megoldás érdekében. Van egy olyan környezeti alapelv, hogy egy környezetszennyezési problémát nem egy másik környezeti probléma generálásával kell megoldani. Vegyük akkor Hauk Viktor érvét a naperőművek telepítésével kapcsolatos területigényről, ez kis hazánkban mostanában kizárólag zöldmezős beruházást jelent, vagyis mezőgazdasági terület átminősítését a létesítmény számára. Aki így gondolkodik, nem veszi figyelembe, hogy a termőföld ma nagyobb kincs, mint egy ipari létesítmény, a jövő élelmiszerellátásának a biztosítéka. Nem azt kell számolgatni, hogy mekkora területet veszünk igénybe, hanem keresni kell azokat a helyeket, ahová további természetpusztítás nélkül lehet napelemeket elhelyezni. Segítek: háztetők, és nemcsak a lakóházaké, hanem az iroda- és szolgáltató épületeké, az üzemeké és mindenféle napelem telepítésre alkalmas ipari létesítményeké, de lehetne napelemeket telepíteni a parkolók tetejére, utak fölé. Az igazi mérnöki feladat az, hogy a szakemberek megtalálják az erre alkalmas területeket. Elrettentő példa, ami Putnok környékén történt, hogy egy biogazda földjét a tudta és belegyezése nélkül minősítették át, azért, hogy egy vállalkozó naperőművet építhessen, ráadásul a 444.hu cikke szerint ez állami segítséggel történt.

Varga György MTI MTVA

Az atomerőmű, mint az éghajlatváltozás elleni küzdelem egyik zászlóshajója, vagy nem?

Mind a csernobili, mind a fukusimai baleset után jelentősen csökkent a világban az atomerőmű építési szándék, de nálunk nem így történt. Az Orbán kormány a csernobili, és a fukusimai tragédia, valamint a 2003-as paksi majdnem katasztrófa tanulságainak levonása nélkül, már 2014-ben szerződést kötött Oroszországgal a paksi atomerőmű bővítéséről. Azóta az erőmű melletti érvelés is változott, először az olcsó áramra, majd az ország energiafüggőségének csökkentésére, napjainkban a klímavédelmi célokra hivatkoznak, arra, hogy az atomerőmű működés közben nem bocsát ki széndioxidot. De egy alapos életciklus elemzésnél rögtön kiderülne, hogy az uránbánya egészségügyi és környezeti kockázataitól kezdve a százezer évig sugárzó kiégett fűtőelemek végleges lerakójáig sok olyan, az atomáram termeléséhez szükséges lépés van, aminek az energiaigényét nem lehet atomárammal megoldani.

Akik abban gondolkodnak, hogy a klímaválságot atomárammal lehet megoldani, elfelejtik az a rendkívül fontos alapelvet, hogy egy környezeti problémát nem egy másik környezeti probléma generálásával kell megoldani. Márpedig a paksi bővítéssel óriási hitelt, valamint biztonsági, környezeti, gazdasági és egészségügyi kockázatot veszünk a nyakunkba. Az atomenergia a 20. század, mára elavult, veszélyes technológiája, a tiszta és biztonságos, valamint a zöld atomenergia mítosza már régen megdőlt.

A hiányzó életciklus elemzés, avagy tényleg zöld-e az atomenergia

Az atomenergiát pártolók egyik, hangzatosnak tűnő érve, hogy az atomerőmű működése közben nem termel szén-dioxidot, így a klímavédelemben fontos szerepe van. Ez természetesen igaz, de csak az áramtermelés folyamatára. Az atomáram előállítása azonban egy hosszú, többlépcsős folyamat, amely az uránbánya feltárással, bányanyitással kezdődik. Az uránércben kis százalékban található a szükséges uránizotóp, így az ércet dúsítani kell, majd legyártani a fűtőelemeket. Ameddig működött a pécsi uránbánya, az ércet a Szovjetunióba szállították, de a meddőhányók és a tájsebek itt maradtak. Urándúsító, illetve fűtőelem gyártó üzemek csak a nukleáris nagyhatalmak országaiban találhatók, a bányászat, a szállítás, a dúsítás hagyományos, ma még szén alapú energiával történik. A geológiai, környezeti, vízügyi és egyéb hatástanulmányok elkészülte, az engedélyek megszerzése után kezdődhet az erőmű épületének felhúzása, az építkezés rengeteg beton, és egyéb építőanyag, valamint speciális acél felhasználásával, hatalmas szállítási munkákkal és energiafelhasználással történik, ami szintén fosszilis energiát igényel. A működés évtizedei után pedig gondoskodni kell az erőmű biztonságos lebontásáról, a kiégett fűtőelemek átmeneti, majd végleges tárolásáról, a sugárzó anyagok elhelyezéséről. Hol lesz már akkor a széndioxidot nem termelő atomáram? Viszont a teljes folyamat az uránbányától az atomtemetőig súlyos egészségügyi és környezeti kockázatot jelent a jövő nemzedékeknek és nem kis időre, hanem év tízezrekre.

Atomszemét az idők végezetéig

Talán nem véletlen, hogy Rosalie Bertell alternatív Nobel-díjas amerikai kanadai orvos-kutató, katolikus nővér és környezetvédő, az ionizáló sugárzások szakértője már 1985-ben felvázolta a sugárzó anyagok terjedésének kockázatát, a „Nem azonnali veszély: a radioaktív Föld prognózisa című könyvében. Az atomerőművek és a nukleáris létesítmények számának növekedésével ez a veszély fokozódik, a világon egyre több a sugárszennyezett terület, uránbánya, urándúsító, atomerőmű, reprocesszáló üzem és ideiglenes radioaktívhulladék tároló. Mert az köztudott, hogy a nagy aktivitású és hosszú élettartamú sugárzó hulladék – értsd kiégett fűtőelem – számára még sehol a világon nem működik végleges „atomtemető” lerakó, az eddigi próbálkozások azért nem voltak sikeresek, mert többszázezer évig kellene biztonságosnak lenni egy kiégett fűtőelem tárolónak.

Egy felelős ember nem hagyja a gyerekeire, egy felelős állam nem hagyja az utódaira azokat a gondokat, amiket neki kellett volna megoldania. A végig nem gondolt műszaki fejlesztések egyik „csodájának”, az atomerőműveknek a veszélyes hagyatéka mindenképpen az utódaink problémája is lesz. A sugárzó hulladékot tárolni és őrizni kell, arról információt kell hagyni az idők végezetéig. Az ilyen hulladékokkal egyet lehet tenni, meg kell előzni a keletkezését. Mivel a probléma ismert, ezért nem lenne szabad új atomerőműveket építeni, és ez a paksi bővítési tervekre is igaz.

Egy másik gátló tényező az időfaktor, az atomerőművi beruházások mostanában nem készülnek el határidőre, a Paks 2 beruházás már az első kapavágások előtt is éveket csúszik. Az éghajlatváltozás miatt valószínűsíthető, hogy a Kárpát-medence területére várható aszályosabb évek miatt a Duna vize nem lesz elég a reaktor és a fűtőelemek hűtéséhez, a hűtőtornyok építése újabb csúszást eredményezhet, de az éghajlatváltozás folyamata nem áll meg addig, ameddig a paksi bővítés elkészül. Ráadásul még a működés idejére sem mondható el, hogy nincs szén-dioxid kibocsátás, hiszen egyes biztonsági berendezések, szellőtető rendszerek, hűtőszivattyúk, tartalék áramfejlesztők általában szénalapú árammal működnek, hiszen atomerőművi vészhelyzet, katasztrófa idején ezekre szükség van. Emlékezzünk arra, hogy a fukusimai baleset súlyosságát fokozta, hogy nem volt elég ilyen tartalék berendezés. Ha a nukleáris szakemberek végeztek volna életciklus elemzést, amely az uránbányától, a fűtőelem gyártásig, a szállításoktól az építkezésig, az áramtermeléstől, az erőmű lebontásáig, a sugárzó hulladék tárolásáig elemezné a széndioxid kibocsátást, szinte bizonyos, hogy a folyamat szén-dioxid mérlege negatív lenne, és nem „az atomáram a klímakérdések megoldásnak kulcsa” elmélet lenne a nyerő. Vagyis az alapkérdésre, hogy zöld-e az atomenergia, józanésszel, csak azt a választ lehet adni, hogy nem.

A „biztonságos” atomenergia történetének néhány mozzanata

Mielőtt valaki túlságosan kampányolna az atomenergia mellett, nézzük bele kicsit az atomerőművek történetébe. 1979-ben azt nyilatkozta egy ismert sugáregészségügyi szakember, hogy az atomerőművek biztonságos létesítmények, tízezer évenként történhet csak baleset. Pedig 1979 előtt is történtek súlyos nukleáris balesetek, például 1957-ben, a Szovjetunióban a Majak létesítményben vegyi robbanás következett be, ahol sokkal több radioaktív anyag került a légtérbe, mint a csernobili katasztrófánál. Szintén 1957-ben, a Nagy-Britanniai Sellafield grafit moderátoros plutónium termelő atomerőműben a reaktor túlforrósodott, a grafit meggyulladt, ez volt az ország legsúlyosabb nukleáris balesete.

Néhány évvel az interjú elhangzása után, 1986. április 26-án, az ukrajnai csernobili, grafitmoderátoros atomerőműben gőzrobbanást követően súlyosan megsérült a reaktorépület és nagy mennyiségű sugárzó anyag került a levegőbe, amely beterítette fél Európát. Több dolgozó és tűzoltó néhány napon belül meghalt sugárbetegségben, és számosan a későbbi szövődményektől szenvedtek. A sérült reaktorblokk fölé szarkofágot emeltek, az erőmű 30 km-es körzete, ma is katonákkal őrzött tiltott zóna. Tíz éve, 2011. március 11-én Japánban, a Richter skálán 9-esnek minősített óriási erejű földrengés, és az azt követő pusztító szökőár okozott súlyos károkat a fukusimai atomerőműben, három reaktorban teljes zónaolvadás következett be, leálltak a reaktorok hűtővizét biztosító szivattyúk. Japánban is több százezer embert kellett kitelepíteni a környékről, és nagy mennyiségű sugárzó anyag került a Csendes-óceánba, amely később az Egyesült Államok nyugati partját is elérte. 2013-ban az Egyesült Államokban, a Hanford nukleáris tároló hat tartályából folyt el a sugárzó anyag. De ne felejtkezzünk el a 2003-as, fűtőelemtörés miatti paksi majdnem katasztrófáról, és arról a többszáz kisebb-nagyobb üzemzavarról, balesetről, amely az atomerőmű történelem során megtörtént. Ideje hát felfognunk, hogy az atomerőművek és a működésükhöz szükséges nukleáris létesítmények igen veszélyes üzemek.

Mangel Gyöngyi

hirdetés
hirdetés

Bambulás helyett tájékoztottság. Iratkozz fel hírlevelünkre!

Feliratkozás

Kapcsolódó hírek