Egy darabig elvan a ház körül, aztán egy szép napon neked ugrik, és elharapja a torkodat. Az atomerőművek most még látszólagos klímabarát vonása is megkérdőjelezhető. A történelmi közelmúlt tragikus évfordulóinak apropóján jelent meg a napokban egy energetikával foglalkozó tanulmánykötet.
A Locality and the Global Challenges of Energy Transition (2016, ingyenesen letölthető online verzió) az angliai Frugeo kutatóintézet és az ELTE munkatársainak együttműködésében látott napvilágot, a csernobili nukleáris katasztrófa 30., a fukusimai tragédia 5. évfordulóján. Miközben – jelentős mértékben épp az atomkatasztrófák hatására – világszerte „befagyott”, visszájára fordult a nukleáris energia korábbi lendülete, hazánkban sajnos Paks 2 előrehaladott terveivel a nemzetközi trend ellenkezője látszik megvalósulni.
A paksi bővítés realizálódása kapcsán ugyanakkor egy sajnálatos, kifejezetten hazai adat is köthető 2016-hoz. Éppen ötödik éve annak, hogy – a világon páratlan módon – nem épült szélerőmű az országban
Az Angliában tevékenykedő Bokor László által főszerkesztett Frugeo immár negyedik tanulmánykötete, melyet nemzetközi – ezen belül jelentős részben magyar – szerzőgárda írt, és társszerkesztői jelen írás szerzői, az atomenergiából kiindulva a napjainkban zajló energetikai forradalommal foglalkozik. Megismerkedhetünk a korunk energetikai irányváltását kikényszerítő körülményekkel, és azokkal a jövőben megteendő lépésekkel, amelyek a megújuló energiahordozókra támaszkodó új energiarendszer működtetéséhez szükségesek.
Az atomenergia nemzetközi megítélése és jövőképe kapcsán a fordulat 1986-ban, a csernobili katasztrófa hatására következett be.
Európában már csak a legmakacsabb (vagy üzletileg elkötelezett) kormányok tartanak ki mellette. Az elmúlt 15 évben az Európai Unióban 15,5 GW nukleáris kapacitás vonódott ki, miközben 142,6 GW szélturbina és 101,2 GW napelem épült be a villamosenergia-rendszerbe. A meglévő nukleáris kapacitás működtetése – azon túlmenően, hogy gyakorta „üzemzavarokkal” terhes, hosszú távon józan gondolkodású ember számára aligha felvállalható kockázatot rejt, és a növekvő mennyiségű atomhulladék kezelése tekintetében is megoldatlan – csak korlátozottan szabályozható. Épp a leadott teljesítmény szabályozási nehézségei miatt egyre nehezebben illeszthető a koszerű energiarendszerekbe, mely a legtöbb országban decentralizálásnak indult, nagyobb rugalmasságot igényel.
A tanulmánykötet bevezető, leghosszabb cikkében Jan Willem van Storm tollából az atomenergia modern kori felhasználásának buktatóiról olvashatunk, az erőművek teljes életidejére (ún. életciklusára) kiterjedő alapos elemzésként. A fenti problémák taglalása mellett a szerző az atom gyakran hangoztatott „tisztaságával” is leszámol. Habár a reaktorok jelenleg valóban kevesebb szén-dioxidot bocsátanak ki, mint pl. a szén- vagy gázüzemű erőművek, a rendelkezésre álló „jó” uránkészletek megcsappanása miatt, valamint a járulékos beruházások és tevékenységek (ércbányászat, szállítás, építkezések, hulladékkezelés stb.) fosszilis energiafogyasztása – ezáltal növekvő széndioxid-szennyezése – miatt az atomerőművek még e látszólagos „klímabarát” vonása is hamarosan a múlté lesz. (A kötetben közölt számítások és szemléletes ábrák tanúsága szerint 30-50 év múlva, épp mire Paks 2 is már javában üzemelne…)
Locality and the Global Challenges of Energy Transition
A kötet társszerkesztői közül egyikünk édesapja, Karátson Gábor – környezetfilozófusként, megrögzött „zöldként” – a Heti Válaszban és a Magyar Nemzetben is több ízben szóba hozta az atomenergia kérdését, és mélyen ellenezte a hazai atomerőmű-bővítést. (Zárójelben említjük, hogy 2015-ben, halála évében a Frugeo előző kiadványát a szerkesztők neki dedikálták, könyezetvédő munkásságát kiemelve.) Mint már 2003-ban a paksi ún. üzemzavar kapcsán írta, „az atomenergia svindlije bonyolultabb nyelvi kérdés egy egyszerű szélhámosénál, bonyolultabb a szakemberek és a politikusok eltussoló manővereinél is. Képtelenek vagyunk az atomenergiához ártatlanul viszonyulni, mert Mefisztofelész keze is benne van a dologban.” (…)
Az erőmű olyan, mint egy pitbull – egy darabig elvan a ház körül, aztán egy szép napon neked ugrik, és elharapja a torkodat”.
Bármennyire homokba dugjuk is a fejünket, és tiszta, sőt „olcsó” atomot vizionálunk, a fejlődés Európa-szerte egyértelműen a megújulók irányába mutat. Lényeges kérdés persze, hogy a természeti adottságok mely országban milyen lehetőséget kínálnak: van-e akkora potenciál ezekben a forrásokban, hogy akár teljes egészében kielégítsék az energiaigényeket, ráadásul úgy, hogy esetükben is szigorúan figyelembe kell venni a fenntarthatósági követelményeket.
Csakhogy nem csupán a potenciált, hanem azt is vizsgálni kell, hogy az energiahatékonyságban rejlő lehetőségek milyen mértékben csökkenthetik a szükségleteket. Ráadásul a jövőben bizonyosan bekövetkezik az energiarendszer átrendeződése, hiszen az elektromos járművek és a hőszivattyúk elterjedésével a villamos energia kerül domináns pozícióba. Amint a Frugeo tanulmánykötetében Sáfián Fanni bemutatja, idehaza a megújulóktól csaknem háromszor annyi kapacitás lenne remélhető és tervezhető, mint a hivatalos számítás szerint. Mindezen információkat szoftveres modellek segítségével vizsgálva például optimalizálható az energiatárolásban szerepet játszó kapacitások mérete, vagy az export-import energiaszükséglet mennyisége. A kötet végkicsengése, hogy a nemzetközi tudóstársadalomnak és a műszaki szakembereknek egyre inkább többségbe kerül az a véleménye, miszerint az energiapolitikában az irány – és az afelé tartó átmenet – megvalósíthatósága már nem kérdéses, legfeljebb, hogy mindez mennyi időbe telik. Megfelelő szabályozási környezet kialakításával, amit a Frugeo kötete is taglal, egyes országokban 15-20, máshol 30-35 év alatt megteremthető lenne a fenntartható energiarendszer.
Karátson Dávid – Munkácsy Béla