Bár Magyarország kifejezetten kedvező agráradottságokkal rendelkező, és elvben élelmiszer-önellátásra képes államnak számít, a gyakorlatban mégis úgy alakul, hogy – átlagos fogyasztási szokásokat feltételezve – egy kilokalóriányi energiatartalmú élelmiszer negyven kilokalóriányi (fosszilis) energia felhasználásával kerül az asztalunkra.
Az irracionális mértékű pazarlás az alapanyagok, a csomagolások és a kész élelmiszerek parttalan utaztatásával függ össze, a következmények pedig nem csupán a környezetet, hanem az élelmiszer-termelőket is sújtják. A kiszáradóban lévő magyar ingatlanpiacon az egyik legkeresettebb kategória a nyugati határszélen lévő gyümölcsöskert. A vevők osztrák termelők, akik az ottani piacra, gyakran a saját üzletük ellátására termel(tet)ik a zöldséget és gyümölcsöt a magyar oldalon, kihasználva földárakban, a bérköltségekben és – nem utolsósorban – a növény-egészségügyi rendszerben rejlő különbségeket. (Ez utóbbi azt jelenti, hogy idehaza Ausztriában már nem használatos, olcsóbb szerek is forgalomban vannak, és a hatósági kontroll is lényegesen lazább.) Hasonló folyamatok zajlanak az egész uniós élelmiszerpiacon. Mióta például a tojás-előállítás az európai állatjóléti előírások miatt megdrágult, a „tojásgyárak” kiszerveződtek azokba az EU-val határos térségekbe (Marokkótól Ukrajnáig), ahol a szigorúbb szabályok nem érvényesek – meg azokba a tagállamokba (Magyarországot is beleértve), ahol könnyebb kibújni a regulák alól.
Amikor a tojótyúkokat tavaly Európa-szerte kényszerűen nagyobb ketrecekbe telepítették, a szakértők a tojás drágulására számítottak, ám a kezdeti megugrás után az árak lezuhantak. A jelenséget részben a már említett – az EU-n belüli és az uniós határokon túli – kiszervezés magyarázza, de magyar szakértők (ahogy a Baromfi Terméktanács néhány hete szóvá tette) más okokat is feltételeznek. Azzal érvelnek, hogy a jellemző átlagár már a számított termelői önköltség alatt van, amit csak az magyarázhat, hogy külföldről, feketeimportból származó tojás kerül tömegesen a piacra magyar termékként. Ha így van, ez a termelőket és a fogyasztókat is hátrányosan érinti: a rossz körülmények között, bizonytalan eredetű táplálékkal etetett baromfitól származó tojás élettani tulajdonságai kimutathatóan kedvezőtlenebbek.
A megoldás részben a fogyasztó kezében van, hiszen ha mindenki a helyben előállított, ellenőrizhető származású élelmiszert választaná (akár némi ártöbbletet is bevállalva), egy csapásra megszűnne a szürke- és feketeimportot kikényszerítő nyomás. A valóságban azonban mindez bonyolultabb: az európai élelmiszerpiac rendkívül árérzékeny, a szabályozás pedig nem a helyi termékeknek, hanem – az áruk szabad áramlása jelszavával is – inkább az ide-oda szállítgatásnak kedvez. A civil fogyasztóvédők régóta küzdenek egy olyan címkézési rendszerért, amely az élelmiszerek ökológiai lábnyomát, illetve a pontos (nem az előállító székhelye, hanem a termőhelyek szerinti) származási helyét is feltüntetné. Ez lehetővé tenné azt is, hogy a közületi beszerzéseknél a helyi, tehát kisebb ökolábnyomú termékeknek büntetlenül lehessen előnyt biztosítani. Csakhogy a javaslat mindig kisiklik a nagyüzemi agrárlobbi, az élelmiszergyártók és a -kereskedők ellenállásán.
