Az utóbbi napok kitartó esőzései ismét aktuálissá tették az abbahagyott bányászati tevékenységekből hátramaradt meddőhányók kezelésének égető kérdését. A Máramaros megyei Borsabányán a Colbu ülepítő zagytározóinak több millió tonna veszélyes hulladékkal elvegyült iszapja az áradások következtében bármikor rázúdulhat a városra, illetve belekerülhet a Csiszla-patakba, onnan pedig – a Visó folyón át – a Tiszába.
Az Új Magyar Szó a helyszínen tájékozódott a borsabányai zagytározók helyzetéről. Utoljára 2008-ban, az akkori nyári áradások idején történt kimutatható környezetszennyezés a Borsa bolygóvárosának számító Borsabányán. Az évek óta komoly környezetvédelmi gondokkal küzdő vidék lakosait akkor maga Traian Bãsescu államfő is figyelmeztette a környezeti katasztrófa fokozott veszélyére. Világbanki támogatással be is indult egy környezetmentési projekt, melynek során 2009-ben néhány veszélyesebb meddőhányó, elsősorban a 2008-as szennyezést okozó Colbu konszolidálásán kezdtek el dolgozni. Az eljárás során a lefolyó vizeket megpróbálták elterelni és elszigetelni a meddőhányótól – illetve saját medrükben tartani –, a dombnyi bányaszármazékot lefedték földdel, majd füvesítették.
A félsz ismét beköltözött a lelkekbe
„Izgultunk ám, hogy ne szakadjon ránk a zagytárolók szennye. Különösen szombaton éjjel féltünk, amikor a vihar felköltötte álmából az egész telepet. A legtöbb lakásban felgyújtották a villanyt, és egymásnak telefonáltunk, hogy megtudjuk, mi a helyzet” – elevenítette fel lapunknak Sallak András nyugdíjas bányamérnök a hétvége történéseit. A volt bányaigazgató azon kevés, máshonnan ideszármazó szakemberek közé tartozik, akik az ércbányák bezárása után sem hagyták el végleg Borsabányát. Mint meséli, a hétvégén lehullt csapadék szerencsére nem volt túl sok, és hamar levonult a Csiszlán, de a félsz ismét beköltözött a lelkekbe.
Ottani olvasóink jelzései alapján lapunk a helyszínen próbált meggyőződni a borsabányai zagytárolók helyzetéről. Legelőbb a polgármesteri hivatal gazdasági osztályának vezetőjével beszélgettünk. Ioan Timiº közgazdász arról tájékoztatott, hogy a három évvel ezelőtti baleset óta – amikor a Borsabánya fölött lévő Colbu ülepítőnél gátszakadás történt, és több ezer köbméter zagy folyt a Csiszlán át a Visóba, majd a Tiszába – „sok minden történt, de nem elég”. Jelentős pénzek érkeztek ugyan a zagy és meddőtárolók ökologizálására – táptalajjal való lefödésére, füvesítésére, fásítására és a bányavizek elvezetésére, illetve semlegesítésére –, de több minden egyébre nem futotta.
Füvesítés kóréval
A terepszemlét a borsabányai polgármesteri hivataltól jó tíz kilométerre, az 1800 méter magas Toroioga (a helyi magyarok névhasználata szerint: Toronyága) lábánál kezdjük. Itt – a telefonon korábban megbeszélteknek megfelelően – Sallak András nyugdíjas bányamérnök fogad. Hogy valóban releváns képet kapjunk a valós helyzetről, javaslata szerint a három nagy zagytároló közül a legjobban „ökologizálthoz”, a bányatelep alatt lévő D-2-eshez megyünk ki.
Messziről látható, hogy itt csakugyan dolgoztak, mert a mintegy huszonöt hektár alapterületű salakhegy oldalait nagyobbrészt már életerős fenyő- és nyírfacsemeték borítják. Fent a lapos tetőt befüvesítették – már amennyire a különböző gyomnövényeket és kórékat fűnek lehet nevezni. A nem éppen tökéletes munkára az is utal, hogy a gazok közül tekintélyes foltokban még kikandikál a termőfölddel nem eléggé lefedett salak. Az igazi probléma azonban a mesterséges hegy oldalával, a rézsűkkel van. Eleddig nem sikerült mindenütt lezárni, gyepesíteni és fásítani, ezért a csapadék állandóan mossa a hegyoldalt, s a savas lé az alatta lévő Csiszlába folyik, melynek vize messze van ahhoz, hogy az élővilág visszaköltözzön ide. Sallak mérnök mutatja, mekkora árkokat ás a csapadék a zagyhegy lefedetlen oldalán, s ezen át mi szennyezés jut esőzéskor a sebes patakba.
A másik két zagytárolónál ennél még rosszabb a helyzet, amit egy másik helyi szakember, Bárány Ferenc nyugdíjas bányamester is megerősít. Szerinte a három évvel ezelőtti ökokatasztrófa egy nagyobb zuhé esetén a Colbu tárolónál bármikor megismétlődhet. Sallak és Bárány is úgy látja: a nagyobb gond nem az, hogy kevés volt a tárolók biztonságának megerősítésére adott pénz, hanem az, hogy az elvégzett munka szakszerűsége erősen kifogásolható. Ahelyett, hogy a helyi viszonyokat ismerő, jól képzett helyi bányászokkal dolgoztattak volna, egy idegen cég hozott embereket ide. A volt igazgató legalább ilyen súlyos tévedésnek tartja azt is, hogy a bányák lezárását szintén másokra bízták.
„Az eredmény katasztrofális. A bányavizek nagy része továbbra is semlegesítés nélkül folyik ki, szennyezi a környezetet. A bejárati kapukat ráadásul feltörték, és az ócskavasgyűjtők minden olyasmit kilopnak, amit még egy esetleges bányanyitáskor használni lehetne. A gátlástalan pusztítás már emberi tragédiát is okozott, hisz a helyismeret hiánya sok veszélyt rejt. De a bánya anélkül is veszélyes terület” – vonja le a következtetést a helyi bányamérnök.
Verespatak, a nagy testvér
Az állami bányák és ipari létesítmények bezárása után felügyelet nélkül maradt romániai zagytározók közül csak egyik a borsabányai Colbu ülepítő. A Fehér megyei tizenegy ilyen meddőhányó közül például a legveszélyesebb a Sese-völgyi, amelynek tartalmához naponta százezer lej értékű meszet kellene adagolni a sav semlegesítésére, de nincs pénz a szükséges mennyiség beszerzésére.
Az összes romániai meddőhányó eltörpül azonban a mellett a hatalmas ülepítő mellett, amelyet Verespatak mellé építene a Roșia Montana Gold Corporation bányavállalat a Cornei-völgy elöntésével; az ott összegyűlő zagy az arany kivonása után hátramaradt kőzetekből, vízből és ciánból állna össze. Az RMGC szakemberei azt állítják: a meddőhányó vize nem lesz ártalmas a környezete számára, ugyanis egy speciális anyaggal molekuláira bontják a ciánt, s így a rendkívül veszélyes anyag szennyező hatása lecsökken.
