A rovat kizárólagos támogatója
 Vitányi Márton

Amikor február végén Oroszország megtámadta Ukrajnát, mintha megszűnt volna itthon a Covid járvány. Amikor két éve márciusban kitört a járvány, azonnal háttérbe szorult a klímaváltozásról szóló hangos közbeszéd. Persze a járvány is ment tovább, akár csak a globális felmelegedés. Mi mégis így működünk, egyszerre csak egy dologra tudunk fókuszálni, egy valamitől tudunk igazán rettegni, és ilyen módon használ fel bennünket a média is.

Ez a háború nem csupán az értelmetlen áldozatok, az emberi és anyagi veszteségek miatt mérhetetlenül fájó. Egy olyan hidegháborús világ köszönt ránk ismét, ahol Földünk globális környezeti problémáinak kezelése értelemszerűen hátrébb sorolódik. Az erőszak mindent felülír, visszavisz bennünket egy már meghaladottnak hitt brutális valóságba, ahol a fenntartható gondolkodás helyett a fegyverkezés-, – a szűkebb szakterületünkre példát hozva – az Ukrajnából Tiszán érkező szemét megelőzése és tisztítása helyett a szerencsétlen menekültek segítésére, majd pedig egy ország újjáépítésére kell erőforrásokat biztosítanunk.

Szeretném most összehasonlítani a háborúra, a járványra és globális felmelegedésre adott reakciókat, mert tanulságokat hordozhat számunkra, hogy jobban megértsük önmagunkat. Az orosz agresszió esetén a világ demokratikus berendezkedésűnek tartott része együttesen állt ki, mondott határozott véleményt, és cikkem írásakor, március elején hajlandó jelentős anyagi áldozatokat hozni a mindkét oldalt sújtó gazdasági és pénzügyi szankciókon keresztül. A háború összekovácsolta a demokratikus közvéleményt, és úgy tűnik számomra, hogy ez a durva beavatkozás fog egy még erősebb, összetartóbb, öntudatosabb nemzetet formálni keleti szomszédunkból. Éppen ellenkezően, mint ahogy az oroszok ezt szerették volna. Ilyen módon a hatás és ellenhatás nagyon vizuálisan, plasztikusan működik. Nem volt ez másként a koronavírus járvány esetében sem. A kormányok felismerve a veszélyeket azonnal intézkedéseket hoztak, amelyek nem csak a járványra, hanem az egész világgazdaságra jelentős hatást gyakoroltak. A járványtól való félelem az életek védelme érdekében képes volt olyan politikai döntéseket megszülni, amelyek tökéletesen szembementek a regnáló globális, neoliberális gazdasági rendszerrel. Az orosz invázió és a járvány tehát olyan széleskörű globális „gazdaságellenes” lépéseket kényszerített ki, rövid, két éves időtávon belül kétszer, amilyenekre talán még sohasem volt példa. Nemzetek, közösen, és külön-külön, egy bizonyos cél érdekében hajlandóak a komfortzónájukon kívülre kerülni, cselekedni. A kiváltó ok mindkét esetben konkrét, megfogalmazható, emberi élettel szembeni valós fenyegetés.

Az ökoszisztémánk felborulásával, világrendünk összedőlésével fenyegető globális felmelegedés ma már nagyon konkrét valóság.

A jövőre nézve pedig minden háborúnál és járványnál pusztítóbb fenyegetés. Már nincs komoly politikus, vagy gazdasági szereplő, aki tagadná a veszély mértékét. Még sincsen a fentiekhez fogható hatékony válasz, összefogás, határozott kormányzati intézkedés, csak nehezen számonkérhető ködös vállalások, alibi mozgások évtizedekre előre. Miért? Talán túl régóta kongatják a vészharangot?
Éppen 50 éve jelent meg Meadowsék munkája „A növekedés határai” címmel. (1972. márc. 1-én mutatta be Donella és Dennis Meadows, valamint Jorgen Randers a Limits to Growth A növekedés határai c. könyvüket.

Úgy szoktuk mondani, hogy a tudományos közvélemény akkor hívta fel a figyelmet széles körben arra, ahogy működünk, az fenntarthatatlan. Azóta egyre gyakrabban jelennek meg az aktualizált jelentések, a helyzet drámai, késedelmünk egyre frusztrálóbb. Az agyunk, a politikai, gazdasági és társadalmi berendezkedésünk láthatóan nem képes megbirkózni egy ilyen komplex fenyegetéssel. Nem tudunk logikusan cselekedni, döntéseket végigvinni, még akkor sem, ha értjük az összefüggéseket.

Az azonnali, zsigeri fenyegetésre, támadásra tudunk reagálni, mint egy ösztönlény, de egy hosszabb távú összehangolt stratégia végrehajtására és együttműködésre képtelenek vagyunk a bonyolult struktúráinkba és érdekhálóinkba gabalyodva. A cselekvésünk korlátaiba ütköztünk. A nagy pardoxon pedig felettünk lebeg; ha mindezeket tudjuk, mégis csak akkora bajban leszünk képesek együtt cselekedni, amikor már menthetetlenek vagyunk?

Vitányi Márton

Nyitókép: Putyin viaszszobra a Grevin múzeumban AFP

hirdetés
hirdetés

Bambulás helyett tájékoztottság. Iratkozz fel hírlevelünkre!

Feliratkozás