34 éve történt a világ eddig legsúlyosabb nukleáris balesete. Mangel Gyöngyi a tragédia idején Budafokon, az Országos „Frédéric Joliot-Curie Sugárbiológiai és Sugáregészségügyi Kutatóintézetben” dolgozott kutató biológusként. 3 évtized után is élénken él benne néhány kép az akkor történtekből, ezek persze nem mérési jegyzőkönyveken, vagy tudományos elemzéseken alapulnak, hanem sokfelől összeszedett információn és megélt eseményeken, amikből néhányat a greenfonak felidézett.
A kastély parkolónak használt hatalmas teraszán fiatal fizikus kollégám az autók tetején megülő szürke rétegre mutatott, amit kíváncsiságból elemzett. Ma is látom az arcát, hallom a hangját, amikor kissé szomorúan mondta, hogy „az egész periódusos rendszer, a sugárzó izotópokkal együtt benne van a porban”. 1986 április végén, vagy május elején jártunk akkor, néhány nappal a csernobili atomkatasztrófa után. Tudtuk, hogy ez a sommás kijelentés nem teljesen igaz, de kollégánk arra utalt, hogy a csernobili atomerőmű baleset után több száz kilométerre is eljutottak a robbanásból származó sugárzó részecskék, amik a talajra, utakra, legelőre, kocsikra, háztetőkre, erkélyekre, száradó ruhákra és a növényekre is kihullottak.
Az április 26-án éjszaka történt súlyos atomerőmű baleset tényéről két napig hallgatott a szovjet média és sajtó, tovább nem hallgathattak, mert a skandináv országokban megemelkedett radioaktivitást mértek a levegőben. Hazánkban először április 28-án Bedő Iván, a Magyar Rádió hírszerkesztője számolt be a BBC híre alapján, kapott is érte fegyelmit.
Másnap már a Népszabadság is közölt egy szűkszavú tudósítást a történtekről, később a közvélemény értesülhetett a nem elhallgatható tényekről, de a baleset súlyosságáról, az áldozatok számáról, az egészségügyi, környezeti és szociális következményekről a mai napig nincs pontos képünk, annak ellenére, hogy az elmúlt években egyre több dolog derült ki a katasztrófáról. Tavaly sugározta az HBO az ötrészes Csernobil sorozatot, amelyben éles kritika érte az akkori tájékoztatáspolitikát. A film levetítése után számos cikk is rámutatott arra, hogy a további katasztrófa elhárítása mellett, sokszor helyette is, a tények elfedése, kisebbítése, a felelősség alóli kibújás volt a szovjet vezetés és tájékoztatás célja.
A tragédia idején, 1986-ban Budafokon, a hosszú nevű Országos „Frédéric Joliot-Curie Sugárbiológiai és Sugáregészségügyi Kutatóintézetben” dolgoztam kutató biológusként. Az intézet egyik főosztálya foglalkozott környezeti és egészségügyi sugárkérdésekkel, így a paksi atomerőmű sugáregészségügyi ellenőrzésével, mi más tudományos feladatokon dolgoztunk. A baleset óta több, 34 év telt el, mégis az emlékezetemben élénken él néhány kép az akkor történtekből, ezek persze nem mérési jegyzőkönyveken, vagy tudományos elemzéseken alapulnak, hanem sokfelől összeszedett információn és megélt eseményeken, amikből néhányat felidézek.
A mi laboratóriumunk vezetője orvos volt, a csapathoz egy vegyész, egy biológus és két laborasszisztens tartozott. Néhány nappal a tragédia után főnökünk, aki nem mellesleg az intézet párttitkára volt, azt kérdezte tőlünk, hogy hajlandóak vagyunk-e a saját munkánkat félretenni és besegíteni a másik főosztálynak, ahol a tej-, élelmiszer-, növény-, talaj-, és vízmintákat vizsgálták. Hozzátette azt is, hogy mivel mi más műszerekkel és módszerekkel dolgoztunk, nekünk csak a minta előkészítésben, mosogatásban (radioaktív anyagok esetében még a mosogatásnak is szigorú szabályai vannak) és hasonló egyszerű feladatokban lehet szerepünk. Mind a négyen gondolkodás nélkül igent mondtunk, de emlékszem főnökünk csalódott arcára, amikor közölte, hogy nem engedélyezik a munkában való részvételt. Az egyik nap hazafelé a buszon együtt utaztam egy kolléganőmmel, aki környezeti mérésekkel foglalkozott. Az arca szürkés volt, szeme karikás, keze a vegyszerektől elszíneződött. Érdeklődtem az okokról, azt mondta nagyon fáradt, sok a munkájuk, miközben minket nem engedtek segíteni. Azóta sokszor gondolkoztam azon, hogy vajon még az intézet vezetőségében helyet foglaló párttitkár előtt is el kellett titkolni a mérési adatokat, vagy csak minket nem engedtek az igazi információ közelébe.
Amikor erre az írásra készültem, ismét átnéztem a tragédia után a Népszabadságban megjelent tudósításokat. A szakemberek azt bizonygatták, hogy „hazánk légterében nem növekedett számottevően a radioaktivitás”. Intézetünk főigazgatója egy interjúban egyebek mellett azt tanácsolta, hogy a leveles zöldségek, a saláta, sóska és paraj felületére lerakódott szennyeződést alapos, többszöri mosással távolítsuk el, így az „bátran fogyasztható”. Az elutasítás utáni napokban orvos főnökünk több fej, különböző helyen vásárolt salátával állított be a laboratóriumba, és azt kérve, hogy mérjük meg a mosatlan, az egyszer, kétszer, ötször, tízszer vízzel illetve vegyszerrel mosott saláta felületének béta sugárzását. Mi magunk is megdöbbentünk, amikor kiderült, hogy a tízszer mosott és mosószerrel kezelt saláta felületi sugárzása alig változott, a rárakódott radioaktív anyag egész kicsi szemcséi a leveleken maradtak.
Májusban a Központi Fizikai Kutató Intézetben sugárvédelmi kérdésekkel foglalkozó ismerősöm meghívott óbudai lakásába, ahol Geiger-Müller sugármérő készülékkel igazolta, hogy a cipőm talpán és a lábtörlőn is van sugárzó anyag, a készülék mindkét esetben gyorsan kezdett csipogni, és ugyanez történt, amikor kinyitotta az ablakot. Mindez azokban a napokban történt, amikor a hivatalos jelentések szerint a háttérsugárzás már alig haladta meg a szokásos értéket. Az igazi meglepetés ezután következett, vendéglátóm egy könyvet vett elő a táskájából, de a mérésnél a készülék néma maradt, majd kinyitotta a könyvet, ami a számláló éles visítását váltotta ki. A rejtély titka az volt, hogy a könyvben lévő borítékban az egyik paksi kémény szűrőbetétjének darabkája volt, rajta alfasugárzó anyagokkal, amelyeknek rendkívül kicsi a hatótávolsága, ezért nem jelzett a műszer a csukott könyvnél, viszont erősen ionizáló, tehát nagy kárt okozhatnak az élő szervezetekben. A csernobili atomerőmű baleset után a szétszóródott sugárzó anyagok közül több is alfasugárzó volt, ez jelent meg a paksi szűrőbetéten is.
Magyarországon még tíz-tizenöt évvel a tragédia után is tartotta magát az a nézet, hogy hazánkat lényegében nem érintette károsan a csernobili baleset.
Tíz évvel a tragédia után egy hazai tudományos konferencián egy előadás még mindig arról szólt, hogy az atomerőmű robbantásnak 42 halálos áldozata volt, a később kialakuló betegségekről nem esett szó. Pedig már akkor tudott volt, hogy a katasztrófa elhárításban részt vett katonák, tűzoltók nagy sugárdózist kaptak, de a sorsukat, állapotukat nem követték. 1996-ban, Kijevben a tízéves évfordulón rendezett nemzetközi konferencián találkoztam az Ukrajnából később Magyarországra települt orvosprofesszorral, Lávinyecz Antallal, akit a tragédia idején a zónába vezényeltek, hogy abortuszokat végezzen, de a beavatkozások valódi okáról nem beszélhetett, az tabutéma volt, ugyanúgy, mint a romániai gyerekeken pajzsmirigyrák miatt végzett műtétek.
Miért kell 34 évvel a tragédia után újra és újra beszélni erről?
A nukleáris ipar egész története összefonódik a tájékoztatás csődjével, az elhallgatásokkal, a tények elferdítésével, a féloldalú elemzésekkel, a közvélemény tudatos félrevezetésével. A szovjet hírközlés 1986-ban a tények pontos ismertetése helyett a nyugati lapok hisztéria-, és pánikkeltéséről beszélt. A Pravda szerint azért volt érthetetlen ez a magatartás, mert 1971 és 1984 között összesen 151 atomerőmű baleset történt. Fel is soroltak néhány nyugati országban történt példát, arról viszont elfelejtettek beszámolni, hogy a csernobili katasztrófa előtti legsúlyosabb baleset pont a Szovjetunióban, Majakban történt egy nukleáris üzemben.
Ha valaki úgy gondolja, hogy a félretájékoztatás csak a csernobili atomerőmű balesetre igaz, gondoljon a 2003-as paksi súlyos üzemzavarra, majdnem katasztrófára, vagy a fukusimai tragédiára, ahol az atomerőmű tulajdonosai és a japán hatóságok is csak csöpögtették az információt, a Csendes-óceánt ma is szennyező létesítmény helyzetéről. De ne menjünk túl messze, a tervezett paksi atomerőmű bővítés eddigi története titkosításokkal terhelt, mi állampolgárok csak azt nem tudhatjuk meg, hogy mennyibe fog ez nekünk kerülni, milyen veszélyekkel és problémákkal kell szembenézni nekünk, valamint a jövő generációknak.
Mangel Gyöngyi
Ez a cikk a Magyar Hang együttműködésével jelent meg
Nyitókép: csernobili áldozatok temetője fotó: Thomas Szlukovenyi Reuters
Az atomipar sötét oldala: brutálisan radioaktív helyek a Földön
