“De ők nem az embereket, hanem a hatalmukat féltik. Ez a hatalom országa, nem pedig az emberek országa. Vitathatatlanul az államé az elsőbbség. Az emberélet értéke pedig nulla.” Szvetlana Alekszijevics csernobili riportja a Jelenkorban.
Monológ arról, hogy az egyik embernek korlátlan hatalma van a másik fölött
Nem bölcsész vagyok, hanem fizikus. Ezért – tények, csakis tények.
Valamikor még felelnie kell valakinek Csernobilért… Eljön az idő, amikor felelniük kell, mint harminchétért. Akár ötven év múlva is! Ha meg is vénülnek… Ha meg is halnak… Nekik kell felelniük, a bűnösöknek. (Elhallgat egy pillanatra.) Össze kell gyűjteni a tényeket… A tényeket! Ezeket követelik…
Aznap, április huszonhatodikán… Moszkvában voltam. Kiküldetésben. Ott értesültem a szerencsétlenségről.
Telefonálok Minszkbe a fehérorosz KB első titkárának, Szljunykounak, hívom egyszer, kétszer, háromszor, de nem kapcsolják. Sikerül elérnem az egyik emberét (aki jól ismer):
– Moszkvából telefonálok. Kapcsolja Szljunykout, sürgős híreim vannak. Szerencsétlenség történt!
K-vonalon hívom, de már mindent titkosítottak. Mihelyt rátérek a balesetre, rögtön megszakad a vonal. Kétségkívül figyelik! Lehallgatják. A megfelelő szervek… Állam az államban… Ráadásul akkor fülelnek, amikor a KB első titkárát hívom… Rám sincsenek tekintettel, pedig a Fehérorosz Tudományos Akadémia Atomenergetikai Intézetének igazgatója vagyok. Professzor, lev. tag… És előlem titkolják…
Vagy két óra huzavona után mégiscsak maga Szljunykou veszi föl a telefont. Jelentem:
– Súlyos szerencsétlenség történt. Számításaim szerint (már beszéltem Moszkvában ezzel-azzal, végeztem számításokat) felénk, azaz Fehéroroszország felé tart a radioaktív oszlop. Megelőzésképpen haladéktalanul el kell látni a lakosságot jóddal, és ki kell telepíteni mindenkit az erőmű környékéről. Nem maradhatnak emberek és állatok száz kilométeres körzetben.
– Már jelentették – mondja Szljunykou –, hogy tűz ütött ki, de már eloltották.
Nem bírom tovább:
– Becsapták! Szemenszedett hazugság! Bármelyik fizikus megmondja magának, hogy nagyjából öt tonna ég el a grafitból óránként. El tudja képzelni, meddig ég ez?
Mentem a legelső vonattal Minszkbe. Álmatlan éjszaka. Reggelre otthon vagyok. Megmérem a sugárzást a fiam pajzsmirigyénél – 180 mikroröntgen/óra! Akkor a pajzsmirigy volt az ideális sugárzásmérő. Szükségünk volt kálium-jodidra. Egyszerű jódoldatra. Gyerekeknek két-három csepp fél pohár gyümölcsszirupba, felnőtteknek pedig három-négy csepp. Tíz napig égett a reaktor, tíz napig kellett ezt folytatni. De senki se hallgatott ránk! Tudósokra, orvosokra. A politikát szolgálta a tudomány, az orvoslást is belekeverték a politikába. De még mennyire! Ne feledkezzünk meg arról, milyen tudati háttere volt a történteknek, milyenek voltunk akkoriban, tíz évvel ezelőtt. Működött a KGB, akárcsak a titkosszolgálatok. Zavarták a „nyugati adókat". Tabuk ezrei, a párt és a hadsereg titkai… Instrukciók… Ráadásul mindannyiunkat arra neveltek, hogy a békés szovjet atom ugyanolyan biztonságos, mint a tőzeg vagy a szén. Gúzsba kötött minket a félelem meg a sok előítélet. A babonás hit… De maradjunk a tényeknél, csak a tényeknél…
Aznap… Április huszonhetedikén úgy döntök, kiutazom az Ukrajnával határos Homeli területre, Brahinba, Hojnyikiba és Narouljába, e járási székhelyektől alig harminc-negyven kilométerre van az erőmű. Minden információra szükségem volt. Fogom a műszereket, meg kell mérnem a háttérsugárzást. A következő eredményeket kaptam: Brahinban 30 000 mikroröntgen/óra, Narouljában 28 000… Szántanak, vetnek. Készülnek a húsvétra… Tojást festenek, kuglófot sütnek… Miféle sugárzás? Mi az? Nem kaptak semmilyen parancsot. Követelik a beszámolókat odafentről: hogy megy a vetés, milyen ütemben halad? Úgy bámulnak rám, mintha elment volna az eszem: „Micsoda? Miről beszél, professzor?" Röntgenek, mikroröntgenek… Egy másik bolygóról jött jövevény nyelve…
Visszamegyünk Minszkbe. Bőszen árulnak a proszpekten pirogot, fagyit, darált húst, zsömlét. A radioaktív felhő alatt…
Április huszonkilencedike. Pontosan emlékszem mindenre… Napra pontosan… Reggel nyolckor már Szljunykounál előszobázom. Tipródom, csak tipródom, de nem fogadnak. És ez így megy este fél hatig. Akkor jön ki Szljunykou dolgozószobájából egy neves költőnk. Ismertük egymást:
– Megtárgyaltuk Szljunykouval a fehérorosz kultúra problémáit.
– Hamarosan nem lesz kinek fejleszteni ezt a kultúrát – fakadtam ki –, nem lesz senki, aki olvashatja a könyveit, ha nem telepítjük ki a lakosságot Csernobil környékéről. Ha nem mentjük meg!
– Miket beszél! Már eloltották a tüzet.
Végül nagy nehezen bejutok Szljunykouhoz. Előadom sietve, mit láttam előző nap. Meg kell menteni az embereket! Telefonáltam Ukrajnába, ott már megkezdődött a kiürítés…
– Mit szaladgálnak a városban sugármérővel az emberei (az intézetből), csak pánikot keltenek! Tanácskoztam Moszkvával, Iljin akadémikussal. Nálunk minden rendben… Bevetették a hadsereget, a haditechnikát. Kormánybizottság dolgozik az erőműben. Kiszállt az ügyészség. A helyszínen folytat vizsgálatot… Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy még tart a hidegháború! Ellenségek vesznek körül minket…
Már több ezer tonna cézium, jód, ólom, cirkónium, kadmium, berillium, bór és ismeretlen mennyiségű plutónium borítja a földjeinket (a csernobili nagy teljesítményű vízforraló csatornarendszerű urán-grafit reaktortípusban atombombagyártáshoz szükséges plutóniumot állítottak elő) – összesen négyszázötven fajta radionuklid. Ez a mennyiség a Hirosimára dobott bombák háromszázötvenszerese volt. Fizikáról kellett beszélni. A fizika törvényeiről. De ellenségekről beszéltek. Ellenségeket kerestek.
Ezért előbb vagy utóbb valakinek felelnie kell. „Egyszer majd azt fogja felhozni a mentségére – mondtam Szljunykounak –, hogy a traktorgyártáshoz ért, a sugárzáshoz meg nem (hisz korábban a traktorgyár igazgatója volt), én viszont fizikus vagyok, vannak elképzeléseim a baleset következményeiről." De mit számít ez?! Egy professzor, egy-két fizikus veszi a bátorságot, és oktatni akarja a KB-t? Nem, ez nem gengszterbanda volt, inkább úgy határozhatnám meg őket, hogy egybeolvadt bennük a tudatlanság és a korporatív gondolkodás. Jól megtanulták az apparátusban életük aranyszabályát: nem szabad kilógni a sorból. Meg kell felelni a felsőbbség elvárásainak. Szljunykou épp előléptetést várt, bármelyik nap hívathatták Moszkvába. Gondolom, telefonáltak a Kremlből… Beszélt vele Gorbacsov… Nyilván azt mondta, maguk ott Fehéroroszországban ne essenek pánikba, így is elég nagy lármát csap a Nyugat. A játékszabályok pedig olyanok, hogy ha az ember nem tesz a feljebbvalói kedvére, nem helyezik magasabb beosztásba, nem a legjobb helyre megy kiküldetésbe, nem a legjobb dácsát kapja… Tetszenie kell… Ha még mindig zárt rendszerben élnénk, a vasfüggöny mögött, mint régen, akkor most is ott laknának az emberek az erőmű mellett. Mindent titkosítanának! Ne feledkezzünk meg arról, mi történt Kistim1 környékén és Szemipalatyinszkban2 … Sztálinista ország. Még mindig sztálinista ország…
Az atomháború esetére kiadott instrukciókban előírják, hogy ha nukleáris baleset vagy atomtámadás fenyeget, haladéktalanul el kell látni a lakosságot megelőzésképpen jódkészítményekkel. Veszélyhelyzetben… Itt pedig… 3000 mikroröntgen/óra… De ők nem az embereket, hanem a hatalmukat féltik. Ez a hatalom országa, nem pedig az emberek országa. Vitathatatlanul az államé az elsőbbség. Az emberélet értéke pedig nulla. De lett volna más mód is! Javasoltuk… Anélkül, hogy kihirdetnénk, pánik nélkül… Egyszerűen jódkészítményeket juttatni a víztározókba, ahonnan az ivóvizet vesszük, belekeverni a tejbe. Legfeljebb annyit éreznek az emberek, hogy kicsit más az íze a víznek… Más íze lett a tejnek… Hétszáz kilogramm preparátumot tároltak a városban, felkészülve a hasonló esetekre. De a raktárakban maradt az egész… Tartaléknak. Jobban féltek a felsőbbség haragjától, mint az atomtól. Mindenki telefonra, parancsra várt, magától nem kezdett semmibe. Féltek a felelősségtől. Aktatáskában hordtam magammal a sugárzásmérőt… Minek? Mert elegük volt belőlem, nem engedtek be a főfunkcikhoz…
Ekkor elővettem a sugárzásmérőt, és odahelyeztem a titkárnők vagy a sofőrök pajzsmirigyéhez, akik épp az előszobában üldögéltek. Ettől megrémültek, ez pedig néha segített, és beengedtek. „Minek rendez itt jeleneteket, professzor? Talán csak maga aggódik a fehérorosz népért? Úgyis meghal mindenki valamiben: az egyik a dohányzástól, a másik autóbalesetben, a harmadik végez magával." Kiröhögték az ukránokat. Térden csúsznak a Kremlbe, kérnek pénzt, gyógyszert, sugárzásmérő műszert (hiány volt belőle), a mi főnökünk meg (azaz Szljunykou), negyedóra múlva ilyen helyzetjelentést adott: „Minden rendben. Megoldjuk saját erőből." Megdicsérték: „Derék dolog, fehérorosz testvérek!"
Hány emberéletbe került ez a dicséret?!
Vannak információim arról, hogy a főnökség vett be jódot. Amikor megvizsgálták a vezetőket az intézetünk munkatársai, mindnyájuk pajzsmirigye tiszta volt. Ez jódoldat nélkül elképzelhetetlen lett volna. A gyerekeiket is elvitették titokban, amilyen messze csak lehet. Amikor pedig kiküldetésbe mentek, volt védőmaszkjuk és védőruhájuk. Volt mindenük, amit mások nem kaptak. És már régóta nem titok az sem, hogy különleges tehéncsordát tartottak Minszk környékén. Minden tehénnek volt száma, konkrét személyek ellátására tartották őket. Különleges föld, speciális üvegházak… Spéci ellenőrzés… Ez volt a legocsmányabb… (Elhallgat egy pillanatra.) Ezért még senki sem felelt…
(…)
Jegyzetek
1.1957-ben baleset történt az Uralban, a Majak atomerőműben, ezt később kistimi katasztrófának nevezték (a legközelebbi városról, Kistimről kapta a nevét; magát a komplexumot a Cseljabinszk-40 jelzetű titkos városban építették). Ez volt a legnagyobb szovjet nukleáris baleset a csernobili robbanás előtt, de ezt a tényt hivatalosan csak a Szovjetunió bukása után erősítették meg (A ford.)
2. Szemipalatyinszk (mai nevén Szemej) – város Kazakisztán északi részén. A közelében működött 1949-től az első számú szovjet nukleáris lőtér (ott robbantották többek között az első szovjet atom- és hidrogénbombát). 1991-ben, miután nyilvánosságra hozták a radioaktív szennyezés adatait és következményeit, a független Kazakisztán hatóságai bezáratták a lőteret (A ford.).
Vaszil Bariszavics Nyeszcjarenka,
a Fehérorosz Tudományos Akadémia
Atomenergetikai Intézetének igazgatója
PÁLFALVI LAJOS fordítása
– A Jelenkor folyóirat januári számát Szvetlana Alekszijevics csernobili riportjával ajánlotta a litera.hu.
